Nem mind arany…

Budapesti Tavaszi Fesztivál Kortárs Táncfesztivál – Thália Színház

Enumeráció, némi szkepszissel

A Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezői idén kitüntetett figyelmet szenteltek a hazai kortárs táncművészetnek, elismerve végre – némi fáziskéséssel – a műfaj nagykorúságát. Maga a gesztus igen dicséretes: a kilenc meghívott társulat/szólista – Artus Táncszínház, Budapest Táncszínház, Dunaújváros Táncszínháza, Fekete Hedvig, Közép-Európa Táncszínház, Ladányi Andrea és az L. A. Dance Company, Péntek Kata, Szegedi Kortárs Balett, Vámos Veronika – öt estén keresztül több ezres nézősereg előtt mutatta be előadását, melyet honi és nemzetközi szakemberekből álló zsűri értékelt. E fesztiválnak feltehetően az erődemonstráció lett volna a szerepe, hogy magabiztosan felvonultassa a hazai kortárs tánc legizgalmasabb alkotóit. A megmutatkozásnak és megmérettetésnek viszont csak akkor van értelme, ha érvényesül valamilyen minimális szakmai mérce. Ezért kérdés, vajon miért hiányzott például a KompMánia, az utóbbi évek talán legeredetibb együttese, és mit keresett itt kínosan gyenge produkciójával a Budapest Táncszínház? A fesztiválon résztvevők így olyan eklektikus összhatást nyújtottak, hogy az mindenre alkalmas volt, csak erődemonstrációra nem. Nyilván lehettek más fontos céljai is a fesztiválnak; például a hazai szakma belterjességének megszüntetése, a nemzetközi kapcsolatok kiépítése, nyitás a hazai művészetkritika és a nagyközönség felé és persze a szponzorok mozgósítása.  Ebben az esetben viszont csak profi produkciókat szabad mutogatni, versenyeztetni. Jelen esetben a seregszemle igencsak kétarcúra sikeredett, egyrészt láthattunk néhány valódi nagyágyút, másrészt a fesztivál állatorvosi lóként a magyar kortárs tánc minden elleplezendő betegségét büszkén felvillantotta: a pénzhiányt és szervezetlenséget, az önmenedzselésre való teljes alkati képtelenséget, félkész előadásokat, a színpadi látvány szegényességét, sőt, esetenként némi ízléstelenséget és amatőrizmust. Természetesen nem szerencsés így összemosni az előadásokat, hiszen egymástól független produkciókat láthattunk, de a fesztivál egészét mégis meghatározta ez a turmix-jelleg. Azon mindenesetre az összes fesztivállátogató elgondolkodhatott: vajon miféle szempontok szerint állt össze a mezőny?
Tóth Ágnes Veronika


A vulkán alatt

Elöljáróban nem árt tudatosítani, hogy a kortárs tánc annyira kevéssé támogatott, hogy szinte mindenki az életben maradásért küzd, az előadók, a társulatok, a lapok. Éppen ezért lett volna létfontosságú egy igazán erős fesztivál, ami presztízst teremt, eseményszámba megy, sőt, magára valamit adó kultúrlény számára kihagyhatatlan. Ugyanis nem szabad, mert nem lehet szubkulturális szinten létezni.


Couleur locale

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy egyes produkciók számára a Thália Színház impozáns helyszíne – ez az aranydíszítéses páholyaival felcicomázott monstrum – sajátságos befogadó közegnek bizonyult. Nem véletlen, hogy a szólókra – csupán műfajuknál fogva – ez a hatalmas tér nagyon károsan hatott. A Thália barokkos bukéja idegen a sötét pincékhez, gyártelepekhez szokott előadások esetében is, melyeknek lényege a belső ráhangolódás, a testközeli kontaktus a közönséggel. Ebben az erőszakos térben valóban csak a legedzettebb – legprofibb és ráadásul a legerősebb színpadi hatásokkal dolgozó – társulatok éltek meg. A fesztivál sajátos belső dinamikája szerint minden másodnap volt igazi teltház, mely már önmagában jelezte az erőviszonyokat. A zsűri valószínűleg nem kapott hajba a döntéshozatalnál.

