Össztánc

A Tánc Fesztiválja –Veszprémi Petőfi Színház

Jelentős kulturális esemény zajlott Veszprémben a forró nyárelőn. A Tánc Fesztiválja május 14–18. között adott otthont a táncos szakmának, immár harmadik alkalommal. Úgy tűnik, hogy hazai viszonylatban igen jó színvonalú rendezvényt sikerült stabilizálni, ez pedig – főként a néhány héttel előbb zajló budapesti Kortárs Táncfesztivál kudarcainak fényében – figyelemreméltó teljesítmény.
Ebben az esetben feltehetőleg alapos válogatás során állt össze a mezőny – Artus, Szegedi Kortárs Balett, Dunaújváros Táncszínháza, Compagnie Pál Frenák, Még 1 Mozdulatszínház, Közép-Európa Táncszínház, Pécsi Balett, TranzDanz, Bozsik Yvette Társulat, Honvéd Táncszínház, KompMánia, Ladányi Andrea és az L.A. Dance Company – így a műfaji sokféleség mellett a színvonal jóval magasabb és egyenletesebb volt, mint a társrendezvényen. A magyar táncfesztiválok többnyire strukturálatlanok és roppant heterogén összetételűek, ezért már az is eredmény, ha legalább a szakmai színvonal nem ingadozik vészesen.
Tóth Ágnes Veronika

A fesztivál két helyszínen zajlott: a Petőfi Színházban, ahova a népszerűbb, már sikeres társulatok kerültek, és a kisebb befogadású Játékszínben, ahol a kevésbé ismert, de annál izgalmasabb együttesek mutatkozhattak be. Egy héten keresztül kulturális ínyencségekkel találkozhatott a közönség, és megismerhette egymás darabjait a szakma. A fesztivál valóban eleget tett ennek a kettős funkciónak, hiszen a társulatokat a rendezvény teljes idejére vendégül látta, a veszprémieket pedig szintén sikerült felcsigázni, hiszen megtöltötték a színházat.

Variációk egy témára

A fesztivál szervezői mindent megtettek a rendezvény sikeréért. Az előadásokat számos párhuzamos program egészítette ki: a színház előcsarnokában a fotósok nyilvános versenye zajlott napról-napra, az előadások után komolyzenei és népzenei koncertek várták a fesztivál közönségét, és Novák Ferenc irányításával a büfében beszélgetés volt az aznap megtekintett előadásról. (A vendéglőben is érték az embert meglepetések, a francia sajtleves nyilván emlékezetes minden résztvevő számára...) De ami a legfontosabb, hogy minden további nélkül be lehetett jutni az előadásokra, a szűk befogadású Játékszínben pedig kispárnát kapott az, akinek nem jutott szék.
Azért akadtak itt is bakik: nem sikerült egyeztetni a KompMánia fotópróbáját, ami utólag, az eredmény ismeretében – elvitték a közönségdíjat – még kínosabb. Aki látta a darabjaikat, és tudja, hogy az egyik legextrémebb látványvilággal dolgozó társulatot rejti a név, az csak a fotósokat sajnálja. De mindent összevéve szerencsésnek bizonyult a fesztiváligazgató, a veszprémi polgármester és a Petőfi Színház igazgatójának triumvirátusa. Annál is inkább, mert a város, valamint a színházi és táncszínházi szakma összefogása igen ritka jelenség, pozitív példa lehet más önkormányzatok számára is. *
Mivel a tizenkét produkció nagyjából az ez évi bemutatók javát jelenti, az előadások nagy részével bővebben foglalkozott már az Ellenfény; így aztán beszámolómban csak azokkal foglalkozom, akikről nem esett szó. Az Artusról és Ladányi Andreáról a mostani Kortárs Táncfesztiválról szóló fesztivál beszámolóban, a Frenák Pál társulatáról, a KompMániáról és a Közép-Európa Táncszínházról az előző számban, a TranzDanz-ról az azelőtti számban írtunk. A veszprémi díjakat azonban nagyrészt ők vitték el, hiányukból ezért fakad majd némi hangsúlyeltolódás.

