Illúzió és csoda

Kárpáti Péter: Tótferi – Horváth Árpád Stúdiószínház, Debrecen; Bárka Színház

Az Ellenfény 16. száma egy-egy rovatban elemezte a tánc-, illetve színházi fesztiválokon kibontakozó formai-esztétikai tendenciákat, művészi folyamatokat. Kiemelten foglakoztunk Kárpáti Péter Tótferi című drámájával.  „Sejtem, szerintem a többiek is sejtik (a Bárka drámaírói műhelyének tagjai), azóta biztos vagyok benne: az egyik legjelentősebb magyar dráma született meg...” – így idézi fel a Tótferivel való első találkozás élményét Bérczes László a Hajónaplóban.

Szűcs Mónika

 De nemcsak a barátok és pályatársak – esetleg elfogult – véleménye volt az, hogy fontos mű keletkezett, hanem a szakmáé is: Kárpáti Péter legújabb darabja 1999 szeptemberében megkapta a Színházi Dramaturgok Céhének díját.

Néhány hónappal később pedig – új magyar darab esetében egyedülálló módon – csaknem egyidőben két színház is bemutatta. A debreceni előadást az országos színházi találkozóra is beválogatták, a Bárka produkciója a Soros Stúdiószínházi Napok programján szerepel. A bemutatókat ennek ellenére sem fogadta egyöntetű szakmai elismerés, sőt a kritikusok egy része egyenesen a szöveget tartotta zavarosnak, nehezen követhetőnek, kiforratlannak. Mégsem lenne annyira jó mű a Tótferi, mint ahogy Bérczes László állította? Vagy olyan darabról van szó, amely a magyar drámai konvenciók alapján nehezen fogadható be?

Kárpáti Péter ezúttal a történetek kimeríthetetlen forrásához fordult: a magyar néphagyomány, a népmesék és népi legendák gazdag világához. Az élő, eleven mese létezési formája a szóbeliség, feltételezi a mesélő és a (felnőtt!) hallgatóság közvetlen kapcsolatát. A jó mesemondó öntudatlanul is mindig módosítja az elmesélt történetet, így reflektál önnön helyzetére és a világra. Így változik (sokszor még a mesemondó számára is) észrevétlenül a mese, attól függően, hogy mikor, kiknek mesélik. Kárpáti is, mint a hajdani legjobb mesemondók, nem egyszerűen újramondja, hanem újrateremti a Tótferiben felidézett meséket. És visszahelyezi őket egy olyan közegbe, ahol hasonló módon nyilvánulhatnak meg, mint hajdanán: a színházba.
A mese tehát állandóan változik, alakul. Ugyanakkor az idők során nagyon szívósan megmaradnak a történetek, motívumok, az olyan elemek, amelyek egy nagyon régi, archaikus tudást, a mítoszok örökségét őrzik. Kárpáti Péter Tótferijében is benne rejlik ez a mitikus tudás. És igazán attól lesz izgalmassá és egyedülállóvá a darab, ahogy mesteri módon összeszövődik benne hagyomány és lelemény, az évezredeken átívelő, megőrződő mitikus tudás és a jelennek, az ezredvégnek a reflexiója.