Az elszabadult kantáta

A fesztivált Péntek Kata szólója, a Hang nyitotta meg, mely koncepciója szerint egy táncos és egy zenész, a mozgás és a hang kifinomult kapcsolatára épülne. A színpad hátsó részén, egy emelvényen, dobogó szívet szimbolizáló, vörösen izzó középpontban áll egy hegedülő nőalak. Ebből a kiindulópontból egy méter magasságban fehér, szabályos ívek futnak előre, szigorúan felosztva a színpadteret. A nehéz, szürke selyemruhás, balerinafrizurás táncos ezek közé a határok közé szorul, melyek szinte ketrecbe szorítják a testét, gátolják mozgásában. Megpróbál kiszabadulni, és ez nem is lehetetlen, a korábban merevnek látszó fehér csíkok gumiból vannak, a szabályos térszerkezet megbontható, a határok rugalmasan tágíthatók. A kitörés mégsem egyszerű, a fehér szalagok polipként csavarodnak a derekára, visszahúzzák, fojtogatják. Tradíció kontra önkifejezés, szabályok kontra szabadság. Egyszerű, de jól végiggondolt jelképrendszer: a táncost megkötő fehér egyenesek, vagyis a mozgását meghatározó szabályok (a Balettintézet mumusa?) a hegedű húrjait vagy a kották ötvonalas rendszerét idézik. A végkifejlet azonban csupán dramaturgiai szinten születik meg: a táncos megpróbál megszabadulni az összes korláttól, és drámaian felerősített szívdobbanások közepette belezuhan a vörös fényű szív-központba, de ez itt és most csak egy teátrális gesztus, semmi több.
Kicsit vérszegény az előadás, mintha még nem lenne készen, mert nincs igazán összhang a táncos és a zenész között. Talán később, barátságosabb, kisebb térben egészen máshogy hat.

Hogyan szól egy tenyér, ha csattan?

Dunaújváros Táncszínháza – öndefiníciója szerint „a hivatásos magyar táncművészeti élet legfiatalabb társulata” – mindössze kilenc hónappal ezelőtt alakult meg. Zene – Tisztelet Janek Józsefnek című darabjukkal szellemesen róják le tiszteletüket Janek József legendás Vonatja előtt, bár a koreográfia ihletője Steve Reich repetitív minimál zenéje, melyet további ritmikai variációkkal bővítenek. A ritmikus zörejkeltés változatos eszközeit – sóhajtás, csettintés, dobogás – kihasználva eggyé válik előadásukban a mozdulat és a hang, a tánc és a zene: bizonyos ritmusképlet egy bizonyos mozdulat által születik meg. A darab az eredeti Vonat koreográfiával indít, a dobogással, tapssal létrehozott jellegzetes ritmusképletek, az együttmozgások puritán szépsége után a társulat sajátos játékba kezd. A lányok szerényen távoznak, majd a fiúk laza csoportba gyűlve fázósan dörzsölik a kezüket, ütemes sóhajokkal, csettintésekkel indítják be újra a ritmust. Rövid ízelítő néhány táncstílusból, majd némi  félmosollyal vissza a gyökerekhez, a néptánchoz. A számos önironikus néptáncelem közül az egyik még ars poeticának is kiváló: a fiúk körben állva egyik társukat – nagyokat ütve a vállára – labdaként pattogtatják, aki ugrál is ütemesen, attól függően, hogy van-e, aki pattogtatja. Amikor végre leállhatna, megmakacsolja magát, elkezd önkényesen pattogni, míg végül csakazértis duzzogva pattog tovább.
Ha egy ennyire fiatal társulat feltétlenül meg akarja mutatni magát, akkor nagyon           határozott stílusjegyekkel kell rendelkeznie. Ennek egyik nem elhanyagolható pontja, hogy sürgősen keríteni kell egy jó jelmez- és látványtervezőt. Szellemes, lendületes a koreográfia, de szegényes a látvány. És még valami: mintha a társulat a közösségi szellem jegyében arctalanságra szocializálná tagjait, holott érdemes lenne nagyobb teret engedni a jellegzetes karaktereknek. 