Ujjgyakorlatok

A Szegedi Kortárs Balett Három etűdöt hozott, az Angyalok suttogását, a Triót és a Hajszát, három pici etűdöt, ami nyilván csak tőlük, és csupán a legutoljára látott fergeteges Sztravinszkij-estjükhöz képest tűnik kicsinek. A színpadon most csak és kizárólag testek, csak a test önmagáért, a mozgás, a dinamizmus önmagáért. Voltaképpen mindhárom darab egyetlen csattanóra épül, s ez szokatlan a szegediektől, akik általában jóval bonyolultabb asszociációs rendszert hívnak életre munkáikban, és sokkal nagyobb szabású látványvilágra törekszenek. Nagyon meggyőző viszont a társulatnak az a készsége, hogy a tagok fizikai szinten teljesen egymásra hagyatkozhatnak, ami az utolsó darabban a leginkább szembetűnő.
Az Angyalok suttogása  gonosz mű, bár eleinte nem látszik rajta: hófehér, könnyű anyagokba burkolt lények jelennek meg egyesével a színpadon, nyugodt, szelíd, hajlékony mozdulatokkal jelezve éteri mivoltukat. Egyikük, Markovics Ágnes szinte úgy táncol, mintha lélegezne, mintha szerves és veleszületett képessége lenne minden lágy mozdulat. Tiszta, puha, könnyű világ: béke és harmónia. Egyetlen hatalmas, kör alakú tükör szolgál díszletként és kellékként, de Myriam Naisy, a koreográfus csak cserepeket hagy a végére, pedig kár egyetlen látványos poénért eljátszani mindent. 
A Trió szerelmi háromszögnek álcázott dominanciaharc. Egy lány, két férfi: a domináns hím, a kis növésű jóbarát és az áhított nő. Persze Juronics az abszolút mozgató, a napocska, ami körül a kis bolygók keringenek. Egymás mellett elhelyezett rugós zsámolyokról ugrál a lány és a fiú, a kedves és a barát, de közös társuk két tűz között lévén, egyszerre csak egyiküket tudja elkapni, a másik mindig kimarad, duzzog. Hősünk ahelyett, hogy eldöntené, hogy a szerelmet vagy a barátságot választja, nem tud lemondani egyikükről sem, mert meggyőződése, hogy szerelmének és barátjának is életbevágó szüksége van rá, pontosabban: hogy nélküle életképtelen mindkettő. Az erős gyengesége éppen az, hogy önazonossága pontosan gyengébb társai által igazolódik, nélkülük elveszett. De fordul a kocka, azok ketten hirtelen rádöbbennek, hogy egyenrangúak, hogy tetszenek egymásnak, és hogy összeillenek. Lassan egymás felé fordulnak, miközben az elfelejtett harmadik zuhanni kezd, és nem tartja meg senki.
A harmadik mű, a Hajsza koreográfiáját a táncosok jegyzik, vagyis vélhetőleg közös improvizáció folyamán állt össze a darab. Molnár Zsuzsa, a jelmeztervező képes arra a különleges bravúrra, hogy egyazon stílusban tartva mind a tíz táncosnak egyedi ruhát találjon ki. Neki már Nemes Zsófia angyalszárnyacskáiért különben is járt volna a dicséret, de ezek a szűk, csillogó, ezüstszürke és fekete holmik is nagyon jól sikerültek. A Hajsza a kirobbanó feszültség állapotát mutatja meg: dinamikus, pörgős, akrobatikus játék az egymásra halmozott mozgásötletek jegyében. Bár nem tudni miért, de óriási a hajtás, mindenki ugrál, rohan, csak egy-egy közös akció erejéig állnak össze az ideiglenes csoportok. Általában egy-egy feltűnő kellék; egy zöld szék, kék felhő, lila esernyő vagy piros kalap inspirálja a rengeteg ötletes, új mozdulatot. A koreográfia roppant kreatív, fantáziadús és egyben nagyon fegyelmezett és precíz is, minden tizedmásodpercre a helyén van. A végén ironikus zárlatként gyors hangulatváltás: zenélődoboz csilingel szelíden.