Mese és mítosz

A Tótferi legfontosabb forrása egy szamoszsegi mesemondó, Ámi Lajos két meséje volt (Egy Gomora nevű községbe egy asszony élt; Atyám Teremtőm Szent Péterrel jártak a fődön kéregetőruhába. Egy nagy házba kaptak szállást, ahol az asszony kinlódott). Ezek (és Ámi egyéb meséi) mellett számos más legendameséből (Midőn Krisztus urunk a földön járt...) emelt át Kárpáti motívumokat, helyzeteket a darabba. E legendamesék földön járó Krisztusa általában koldusruhában jár-kel az emberek között, próbára teszi őket, a jókat megjutalmazza, a fukarokat és kapzsikat megbünteti. De néha még a próbát ki nem állók számára is megadatik, hogy újra bekopogtat hozzájuk Krisztus urunk, és ha az ember képes megváltozni, elnyerheti jutalmát. Vagyis ezekből a történetekből az derül ki, hogy az ember lehet jó vagy gyarló, de a világ végtére is jól van elrendezve, mert egy mindenütt jelenvaló, megbocsátó Isten őrködik fölötte.
A legendákbeli Krisztust Szent Péter kíséri a földön vándorolásában. Sok mulatságos történet szól arról, ahogy Krisztus a könnyen megharagvó, sokszor lusta, olykor falánk Pétert leckézteti. Péter még a teremtéssel is próbálkozik, de bármibe fog, balul üt ki. Akkor is pórul jár, amikor Isten szeretne lenni, és egy napra végre az is lehet – tehenet hajkurászik egész nap.
A Tótferi első részében két történetet szerkeszt egybe az író. A téli éjszakában énekelve kéregető két vándornak, Atyám Teremtőmnek és Szempétörnek a szögén asszon odaadja nehéz munkával szerzett utolsó forintját. Aztán a „kéregető bácsikák” szállást kérnek tőle, és megjutalmazzák a szögén asszont: megszaporítják a lisztjét, tésztáját, a tető nélküli házba beesett hóból lepedőt és dunyhát varázsolnak, a vízből pálinka válik. Az udvarra „téved” hat disznó, azokat Pétör megpörzsöli, besózza, felrakja a padlásra. Még az asszony rég elveszett ura is előkerül. Végül a szögén asszont megfiatalítják, és még egy gyermekkel is megáldják. Itt kezdődik a második történet: az asszony vajúdni kezd, de Atyám Teremtőm addig nem engedi, hogy megszülessen a gyermek, a leendő világhőse, amíg a kedvező jel, a dél felől repülő fecske fel nem tűnik az égen.
„A drámaírásban is azok a mesék, kósza történetek és elejtett motívumok fontosak igazán számomra, amelyek évezredeken keresztül megőrződnek, felbukkannak, aztán megint eltűnnek, s ki tudja, hol és mikor, milyen világban lépnek elő újra.” – mondta Kárpáti egy beszélgetésben. Még a fenti vázlatos összefoglalóban is feltűnnek olyan elemek, amelyek mitikus helyzeteket idéznek. Ámi Lajos meséje egy Gomora nevű faluról beszél, amit az Ószövetség szerint az Isten tűzesővel pusztított el lakói bűnei miatt, és csupán az igaznak bizonyult Lótnak és családjának kegyelmezett. A két kéregető az Ábrahámot és Lótot meglátogató, igaz embert kereső angyalokra emlékeztet. Végül úgy fogan meg a világhőse, mint az öreg Ábrahám és Sára fia: isteni kegyelemből. De az Ószövetség csak az egyik (talán a legkézenfekvőbb) azon mitológiák közül, amelyekben a darab helyzeteihez hasonló történetek bukkannak elő.
A Tótferiben szereplő csodák mintha mind egyetlen célt szolgálnának, készítenének elő: a világot megváltó hős születését. Az égen feltűnő jel és a hozzá kapcsolódó jóslat a születendő gyermekről a népmesékben általában egy hosszabb történetet, tündérmesét vezet be, amely a hős (aki lány is lehet!) vándorlásáról és a jóslat beteljesüléséről szól. A népmesék jövendölése, akár szerencsés, akár balszerencsés sorsot ígér, mindig beteljesedik, bárki bármit tegyen is ellene. Kárpáti több ponton is megváltoztatja ezt a népmesei hagyományt. Először is egy merész ötlettel a hős vándorútját a hős megszületése elé helyezi. A vajúdás utolsó percében (amíg az éjféli harang tizenkettőt üt), ebben a kitágított időpillanatban játszódik le Tótferi vándorlása: az égből a „fődd méhhén” át a világ végégig vezet az útja. A másik fontos eltérés a mesei hagyománytól, hogy a keresés célja nem más, mint maga a hős („Hátte ki vagy. – Ki leszek?”), a vándorút vége, a jutalom pedig a megszületés. (Ez a születés előtti vándorlás felfogható úgy is, mint egy ironikus játék azzal a mitologikus meseértelmezéssel, mely szerint a mesehős vándorlása a lélek túlvilági útjáról alkotott hiedelmeket tükrözi.) De igazán attól válik rendkívül izgalmassá Tótferi története, hogy bár nem lesz végül „senki” (azaz nem születik meg), mégis végrehajtja azt a hőstettet, amiért világra kellene jönnie. Vagyis a nélkül lesz a világhőse, hogy bárki is lenne. A történetnek ez az iróniája nem a mesével szemben éreztetett intellektuális távolságtartást jelez, inkább a világ abszurditására való megértő rábólintást. A darab úgy ironikus, hogy közben nem érvényteleníti, nem kérdőjelezi meg, titokban sem neveti ki az általa megteremtett világ mélységesen tiszta naivitását.
A darab ezen második részében (Tótferi vándorlásában) Kárpáti nem ismert tündérmesékből használ fel motívumokat, hanem a mesék alapstruktúrájának erősen redukált elemeiből építi fel a történetet. Tótferi (a hős), hogy megszülethessen, az éccokai Doktert (csodás segítőtárs) viszi az édesanyjához. Közben – a világot átszelve – a születését hírül adó szerencsés előjelet, a fecskét keresi. És bár a fecskét elszalasztja, mégis véghezviszi a hősi feladatot: legyőzi Béngát, az Ancikrisztust, és megakadályozza, hogy az felgyújtsa a világot (azaz elmarad a világvége). A történet befejezése egyszerre megrendítő és reményt keltő: míg Tótferi átküzdi magát az egész világon, közben megszületik helyette Julika, a tiszta lélek, aki „még nem volt”. Egy előre elrendelt sors helyett egy kiszámíthatatlan, ugyanakkor mégis bizalommal teli, nyitott jövő tárul fel. Míg az óra tizenkettőt ütött, észrevétlenül elkezdődött egy új világkorszak.
Míg az első rész ószövetségi párhuzamokat mutatott, ez a második az Újszövetség két fontos eseményére utal: a megváltó születésére, illetve az Antikrisztus eljövetelére és legyőzésére, melyet az Apokalipszis jósolt meg.