Igézően brutális

Ezzel a szokatlan szókapcsolattal dicséri Kundera Sztravinszkij Menyegzőjét. Találóbb jelzőt nem kell keresni a Szegedi Kortárs Balett Sztravinszkij-estjére sem. A Szegedi Kortárs Balett magától értetődő nagyvonalúsággal hengerli le a nézőket, jó is, hogy nem kell osztoznia velük egyik társulatnak sem az estén, ugyanis kő kövön nem marad utánuk. Abszolút profik – a csúcson. Különleges, magával ragadó élményt nyújt a Menyegzőből, az Orfeuszból és a Tavaszi áldozatból álló estjük, melynek minden pillanata a legnagyobb intenzitással izzik.
Az első darab, a Menyegző zenéje egy falusi lakodalom zsibongását mutatja meg, a tréfákból, kiáltásokból, dalokból, különféle zajokból összevegyülő kavargást. Juronics Tamás a tér egészét kihasználja, a történet három síkon zajlik, melyek egymást értelmezik: a színpad háttere hatalmas filmvászonként szolgál, ez erősíti vagy éppen ellenpontozza a színpadi látványt, a színpad előterének sávjában pedig mintegy „ironikus feliratozásként” egy-egy  emblematikus élőkép bukkan fel több alkalommal. A színpadon vad, fekete–fehér ruhás, hosszú, vörös parókás amazonok és barna fotelekben háttal trónoló férfiak. Megindul a harc, férfi és nő ismét ellenfelek. A küzdelem egyenlőtlen, a nők eleddig természetes joga, a szabadság gyorsan elvész, a fotelekbe beszorítva a diadalmas hímek olyan közönnyel tologatják őket, mintha csak a bevásárlókocsival tennék. Megvan a zsákmány. Szimbolikus csonkítás, a paróka lekerül, vége az amazonéletnek. Férfiak háttal a fotelekben, a széktámlákról lógnak a megszerzett vörös tincsek. Az előtérben megjelenik az első „felirat”; lassan végiggördül egy cikornyás dívány, rajta szerelmespár: íme az idill. Közben Zombori Róbert különlegesen érzékeny filmje pereg: selymes bőrű nőt simogat egy kéz, a nyak áttetsző bőrén halvány szőke pihék fénylenek.
A következő jelenetben állványokon kimerevített, csipkés hófehér esküvői ruhákat gurítanak be a férfiak. Az eseményeket az élőkép magyarázza, mely egyben prognózisként is szolgál: az arany díványon egy fiatal lány tűnik fel, kalitkába zárt madárral. Ez a sajátosan gunyoros mód, a történet szentimentális, lányregényeket idéző „feliratozása” igazán kiváló eszköz arra, hogy az előadás ne váljon didaktikussá. Ugyanis ebben az esetben nincs szükség arra, hogy a darab során folyamatosan ugyanazt (házasság = rabság, halál, sőt kivégzés) kelljen sulykolni a nézők tudatába, hiszen eleve (legalább) három nézőpont, három történetmesélési mód érvényes párhuzamosan, s miután ezek igen különböző eszközökkel élnek, így legalább valamelyik mindenki számára érthető. A történetmesélés kifejezést talán nem túl szerencsés használni, inkább nagyon erős és emblematikus képek burjánzanak, melyek vibráló, bonyolult árnyalatait mutatják meg a menyegzőnek.
Juronicsnál a menyegző áldozati rítus, az élet helyett a halált hordozza magában. (Hasonlóképp volt ez már a korábbi Tor című koreográfiájában is.) Az átöltözés, a hófehér csipkeruha elfogadása egyet jelent a bűvös, csodákkal teli világról való lemondással egy reális világért cserébe. Így az előadásban a boldog ara szerepköre az áldozat kiválasztottságával csúszik egybe. Minden lány kipróbálja ezt a szerepet, szinte csak játékból, de egyikük, az igazi kiválasztott, Kovács Dóra valóban rajtaveszt. A színpadon hosszú asztal, mögötte merev pózban állnak a férfiak egy sorban, mintegy esküdtszéket alkotva. A menyasszony ájultan fekszik az asztalon, bírái mögé sunyin felsorakozik a többi fehér ruhás nő, elbújva a férfiak háta mögé, félrenézve: nem vállalják a felelősséget ezért a kis véres ügyért. Némi feloldást jelent a már megszokott pszeudo idillikus élőkép beúsztatása a térbe: a díványon idős, hosszú, kibontott hajú nő, kezén kismadárral, hiszen elég, ha valaki csak a mesét érti, elhull a virág, eliramlik az élet.
Ez az egyetlen darab a maga tökéletességében teljes élményt adna. Az est intenzitása és túlfeszítettsége túlterheli a nézőt (a táncosokat nem?), ugyanis nem létezik három óráig  kitartott extázis. Talán szerencsésebb lenne a három Sztravinszkij-darabot három egymást követő estén előadni, mert így ez a hármas bravúr azt eredményezi, hogy a darabok paradox módon nem erősítik, hanem gyöngítik egymást, éppen intenzitásuk folytán. Az Orpheusz elszürkül a két Juronics-koreográfia mellett, a Menyegző és a Tavaszi áldozat pedig – talán az óvatlanul (ki)használt vallásos analógiák miatt – elkezd hasonulni egymáshoz. Az áldozat szerepe (ami az egyik műben a menyasszonyé, a másikban pedig egy, az egész közösséggel szembenálló törékeny és magányos alaké) mindkét esetben a kiválasztottság tragikumát hangsúlyozza. Az árulás, a közösség félrenéző asszisztálása a kivégzéshez szintén nagyon fontos közös momentum. Valószínű, hogy csupán a Menyegzővel a szegediek éppúgy besöpörték volna a fődíjat, hiszen hibátlan.
Mindenesetre egészen elképesztő energiák vannak a társulat minden tagjában; a koreográfustól a táncosokon, a jelmez- és díszlettervezőkön át a film rendezőjéig. Szeged örülhet a szerencséjének.