Vágy, hogy indiánok lehessünk

Az üdítően fiatal, mindössze egy éve alakult Dunaújváros Táncszínháza a tavalyi Budapesti Őszi Fesztiválon bukkant fel. Az átlag húsz éves fiatalokból álló társulat a márciusi budapesti Kortárs Táncfesztiválon még meglehetősen ambivalens érzést keltettek, nem lehetett igazán mit kezdeni a meglepően biztos tánctudással, amihez azonban kifejezetten amatőr látványvilág társult. Az azóta eltelt két hónapban megerősítették gyengébb pontjaikat – beszereztek egy megbízható jelmeztervezőt Skaliczky Andrea személyében –, és hangsúlyozták az erősebbeket, hogy nagyszerűen tudnak táncolni és kitűnő a humoruk. (Ez utóbbi szinte unikum.) Könnyed magyar címen ők is három etűdöt hoztak, melyek közül az elsőt, a Kalandozások korát borítsa jótékony homály, mivel ezt a zavaros és patetikus, de a „líraian szép táncképekből” álló rockoperai díszletet szerencsére két ötletes és szellemes darab követi.
Rácz Attila koreográfiája, az Imigréjsön sztori egy hazánkfia botladozása a countryzenés forgatagban, a westernhősökön, kínai vasútépítőkön és olasz maffiózókon át a charlestonozó urak és hölgyek közé. Miközben a szereplők fesztelenül játszanak, kiderül, hogy a társulatban mennyi izgalmas karakterű táncos van, akik kezdik végre megmutatni magukat. Végre merik használni az arcukat, ami igazán komoly problémát okozott számukra – nem is véletlenül – az első darabban. A ritmikus zörejkeltéshez való vonzódásuk (mely már a tavasszal látott  Zene című koreográfiájukból kitetszett) most ismét megmutatkozik, talán a legkedvesebb pillanat az egyik szereplő ritmikus bravúrja, a cipőpucolás. E műben egyre nagyobb szerepet kap a játék, a kreativitás, a humor, de sajnos még mindig túl erős a lírai elem, ami egyszerűen nem a dunaújvárosiaknak való. Ők sokkal jobban eltalálják a játékosabb, önreflexívebb, ironikusabb hangulatot.
A burleszkes hatás visszaköszön  Bognár József Ládafia című koreográfiájában is, ami elsősorban a néptáncos gyökerekkel való küzdelemről szól. Friss, tempós darab, reális problémákkal, abszurd humorral. Két társaság verseng egymással, az egyik az autentikus néptáncot képviseli, a másik újítani szeretne: főnökeik fogcsikorgatva tanítják csoportjuknak a leegyszerűsített néptánclépéseket, miközben agresszíven ügyelnek a kettőjük közötti distinkciókra, majd fanyarul gratulálnak egymásnak, és kezet ráznak a kamerák kereszttüzében. De hogy mi történik a kamerákon túl, azt nem árulom el, mindenesetre tökéletes a csattanó, bár kicsit véres. Nincs mese, a múlt visszahúz.
Dunaújváros Táncszínháza igazán testhezálló műfajt fedezett fel, a néptáncos elemekre épülő burleszket, ami furcsa módon nem csupán életképesnek, hanem kifejezetten sikeresnek látszik. Egyetlen dolog rejtélyes csupán: ha egy társulatnak háromból két darabja kifejezetten friss, ötletes, akkor mi alapján választhatja ki fotópróbára éppen azt az egyet, ami sokkal gyengébb? Nyilván a hazafias érzések miatt, de eszméket nagyon nehéz megjeleníteni: amikor felbukkannak a „búsuló magyar” figurák, rendre esik a szint. Búsulni különben is kár, nem az országalmán érdemes mélázni, sokkal többet érne például, ha élő népzenét használnának. Arra meg érdemes büszkének lenni, hogy tetszenek a közönségnek, hogy meg tudják nevettetni őket. Ha valaki a néptánc szerelmese – ami egyértelműen látszik a táncosokon – ,  különben is többet tesz a magyar kultúráért, mintha egész nap csak rovásírást gyakorolna.