Az idő misztériuma

Kárpáti Péter – a Világvevőhöz hasonlóan – a Tótferit is a misztériumjátéknak nevezi. Ez az utolsó olyan műfaj az európai színháztörténetben, amelynek még eleven, közvetlen kapcsolata van a mítosszal, amely – liturgikus eredete folytán – még őrzi a szakralitást. A misztériumjáték témája nem más, mint a teremtés története a világ kezdetétől a világ végéig, benne a megváltás nagy misztériumával. A misztérium színpada a térben és időben is kozmikussá tágított és megszentelt világmindenséget jelképezi. A Tótferi egy ilyen világot teremt újjá, ezért is találó a műfajmegjelölés. A misztériumjátéknak – csakúgy, mint a mesének – természetes része a csoda. Itt is egy hármas tagolású világban zajlik a történet, melynek  középpontjában most is a megváltás áll. Míg azonban a misztérium üdvtörténete a keresztény világszemlélet lineáris időfelfogását tükrözi, addig Kárpáti darabja ennél archaikusabb világképet is jelez. Ennek a felfogásnak a középpontjában az idő ciklikusságának a gondolata áll.
Egyes helyeken szokás volt, hogy a vajúdó asszony mellett – a szülést segítendő – a világ teremtésének mítoszát mesélték. A Tótferiben nem a teremtésről, hanem a világ pusztulásáról, Noéról és a vízözönről beszél a két vándor a szögén asszonnak: „Mikor a bárka ledüccent a Bororát hegyen, az issten a szüvárvánt atta, hogy a világot nem vöszi el többet vízzel. A pipát mög azé atta, hogy maj tűzzel vesz el a világ.” Arról szól ez a történet, hogy a világ már születésekor magában hordozza a sorsát, azaz a rá kiszabott idő lejártával meg kell semmisülnie. A romlás ott munkál az első pillanattól kezdve a világban, és az emberek mindennapjaiban is (ebben az özönvíz utáni világban a dohány és a pipa válik a pusztulás előjelévé, általa lesz jelenvalóvá a gonosz). Jó és gonosz, keletkezés és pusztulás, születés és halál egymást feltételező egységként létezik. Atyám Teremtőm maga sem tehet semmit az isteni rendelés ellen, csüggedten konstatálja, hogy lejárt a világnak kiszabott idő: „Ezer évet megadok az embörnek, másik ezret nem adok az embörnek. … Úgy láccik, röktön letellik az a másik ezer, vagy má letellett? Tuggya fene…”
Atyám Teremtőm két különböző magyarázatot ad arra, miért is kell elpusztulnia a világnak. Az egyik szerint az emberek bűneinek sokasága („az embörök nem tunnak már szégyönt...”) hozza el a világ végét, a másik – archaikusabb – magyarázat szerint egyszerűen lejárt a világ kiszabott ideje. Míg az emberek bűnei miatt kiszabott büntetés az apokalipszist, a végleges pusztulást, az idők végezetét vetíti előre, addig a világ kiszabott idejéről szóló rendelés magában foglalja az idő megújításának lehetőségét. Az apokalipszis közeledtét mutatja az is, hogy megjelenik az Antikrisztus (Bénga) az ő Péterével (Pistyommal), hogy felgyújtsa a világot: ezt akadályozza meg Tótferi. Megakadályozza az idő lineáris beteljesedését és végét, és ez által végrehajtja az idő megújítását.
Az elmúlt idő eltörlésének és a teremtés megismétlésének rítusáról, az archaikus világkép ezen fontos eleméről (amely kissé módosulva ugyan, de a keresztény szertartásévben is megőrződött) Eliade ír részletesen Az örök visszatérés mítosza című könyvében. Az idő megújítása az újévhez, a téli napfordulóhoz kötődik. Az újrateremtés feltétele mindenek előtt az, hogy a világ egy rövid időre visszatérjen a káoszba, az idő előtti állapotba, ahol a határok elmosódnak, a formák egybeérnek, elkeverednek egymással. Ebből az „ős-zűrből” emelkedhet ki aztán az ismét kozmosszá rendeződött és ezáltal megszentelt világ.