Hegyek között, völgyek között…

Fekete Hedvig szintén Janek Józsefnek ajánlotta a címében – Vonat – is utalást rejtő koreográfiáját. Érdekes lett volna, ha a dunaújvárosiakkal egy estén mutathatja be művét, ugyanis ez a két produkció kifejezetten pozitív hatással lehetne egymásra. Két játékos, kreatív, könnyed variáció ugyanarra a témára, ujjgyakorlat a néptáncos gyökerekről. Mindketten feldolgozzák a hajdani Janek-mű elemeit, de a dunaújvárosiakkal ellentétben Fekete Hedvig darabjában az eredeti koreográfia helyett csak a bonyolult ritmusképletekből építkező zene bukkan fel. Fekete Hedvig és partnere esőkabátban, szögletes mozgással indítanak, majd birtokba veszik a stilizált, két szembefordított székkel és egy letekerhető ablakkal jelképezett vonatot. Egymással szemben ülnek, lábujjaikkal tapogatózva ismerkednek egymással: spicc kontra telitalp, balett kontra néptánc. Utaznak a vonaton, közben tekerik az ablakot, fut a táj. (Olyan ez a képsor, mint Bozsik Yvette Holtodiglanjának kistestvére, ott a szereplők egy filmből kapkodnak ki tárgyakat, itt pedig egy makettből.) Úszik a táj: fák, egy ház, amiből lufit lehet kivenni, majd egy úttörősdit idéző kislány és kisfiú bukkan fel a makettben. Hirtelen éjszaka lesz, alagút jön, csillámpor száll. A mindennapok helyett az álmok, az emlékezés világába értünk, ami a koreográfusnál ugyanolyan könnyed, derűs és súlytalan, mint a valóságos világ. Még egy játékos ötlet: a kék háttéren halacskák úszkálnak, a szereplők átveszik a mozgásukat, búvárként úsznak. Majd sötét lesz, vonatfütty szól, felvillan egy népviseletbe öltözött pár, és ettől a pillanattól kezdve a színpadon a két pár felelgetése zajlik: kialakítható-e a néptáncos gyökerekből a saját stílus? A válasz optimista: a mozdulatok elválnak, majd összerendeződnek, végül a Vonat zenéje közben legördül egy kisvasút a stilizált vonatablak tetejéről. A darabot záró pillanatok Fekete Hedvig partnerének, Bakó Tamásnak köszönhetően erősek, a férfi egyedül van a színpadon, mozgása egyre féktelenebb, szinte kiszolgáltatott a ritmus erejének. Máskülönben olyan ez a darab, mint egy kisgyerek rajza: derűs, kedves pasztell.