Festina lente

Váltsunk tempót. A Még 1 Mozdulatszínház tagjai Dienes Valéria nyomdokait követik, meglehetősen hűségesen. (Az első etűd például – Babits Mihály: Mennyei színjáték – eredeti Dienes Valéria koreográfia, melyet egy tanítványa őrzött meg és adott tovább.) Bár elsőre a klasszikus mozdulatművészet letisztult, harmóniára törekvő világa talán egy kicsit avíttnak hat, irigylésre méltó az a nyugalom, amit a négy táncos, de elsősorban Fenyves Márk áraszt. Az In memoriam Dienes Valéria című előadás különleges pillanataiban olyan a táncosok teste, mint a természet része, mint egy lassan ébredező növény. A mozgást mindig szerves folyamatként érzékeljük, nincsenek gyors, szokatlan váltások. A táncosok között feltűnik Gold Bea, akit az Artus produkciójában is láthattunk és az operaházi Bacskai Ildikó is velük táncol.
Az előadásnak azonban sajnos van egy másik oldala is, amikor az egyszerűség helyett a fantáziatlanság, a nyugalom helyett a monotónia kezd eluralkodni. Nyilván függ a hangulattól, temperamentumtól és személytől is, hogy ki hogyan viseli ezeket a lassú, gyengéd, íves mozdulatokat vagy a látványos, de kicsit túl szentimentális képeket. Engem untatott a fehér, plafonról lógó, földet söprő könnyű függönyök (kevésbé profánul: fátylak) hullámoztatása, sokkal ingerszegényebbnek éreztem, mint a kezdő képeket, ahol egy szinte mozdulatlan testet láttam megelevenedni.

Saját farkába harap a kígyó

A Pécsi Balett: Körbetánc című produkciója sajnos a kevéssé sikerült előadások közül való. Ez annál is inkább bosszantó, mert meglehetős luxus jól képzett táncosok energiáit elpazarolni, akik nem tudják megmenteni a menthetetlen darabot. Erre a bravúrra még a modoros úriasszony-figurát, vagy az életén végigtekintő idős asszonyt játszó két táncosnő sem képes, akik igazán megérdemelnék az igényesebb körítést. Az igazán komoly gond az alapötlettel van: „a mű szellemi tartalma az afölötti szomorúságot próbálja kifejezni, hogy a szerelem igazi tisztaságában csak az emlékeinkben és az álmainkban él.” Rendben, ha ez az óhajtott „szellemi tartalom”, akkor lehet hajkurászni a kék madarat, kúszni Júlia erkélyére, vagy sárkányokat fejezni. De tilos Schnitzler művébe belekeverni mit sem sejtő táncosainkat, ott ugyanis nincs – és per definitionem nem is létezhet – „a mindenki álmában élő herceg”. A jelmezek is porosak, ötlettelenek, mintha a korai nyolcvanas évek hangulatát rekonstruálnák: válltömések, puffos ujjak, bágyadt, oldalra fésült loknik. Műfüst, vörös fény, művirággal zsúfolt franciaágy: innen pattannak ki Schnitzler kissé átrajzolt szereplői, a prosti, a kis Lolita, a herceg.
Sajnos, ha „nagyvonalúan” egy előadás kiemeli a társadalmi közegből a szereplőket, feltételezett archetípusokká gyúrja át őket, majd mindezt megpróbálja egyszerre szentimentális és groteszk színben tálalni, akkor eleve igen kevés az esély arra, hogy egy kicsit is ízléses produkció jön létre. Ha ráadásul keretnek egy fehér ruhás kislányt léptet fel, aki szomorkásan azt ismételgeti: „Szeret, nem szeret…”– akkor ez az esély nullára csökken.