Ez az újrateremtési rítus játszódik le Kárpáti Péter darabjának káoszba hanyatló világában is. A szögén asszon viskójában is elmosódik a határ az emberi és az állati, az élő és a holt között: a megperzselt disznók dalra fakadnak a padláson, Bogdány disznóvá változik (részeg disznó). (A Bárka előadása még növeli is a kavarodást: mindegyik vaddisznónak külön karaktere van, cowboy, hippi, sőt néger disznó is akad köztük.) A káosz pillanatában múlt és jelen együtt létezik, ezáltal lehetővé válik a halottak visszatérése: így jön vissza egy kis csipetkét enni a rég megholt nagypapa. Az idő mintha visszafelé forogna: a szögén asszon egy szempillantás alatt ötven évet fiatalodik. A határok elmosódása a szerepek felcserélődésével is jár: a magában szentségelő Szempétörből egy percre végre Isten lehet. Ebből a káoszból (amikor egy időre visszaáll az őseredeti egység, és Atyám Teremtőm egy percre lehunyja a szemét) merít életerőt a világ. A sötétségben láthatóvá és legyőzhetővé válik a gonosz, és a világ újjászületik. Tótferi nem egyszerűen a világot menti meg a pusztulástól, hanem a hitet is, hogy lehet élni benne. Eleve elrendelt végzet nélkül, szabadon, vagyis az időn kívül. A világ tökéletlen, születésétől fogva benne rejlik a romlás, de időről időre visszazökkenhet a helyére az idő tengelye.

Amerika mítosza

A Tótferiben nemcsak mesei és mitikus történeteket és motívumokat szerkeszt egybe Kárpáti Péter, hanem egy sajátos, soha nem volt nyelvet is teremt. A sok területről sokféle nyelvjárásban feljegyzett meseszövegek arra inspirálták a szerzőt, hogy ne egy tiszta nyelvjárásban fogalmazzon, hanem a különféle tájnyelveket elegyítve egy új, nagy erejű nyelvet alkosson.
De nem minden szereplő beszéli minden helyzetben a „gomorai” nyelvjárást. Atyám Teremtőm és Szempétör egymás közt az amerikás magyarok sajátos magyar-angol nyelvén szól egymáshoz. („Getápp, bodi! Az asszon nem megy fáér, vedd föl azt a kötelet, szt dzsámpojjá kifele!”)  Az asszony meg sem hallja, ám Bogdánynak, a szögén asszon ötven éve eltűnt majd megkerült urának feltűnik ez a furcsa beszéd. Egy rövid szóváltásra kerül sor köztük, melyből kiderül, hogy Bogdány is „érti a szót”. Ebben a rövid kis epizódban a fentebb ismertetett mítoszoknál jóval fiatalabb, ám máig élő legenda ködlik föl: az új ígéret földjének, Amerikának a mítosza. Erről, a kivándoroltak vágyott aranyéletéről énekel majd Szempétör a részeg Bogdány unszolására.
De hol volt Bogdány annyi ideig? A szögén asszon csak annyit tud, hogy „már ötven esztendeje annak, hogy kiment éccaka, azúta nem láttam…” A mese abszurd választ ad a kérdésre, hogy mi is történhetett vele: elnyelte a föld. (A háztól nem messze beleesett egy gödörbe, és ott élt, míg Szempétörék ki nem húzták onnan.) De Bogdány eltűnése olyan századeleji legendákat is felidéz, amiket a kivándorlókról meséltek az otthon maradottak. A kivándorlás motívuma egy későbbi jelenetben még egyszer megjelenik: egy süllyedő kivándorlóhajó megdöbbentően kegyetlen képében. „Hámmos mér sikojtoz a fenekbe mind a báladohán?” – kérdezi Pistyom, amikor léket kap a jéghegy, amelyen a szereplők hajóznak (Az idézett metafora visszautal egy korábbi jelenetre is: a dohánbányában a Dokter csodálkozik rá a dohányt szülő Pistyomot látva arra, „hogy a dohánok emberfejbül vannak”.) De a kép mögött  fölködlenek azon hajók is, amelyek báladohányként szállították az embereket Amerikába – rabszolgának. Tőlük származnak azok a spirituálék, amelyeket a disznók énekelnek a darabban.