Milleniumi daloskönyv

A fesztivál színvonala a Budapest Táncszínház fellépésekor zuhant mélypontjára. „Ezer évünk zenei, művészi és politikai tükörben jelenik meg a táncművészet vizuális eredetéből adódóan absztrakt és szürrealista képekben” – hirdette vendégmarasztaló szórólapjuk. Nos, a szürrealista jelző valóban helytálló, de az előadást némi dadaista jelleg színezi tovább. Eleve kilátástalan vállalkozás „a” történelmet rockoperában, színházban, filmben, táncban elmesélni, vagy legalábbis meglehetős óvatosság szükségeltetik hozzá. (A történelmi tánc-show már Román Sándornak sem sikerült.) A Metszetek számomra leginkább Tasnádi Bábelnáját idézi – ahol tajvani vállalkozóknak rittyentenek rövid kis esztrádműsort a gyárban –, attól eltekintve, hogy ott eleve az a cél, hogy az ember eszméletlenre röhögje magát. Itt viszont csak szitkozódni lehet. A tragikus összkép az előadás minden ízében tükröződik, nincs olyan összetevő, ami ne lenne beteg, zavaros, amatőr. Jó, tegyük fel, hogy nem zavar sem a fantáziátlan mozgás, sem a harisnyanadrágra emlékeztető jelmez, sem a recsegő magnó. De micsoda szemét ízléstelenség lenyomni magnóról, hogy „Oly korban éltem én a földön…”, fehér leples kísértetekre bombázó repülőgépeket vetíteni, hogy ezek után felfújható gumimedencébe zsúfolt táncosok riszáljanak a Pancsoló kislányra?! És mi jön még… Ál-napfogyatkozás, szilveszter bágyadt trombitásokkal, pezsgővel, végül a Himnusz. Vérciki. Sajnálom a táncosokat.