Ásó, kapa…

Ismerős törpe bukkan fel Bozsik Yvette darabjában, „aki” több nyelven ismételgeti: „Egész életemben kerestem a páromat, de nem találtam, mert senki sincs olyan, mint én.” Műcsarnok, Látvány kiállítás, 1998 nyara: „Ez nem az én asztalom. Vegyenek le!„ – ismételgette végtelenített szalagról több nyelven két évvel ezelőtt Najmányi László kertitörpéje az íróasztalon. Itt most a törpe új oldaláról mutatkozik be, némi öniróniára késztetve még azokat is, akik úgy érzik, magánmonológja szívükből szól.
A Holtodiglan a szerelem árnyékosabb oldalát mutatja meg, nagyon kiábrándultan és keserűen: az eszményi társ keresése helyett a végtelen önzést, az összetartozás helyett az egymáshoz láncolt életeket, emlékezés helyett a frusztrált sóvárgást, szenvedély helyett a gyűlöletet. Persze ez így túlságosan is sarkított összegzés, ugyan ki mondja meg, hogy hol vannak a határok? Vati Tamás és Bozsik Yvette régóta dolgoznak együtt, lehet róluk tudni, hogy számtalanszor kerültek már össze szerelmespárként, valószínűleg egymás szemrebbenéséből is értenek már. De amikor görnyedt háttal, roskatag öregemberként és öregasszonyként csoszognak a színpadon – az azért döbbenetes erejű. A darab legizgalmasabb rétege az idővel való játék; az évtizedek összesűrítése pillanatokká, az idő előre- és visszaforgatása, a pár elszakítása egymástól az aszinkron életkorok segítségével. A koreográfus sokszor játszott már saját külsejének elfedésével, eltorzításával, de ilyen messzire még nem ment.
Izgalmasabb az átváltozás – a személyiség számos rétege, a variációk és szerepek, a lehetőségek és az új meg új alakok –, mint a klasszikus értelemben vett szépség és fiatalság. Bizonyos szempontból a Stílusgyakorlatokra is hasonlít ez a darab, hiszen egyetlen folyamatot egyszerre több oldalról láttat, egy kapcsolat számos árnyalatát felvillantva. A kicsit sötétre sikerült mozaikban a gyerekkori, enyhén szadista papás-mamás éppúgy előkerül, mint az ifjú házasok lelkes készülődése a mögéjük vetített látszatvilágban – a virtuális valóság megteremtése Najmányit dicséri –, vagy a Káma Szútra gyönyörűen árnyékolt, élőben, stilizáltan bemutatott képsorai. A legmeglepőbb hatást talán mégis azzal sikerül elérni, amikor a táncosnő néhány másodpercig ruhátlanul, százéves maszkban játszik.
Ebben a darabban csak profik működnek közre: a jelmeztervező Bozóki Mara, aki különleges darabokkal látta el a szereplőket (Bozsik Yvette-nek például az egyik jelenetben egy pávatollakból készült szoknyát tervezett) és Nagy Fruzsina, aki a maszkokat készítette.
Látványos és lenyűgöző ez a kifinomult ízléssel és rengeteg fantáziával megalkotott világ, csak éppen másodszorra – ha már ismerjük a trükköket – kevésbé meglepő. Persze nagy butaság azon rágódni, hogy vajon túlintellektualizált-e Bozsik Yvette darabja vagy sem, inkább annak kell örülni, hogy nála a kérdés – hazai pályán szokatlan módon – egyáltalán felvetődik. Nálunk az őserő dívik, így aztán az még csak-csak előfordul, hogy valakit a zene vagy a filmművészet inspirál, de hogy ezeken kívül az irodalommal, képzőművészettel, médiakultúrával is baráti viszonyban legyen, az igen sajátos érdem. 