Káprázat és varázslat

A vándortörténeteket használó, archaikus világképet idéző, a misztériumjáték műfajára rájátszó, a népnyelvi allúziókkal megszólaló Tótferi egyetlen archaikus vagy tradicionális drámai formának sem feleltethető meg. Az új Kárpáti-darab nyitott mű, nem követ egyetlen bevált színházi konvenciórendszert sem. A szerző nem egy általa elképzelt ideális előadás szövegét írta meg, hanem – bízva a rendezők és a színészek fantáziájában, játékkedvében – merészen figyelmen kívül hagyott minden olyan kérdést, amely a darab színrevitelére, az előadás formájára vonatkozik. (Meglehetősen kevés szerzői instrukciót tartalmaz a darab, különösen a második részből hiányoznak a színrevitel módjában eligazító utasítások.)
Ezért is születhetett a Tótferi szövegéből két alapvetően más felfogású és formájú, de egyaránt érvényesnek tekinthető előadás. Novák Eszter bárkabeli rendezése (a misztériumjátékok előadásaihoz hasonlóan) látványos színpadi effekteket használ. Sokféle színházi formával dolgozik, de nem törekszik az elemek összekapcsolására. A hangsúly inkább a sokféleségre helyeződik: az eltérő jellegű és minőségű látvány- és játékötletek a szétesettség és káosz érzetét erősítik. Rusznyák Gábor Debrecenben kevésbé látványos, inkább a szöveg összefüggéseire koncentráló, alapvetően a színészi játékosságra, annak elhitető, világteremtő erejére építő, zártabb struktúrájú előadást rendezett. Novák Eszter előadása elkápráztatja, Rusznyák Gáboré elvarázsolja a nézőt.
Novák Esztert szemlátomást nem érdekli a darab mitikus magja (ahogy ez már a Csongor és Tündében sem volt érdekes számára). Sokkal izgalmasabb feladatot lát a szöveg teatralizálásában. Minden utalást, ami a szövegben elhangzik, illetve helyzetet, ami a szövegből kiolvasható, a rendező asszociációi konkrét vizuális vagy akusztikus jelekké fordítanak le: jelzéssé redukálnak, nagyszabású látvánnyá növesztenek vagy színészi gesztusban mutatnak meg.
Az effektek egy része a darab helyzeteinek tökéletes illúzióját kívánja megteremteni. Egy hideg téli éjszakán játszódik a történet, a kezdő képben tehát szélzúgást hallunk, sűrű hóesést látunk, a két kéregető szívet tépően vacog. Abban a jelenetben, amikor Bénga a ténpört (azaz a világóceánt) készül begyújtani, valódi tűz lobban fel. De a Bárka színpadán a csodák is „valósághűek”. A szögén asszon csipetkét főz a vándoroknak: megáll benne a kanál – csodálkozik rá a főhősnő a csodás tésztaszaporulatra, és valóban így is történik, nemcsak a fakanál áll meg a fazékban, hanem kis idő múlva a tészta is kibuggyan belőle. (Igaz, a magától főző fazék képét egy másik meséből vette kölcsön a rendező, mint ahogy a szögén asszonra az égből aranyként hulló áldás képét is.) Máskor látványos effektekkel jelzi az előadás azokat a történéseket, amelyek az illúziószínház eszközeivel megmutathatatlanok. Ilyen például az a jelenet, amikor Béngáék alatt szétdurran a jéghegy: egy egész kisteherautónyi koktéljég zúdul a színpadra.
Színpadi poénok, gegek teszik szórakoztatóan sokszínűvé a bárkabeli Tótferit, ám az ötletek túlnyomó része a pillanatnyi hatáson nem mutat túl, hiszen elsősorban nem értelmezik, hanem illusztrálják és ironizálják a szöveget. Hogy mennyire tobzódik Novák Eszter az ötletekben, mennyire nem válogat köztük, arra elég egyetlen példa. A szögén asszon udvarába tévedt vaddisznókat Pétör a színfalak mögött leszúrja, feldarabolja, majd behozván őket felhordja a padlásra. A vaddisznókról csupán annyit ír a szerző, hogy legyen köztük két-két tenor, bariton, illetve basszus. A Bárka előadásában három alakban jelennek meg a disznók: először Pétör bejön majd rögvest ki is fordul kezében néhány igazi csülökkel (illúziószínház), aztán munkája végeztével behoz hat, a disznók egyes részeit megnevező hentesbolti tájékoztató transzparenst (jelzés), végül – kicsit később – a padlásra felaggatott tablók előtt felbukkannak az eltérő karakterű disznókat játszó szereplők (köztük Kárpáti Péter is). Az első két ötlet egyszerű poén csupán (nincs is folytatásuk), a harmadik azonban számos további játéklehetőséget teremt.