Dream-time

Nagyon jó ötlet a Közép-Európa Táncszínház Szarvashajnal című előadásának kezdése: mielőtt fölmenne a függöny, őrületes tempóban zúdul a nézőkre a zene. Dresch Mihályék az üres színpad közepén játszanak, és bár nagyon mozgalmas a koreográfia, ez a központi pozíció végig a zenészeké, a zenéé marad. A koreográfust, Horváth Csabát a szarvassá vált fiúk története fogta meg, valóban testhezálló feladatot választva a társulat számára. Mintha törzsi rítust látnánk, a környező népek táncelemeiből építkező koreográfiában a társulat minden tagja egy ütemre mozdul. Perceken keresztül ugyanannak az egyre fokozódó dinamikájú mozdulatsornak a variációi ismétlődnek, egy-egy szereplő néha – megbontva a ritmust – a kimerültségtől kidől a sorból, de társai mindig megtartják. Meleg színű, rozsdabarna, vörös, mustársága jelmezek jelölik ki a párokat, a nők és a férfiak harcias szimbiózist sugalló kettősökbe rendeződnek. Az előadás egyik legfőbb erénye, hogy hagyja érvényesülni a táncosok személyiségét, minden pár megjegyezhető, karakteres, jellegzetes, a férfi-nő kapcsolatok pedig izgalmasabbak a megszokottnál, a szereplőket zsigeri, feltétlen egymáshoz rendelés és egyenlő erőviszonyok jellemzik. Különös, váratlan és néha szinte akrobatikus mozdulatok jelzik mindezt: ilyen például a kinyújtott női lábak alatt görnyedt gerinccel táncoló férfiak látványa, vagy a szarvasviadal, melynek során a férfiak úgy küzdenek meg egymással, hogy közben párjaik fejjel lefelé, nyakukon keresztbevetett lábbal lógnak rajtuk, utána pedig diadalittasan pörögnek a nyakukban lógó nőkkel együtt.
Úgy tűnik, a táncosok tudatában vannak, hogy minden legenda és minden rítus jelen idejű, a szarvassá vált fiúk történetét sem eljátszani akarják, hanem megteremteni azt a pillanatot, amikor valósággá válhat, megelevenedhet. Nem kell visszautazni az időben, hanem maga a zene és a tánc bír olyan mágikus erővel, hogy különleges pillanatok során létrejöhet az egyidejűség, és attól fogva nem visszaemlékezni kell az erdőre, ahol eltévedtek, hanem körülnézni, mert körbeveszi őket. Hiteles előadás, gyönyörű zenével, de soha nem árt, ha valaki a féket is használja. Nem maga miatt, hanem a többiekért.

Nincsen rózsa tövis nélkül

A fesztiválon egy idő után azt kezdtem figyelni, hogy egy-egy táncosnak mekkora a kisugárzása, hogy ki mekkora teret tud maga körül vibráló aurává sűríteni, hány embert késztet lélegzetét visszafojtott figyelemre. Ezen a fesztiválon Ladányi Andrea – és a szegediektől a Tavaszi áldozat  főszereplője, Markovics Ágnes – volt az, aki  minden kellék, jelmez és külsőség nélkül azt tett a közönséggel, amit akart. Az Éjféli Maraton No. 5. Ladányi néhány perces gyönyörű szólójával kezdődik, melyben rögtön érezhető, milyen iszonyúan erős a jelenléte. Majd felmegy a függöny, megnyitva a belső teret, ami színes és valószínűtlen mesevilágba vezet, ahol tarka, derűs, bohókás mozgású, virágsüveges lények laknak. A különös jelmezek és az elvarázsolt tér szokatlan és lenyűgöző látványt teremt. Ebbe a csodás, furcsa környezetbe keveredik egy halandó, egy kíváncsi, könnyed és játékos lány, aki meg akarja ismerni ezt a világot. A virágok körbesereglik, szelíden meghintáztatják, és mikor elszunnyad, igazi üveggömb a párnája. Az ébredés elhozza a nagy szerelmet, egy dölyfös és gyerekesen kegyetlen Rózsa személyében. A lány megpróbálja megszelídíteni, de az eleinte rá sem hederít, később pedig csak játszik vele, eltaszítja, aztán közel engedi magához, majd újra ellöki, végül halálra sebzi. Most már a Rózsa is megszeppen, kétségbeesetten szeretné szeretni, de hiába. Fáradt, bodros hajú tündérként bukkan újra föl Ladányi, hogy mentse a menthetőt. Egymás után veti le csillámos, könnyű fátyolpalástjait, sok finom anyag száll szerteszét, egyik varázslat a másik után, mindhiába. Lassulva köröz az elkomorult mesevilágban, míg az összes fátyol lekerül, végül hosszú tündértincsei is földre hullanak, és a tündér helyett egy érzékeny, okos és nagyon szomorú emberi lény bandukol ki a meséből. Ladányiban igazán különleges, hogy egy előadáshoz rengeteg kincset gyűjt össze: tehetséges, fiatal táncosokat, eredeti látványt teremtő, biztos ízlésű díszlet- és jelmeztervezőt, ázsiai és afrikai népzenét és mindezekhez egy tündérmesét. És miután minden megvan, mint egy hagymáról, elkezdi lefejtegetni a rétegeket. Lehántja mindet, megszabadul az összes csillogó fátyoltól, míg a végén ott marad egyedül, lecsupaszítva és szomorúan. E kettőt együtt pillanatnyilag rajta kívül nem tudja más. (Pedig ha a „tündér ex machina” elmarad, az összes gyerek ott fog bőgni a kivégzett hősök felett, ez pedig igazságtalanság. Íme érvként egy zseniális Mosonyi Alíz-mese, a Finom Főzelékek Boltja: „A Finom Főzelékek Boltjában halálos mérgeket lehet kapni. Ha valaki megvette a halálos mérget, vehet hozzá feltámasztó főzeléket. De csak akkor. Csakis akkor.”)