Fekete, fehér, igen, nem

Két komoly pozitívuma van a Honvéd Táncszínház Azon is túl című darabjának: a díszlet és a zene. A színpad hátterében szögletes keretekre rádolgozott áttetsző selyempapír feszül, dinamikus, ágas-bogas fekete ábrákkal. Így a színpad majdnem teljes tere szabadon marad, de a hátsó részen furcsa, szinte áttetsző síkokkal tagolt tér születik. Zeke Edit díszlete lehetőséget ad arra, hogy a táncosok esetenként elrejtőzzenek, és árnyjátékkal cseréljék fel néptáncelemekből építkező mozdulataikat. A meglepően izgalmas zenét Gombai Tamás és Kenéz Tamás komponálta, egészen egyedi hatást érve el különböző zörejek változatos és szokatlan felhasználásával.
Az viszont már nem teljesen világos, hogy mit is csinál ezalatt húsz elszánt ember a színpadon. Nem feltétlenül sok ennyi táncos, csak abban az esetben, ha a csoport strukturálatlan, ha nincsenek egyéni szerepkörök, és így az arcokat nagyon nehéz megjegyezni. Mivel itt kilenc pár csupán a tömeget erősíti, hajlanék arra a megoldásra, hogy a kevesebb néha több. A történet szerelmi történet, mint már annyiszor a fesztivál során, egy tétova, hófehérbe öltözött mélabús páros kereng a színen, keresve egymást. Körülöttük a vadnak álcázott tömeg, fekete, előkével ellátott, uniszex fűzős nadrágban, a lányok kis tincsekbe befont hajjal, a fiúk félmeztelenül. Ők szintén a párjukat keresik, saját tengelyük körül körbeforogva, mintha nem lelnék az irányt. Néha gyors, feszes ritmus rántja őket össze, ilyenkor egyazon lüktetésre mozognak mind: ezek a részek pontosak, erőteljesek, tele feszültséggel. Nagyon szépek a háttérben végzett, kígyózó, indaszerű mozdulatok is, mintha óriási pókok árnyai tűnnének föl, hogy a horror vacui jegyében körbefonják és betöltsék az üres felületeket.
Viszont nem nagyon lehet mit kezdeni az előadásban rendre felbukkanó infantilizmussal: a szerelmespár már felbukkanásakor gyanús volt, de végképp akkor tettem le róluk, amikor a többieket ütemes tapsikolásra inspirálták. Folynak tovább az események, a vőlegényt ünneplik, a menyasszonyt fekete kendőbe burkolják, ahogy azt már megszokhattuk. Végül a lassú, vontatott darab túl hosszúra is kerekedik, annyira, hogy az ember hajlamos elfelejteni előzetes érdemeit. Ez pedig nagy kár, mert sok munka van benne. 

P.s.

A fesztivál záró estjén a zsűri bőkezűen, de roppant igazságosan hintette szét a díjakat, ami nem volt egyszerű, mert az oklevelek felén még meg sem száradt a tinta, másik fele pedig még el sem készült. Az éjjel-nappal dolgozó fotósok társaságából  Benkő Imre és Révész Róbert képeit találta a legjobbnak a zsűri. Másnap reggel hatalmas teherautó gurult a színház elé, és nekiálltak leszerelni a „Tánc Fesztiválja” feliratot, ami a magasban virított egy hétig. Érdemes jövőre is elnézni Veszprémbe.
Tóth Ágnes Veronika

* Azóta a színház igazgatóját állásából felfüggesztették. ...
08. 08. 4. | Nyomtatás |