Egyfelől tehát azt látjuk, hogy Novák Eszter (valószínűleg a színészek aktív közreműködésével) sok-sok saját poénnal, számos burleszkbe hajló játékötletekkel dúsítja fel a darabot. (Különösen Gyabronka József Szempétörének jutnak hálás magánszámok.)  Ugyanakkor vannak a darabban olyan poénos helyzetek, amelyek hatását teljesen kioltja a rendező azáltal, hogy a szereplők reakcióit késlelteti. Ilyen például a szögén asszon megfiatalodásának jelenete, amikor Lázár Kati jelmezében váratlanul Tóth Ildikó tér vissza a szobába. A színész-váltást alaposan megfigyelhetik a nézők, a szereplők is észreveszik a változást, de Bogdány szavai („Hát te meg hogy nézel ki, asszon? Kimostad pájinkával azt a nagy buta fejed?”) akkor hangoznak el, amikor már nem okoznak meglepetést, s így nem is hatnak poénként a megfiatalodásra utaló mondatok.  
Ha a Bárka előadása a misztériumjátékok látványos színpadi hatásokra épülő világát juttatta eszünkbe, akkor Rusznyák Gábor rendezése a misztériumok plebejus kortársát, a vásári játékokat idézi fel. A debreceni előadás egyszerű megoldásokra törekszik, takarékosan bánik a tárgyakkal, és amit nem tud megmutatni, mint például Tótferi vándorútjának stációit, azt hallatlan szellemességgel és odaadással eljátsszák a színészek. Bámulatos átlényegüléseken megy keresztül a leghétköznapibb tárgy is, mint például egy doboz gyufa. A látvány helyett itt a képzelet válik főszereplővé. A debreceni csodák egyszerűek, nem akarnak feltétlen illúziót kelteni, mégis a csoda lényegéről beszélnek. A csodákat nem megmutatja ez az előadás, hanem elhiteti a nézőkkel a megtörténtüket.
A játékötletek egy része motívumokká rendeződik. Kiemelkedő szerepük van abban, hogy a darab két része közt verbálisan meglévő egymásra utalásokat színházi eszközökkel is megerősítsék. Ilyen fontos motívum például az a visszatérő jel, amely az isteni áldást mindvégig kíséri: Atyám Teremtőm egy kis gömbbel a kezében halkan csilingel, mikor megtörténik a csoda. Később ugyanezt a gömböt mint a megtalált és gyorsan elvesztett fecskét látjuk majd viszont a Dokter szájában. (Ehhez hasonló, bár jóval szimplább motívumot a Bárka előadásában is találunk: a fecske szó elhangzásakor mindig egy-egy csöngetés hallatszik.)
Mindkét előadás bábbal oldja meg azt a mulatságosan abszurd jelenetet, amikor a Dokter nyársra húzza, majd megsüti önmagát, hogy enni adjon Tótferinek. A bárkás előadásban a bábjáték csupán erre a jelenetre érvényes forma: az állványon a világ ajtajáig felmászó Tótferi és Dokter helyett két bábu zuhan alá a fődd méhébe, ezzel tágítván ki – látszólag – az adott színházi teret. És így a következő jelenetben az egyik báb megetetheti önmagával a másikat. A debreceni előadásban azonban nem a semmiből kerül elő a bábu, hanem a színpad elejéről veszi fel a Dokter. Onnan, ahova Atyám Teremtőm akkor tette, mikor nyugovóra tértek a szögén asszon házában, még mielőtt Tótferi születését megjövendölte volna. Az ötlet szépen mutatja azt, hogy jövendölések, előjelek által a jelen magában hordozza a jövőt, amely azonban mégsem ismerhető meg (hiszen várakozásainkkal ellentétben a bábu nem Tótferit jelképezi ).