Girl-power

Vámos Veronika erőteljes karakterű táncos, igazán elsőrangú volt például a CO-AX-ban Kovács Gerzson Péterrel, de itt fesztiválon Botoló című szólójában valahogy mégsem tudta a legjobb formáját hozni. Ennek több oka is lehet: egyrészt a szóló a legrizikósabb műfaj, másrészt úgy tűnik, ez a darab sincs még teljesen készen. Harmadrészt teljesen eszköztelenül, díszlet és szinte jelmez nélkül áll ki táncolni, egyetlen bottal felszerelkezve. Perceken keresztül még zenét sem használ, csak a testhang hallatszik, ami azért meglehetősen vakmerő vállalkozás egy ilyen nagy és díszes színházban. Mindent összevetve: rá sem hederít a közönségre. Teljesen sötétben kezdődik a szóló, zene nélkül, a táncos a nyaka körül pörgeti a botot, föl-földobja, elejti, mintha félne tőle – minden lélegzetvételét hallani. Nem ő, hanem a bot az erősebb; súly, ami ráeshet, tengely, ami körül foroghat. A bot hagyományosan a férfiak eszköze a táncban, nem kis feladat tehát megzabolázni, használatba venni. Ez a bot meg szinte olyan, mint egy fétistárgy, tiszteletet követel, ezer jelentéssel bír. Horváth Csaba koreográfiájának egyik legizgalmasabb részében a fekvő táncos a nyakára fekteti a botot, majd óvatosan feláll vele. A bot mintha mérleg lenne ezekben a pillanatokban, amelynek kiegyensúlyozása az egyetlen életbevágó feladat. Vámos Veronika tánca – ha lehet ilyet mondani – teljesen introvertált, sajátos belső ritmus vezeti. Nem szerencsés egy alakulófélben lévő munkát ennyire sebezhető állapotában, ilyen inadekvát közegben mutogatni, bár lehet, hogy néhány hónap múlva erős és nagyon nyomasztó darab formálódik a Botolóból.

Élő hieroglifák

Mintha egy kafkai vízióba csöppentünk volna az Artus Chinvat című előadásában, amelyben a szereplők létmódja a tévelygés, a keresés. A sötétben neveket hallunk, a természetes hangszín és beszédtempó eltorzításával sorjázó felsorolást (ami a korábbi előadások nézőitől származik, hiszen az Artus előszeretettel veszi kölcsön és építi be darabjaiba vendégei jellemzőit: nevét, arcát).  Egy íróasztalnál három nő, nagy könyvvel, melyet egyikük iszonyatos sebességgel lapoz, mintha a neveket keresné; majd másikuk apró, ideges, rezgő mozdulatokkal, füléhez tartott mutatóujjal keresi a vételt a hangok zűrzavarában. A színpadon minden fekete, a padló, a falak, a szereplők ruhája, viszont hófehérek a legfontosabb tárgyak: egy íróasztal, létrák, betűk, egy bot és egy vakszemüveg, egy aprócska emberszobor, egy madár, egy kút és egy mérleg. Pintér Béla rekedtes, de gyönyörű hangon énekel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”. Hosszú, kilátástalannak tűnő tétova küzdelem, a cél a kilenc létra megtartása, ez a tét, az egyetlen, ami számít. (Tarkovszkij Nosztalgiájának hasonló a világa.) Nagyon erős képek: Goda Gábor a mélység világában, kúszva, kis fehér madárral, Pintér Béla az asztal tetején, marionett bábuként rángatva, Mándy Ildikó az élő hajtásokat hozó, testére rakott, mégis széteső létrával. Mérleg, amit a kútból felhúzott súly egyensúlyoz ki, és újra a bizonytalan, ingó és széteső létrakonstrukciók. De a kilencedik létrát legvégül egy vak megtartja, és az együgyű igazat mesél. Letisztult, bölcs előadás, ha valaki nem érti elsőre, nem baj: a végén úgyis minden világos.

Hab a tortán

Bár a versenyprogramot az Artus zárta, a gálaesten két korábbi Bozsik Yvette-darab került a közönség elé ráadásként. Az első, a Honour to Martha a tánc egyik legjelentősebb nagyasszonyának, Martha Grahamnek állít emléket. Így aztán a Bozsik Yvette-re jellemző színpadi, koreográfiai, hermeneutikai ötletparádé és elbűvölő zsúfoltság helyett egy méltóságteljes, nemesen egyszerű formavilág nyugodtabb, harmonikusabb képe tárul elénk. Néhány szín uralja a teret, fehér, fekete és kék; a három táncosnő egymás (és sajnos Bozsik Yvette!) képmásaként lép színre, szinte egyforma külsővel, egyforma ruhában. A lassú, repetitív jellegű történet mintha koncentrikus körökben mélyülne, míg végül az éjszaka félelmetes varázsának hatására a nők farkas álarcot vesznek magukra. Nagyon stilizált világ, profi etűd.
A másik Bozsik darab, a Lakodalom szintén régebbi mű, szintén megvan a maga egyedi és ellenállhatatlan varázsa, és szintén nem hasonlít a koreográfus legfrissebb munkáira. Egy falusi lagzi groteszken karikírozott látlelete elevenedik meg, szörnyűséges rokonokkal (a vénlány vetkőzik, a menyasszonyt még a lagzi alatt elkapja az örömapa), hatalmas csiricsáré hajcihővel, ivászattal, éktelen civódással. (Töröm a fejem, hogy vajon mit szólhat Bozsik Yvette Pintér Béla Népi rablétéhez és Pintér Béla a Lakodalomhoz?) Ravasz András lenyűgözően eklektikus és giccses jelmezei tovább színesítik a forgatagot, mely a vénlánytól a papig csupa karakteres, sajátos mozgásvilággal rendelkező figurából áll. Nézőbarát, szellemes, szórakoztató darab.

Da capo al fine

Visszatérve a kezdeti problémákhoz: végigkövetve ezt a hetet igen sok jó pillanat, sőt, jó félóra jutott a szisztematikus látogatóknak, de ez önmagában még kevés. Hiányoztak a normális emberi gesztusok, a személyre szóló figyelem. A fellépőket igenis meg kell becsülni – próbálhattak-e egyáltalán a Thália terében, és vajon örültek-e a lila-sárga egyencsokornak? –, és az érdeklődőket is meg kell becsülni. Ha azok, akik előre felvették az egy hétre szóló jegyüket, nem jöttek el az ismeretlen nevekre, akkor például a kint ácsorgó kíváncsiak miért nem tölthették fel az üres széksorokat? 
Összességében hiányzott a felelős szakmai irányítás, a szigorú, de nyitott szellemű előzsűrizés a válogatáshoz, és az adekvát tér az előadásokhoz. A Kortárs Táncfesztiválnak nemhogy egységes struktúrája, de még kideríthető rendezőelve sem volt. Jövőre biztos jobb lesz: innen szép győzni.

08. 08. 4. | Nyomtatás |