Tér és közönség

A debreceni előadás mindvégig egy (a misztériumjátékok színpadához hasonlóan hármas tagolású) térben, a szögén asszon fából összetákolt viskójában játszódik, bár a játékba időnként a nézőteret is bevonják. (Díszlet: Horváth Judit) És hogy hol van ez a ház? Egy szép kép utal erre: amikor a Dokter felkiált, hogy „Ott van a maga fecskéje magának! … A világ végén! Ott issza a fekete gyapáron! Térgyenállva issza a vizet!”, akkor a ház mögött a sarokban megvilágosodik egy aprócska házikó – mintha a szögén asszon háza volna nagyon messze, valahol a világ végén, ahol ég és föld összeér. A jelenetek legtöbbje a középső, evilági szinten játszódik. A föld mélyén, a dohánybányában zajló jelenetekben különböző csapóajtók nyílnak a ház padlóján, ezek teremtenek átjárót az alsó világszintekhez. A felső világot pedig a ház padlása jeleníti meg; elsősorban nem azzal, hogy a vaddisznók és Bogdány is ide kerül fel, inkább azáltal, hogy kezdettől fogva itt kucorog (az első éjféli harangütésig) Julika (Páris Noémi) és Tótferi (Sebestyén Aba). Innen figyeli a házban történteket a születendő világhőse, és tekintetével bennünket, nézőket is biztat, hogy lássunk csodát… Nem utolsósorban ezért, Sebestyén Aba élénk jelenléte által válik minden néző az előadás részesévé, kerül azonos térbe vele.
Egyetlen olyan jelenetet látunk, amikor a rendező egy újteátrális geggel szándékosan kizökkent bennünket ebből a világból. Bénga már épp a ténpört (óceán) készül felgyújtani, amikor kivilágosodik a nézőtér, és besiet az ügyelő. Megrovóan ismerteti a dohányzásellenes törvény azon passzusát, amely megtiltja a nyilvános helyen való rágyújtást, majd ellentmondást nem tűrően eloltja Bénga pipáját. Ezzel az ötlettel nem az a legnagyobb baj, hogy a színházi helyzetre való vicces reflektálás szinte már teátrális közhely. Sokkal súlyosabb probléma az, hogy a hős és ellenfelének küzdelmét valamint a hős győzelmét helyettesíti egy olyan kívülről induló akcióval, amely épp a lényeget (hogy Tótferi valóban megmenti a világot) fedi el.
A Bárka előadásában az első és második rész más-más térben játszódik. (Díszlet: Khell Zsolt) Az első rész és az utolsó jelenet a szögén asszon tető nélküli kunyhójában, Tótferi vándorlása pedig üres térben zajlik, amelyben csupán egy-egy jelzésszerű, sokféle funkciót betöltő díszletelem (vaságy, állvány) jelenik meg. A kerekeken guruló vaságy először az éccokai rendelőt jelzi, majd szekérré, később a dohánybánya csilléjévé alakul, végül jégheggyé változik: vagyis bármivé átlényegülhet, hiszen egyetlen feladata az, hogy az üres térben valamiféle fókuszt teremtsen a jelenet számára. (A szereplőkre irányuló fénykör vagy négyzet ugyanezt a feladatot látja el.) Az állvány szerepe ennél egyszerűbb, ezen jut Tótferi egyre feljebb, egészen a világ ajtajáig.
Egy-egy pillanatra ebben az előadásban is megnyílik a tér a nézők felé. A színváltást zavarbaejtően kedves, egyszerre megható és ironikus közjáték kíséri. A hat „vaddisznó” énekelve a nézőtér első soraihoz lép, és kedvesen megérintik az ott ülő nézők kezét, fejét, mintegy megáldva őket. (A későbbiekben is látjuk még néha a „disznókat” amint az állványt vagy az ágyat betolják a színre, vagy vizibugyburékolva átvonulnak a háttérben. De feltűnésük esetleges, alkalomszerű, nem végiggondolt koncepciót sejtet.) A közönség hasonlóan erős hatású „megérintése” az a kép is, amikor a Dokter (Scherer Péter) a dohánybányában megtudja, hogy „a dohánok emberfejbül vannak”: hosszú pillanatokig döbbenettel vegyes csodálkozással nézi a nézőtéren ülőket, vagyis bennünket.

Szerepösszevonások

A kevés szerzői kérés közt szerepel az, hogy Béngát, az Ancikrisztust ugyanaz a színész  játssza, mint aki Atyám Teremtőmet, vagyis a moralitások hagyományát követve egy alakban jelenjék meg a jó és a gonosz. A debreceni előadás így is tesz (mindkét figurát Miske László alakítja), de ezt a szerepösszevonást kiegészíti egy másikkal is: Bénga kísérőjét, Pistyomot (Földeáki Nóra) először a szögén asszon szomszédjaként látjuk, aki hírül hozza az ingyen dohányt osztogató és pipáló Jézus meg a bagózó Péter megjelenését a faluban.
A Bárka előadásában is ugyanaz játssza Pistyomot és a szomszédot (Vasvári Emese), de nem egyszerűen hírül hozza a „bénga pipás” feltűnését, hanem egyenesen azt állítja, hogy ő maga pedig Szempétör, „a mennyek profettája”. Vagyis ez a változat utalás helyett egyértelműsíti a szereppárhuzamot. Atyám Teremtőm (Bíró József) és Bénga (Novák Péter) figurája között ezzel szemben nem a színész azonossága teremt kapcsolatot. (Novák Pétert más jelenetekben az egyik vaddisznóként látjuk, ám ennek a szerepösszevonásnak különösebb jelentősége nincs. Hatásos bariton.) Feltehetőleg a szerző közreműködésével (aki egyébként a Bárka bemutatójának remek vaddisznó-basszusa) rövid kis jelenet került az előadásba, amelyben a felajzottan keringő Bénga az ágyon kajánul kacagó, a dohányt szülni készülő Pistyomnak festi le az eljövendő apokalipszis képét. Beszél a tűzben elpusztuló világról, és arról, hogy fognak majd megjelenni a megfélemlített emberek előtt. „Elgyövök. Asz mondom…” – meséli Bénga, de közben az ágy támlája mögé áll, majd hirtelen lebukik, helyette – mint egy vásári bábfigura – egy pillanatra felbukkan Atyám Teremtőm, és széttárt karokkal ő folytatja: „…Én vagyok a Krisztus!…” Majd eltűnik, és újra Bénga beszél tovább arról, hogy dohányt osztogatnak, aztán megnyitják a kutat, a kútból szar jön ,(1.) abból békák lesznek, takony folyik a fákból, keleten begyújtják a ténpört és általa a világot. Mind a helyzet (a szögén asszon vajúdását gúnyolják), mind pedig ez a felvillanó kép is azt sugallja, hogy a  teremtő jó létezése illúzió. Nem a rossz lesz az isteni terv része, hanem az Isten válik a gonosz ügynökévé. Ezt az érzést erősíti az is, hogy Atyám Teremtőm ebben az előadásban félénk, gyámoltalan, tutyimutyi figurának tűnik, aki nem tudván előre lendíteni a helyzeten (vajúdik az asszony), lekucorodik a sarokba, és kisréklit köt a születendő világhősének. Csak lassan ébred rá, hogy az idő betelni látszik: ekkor előlép, szembefordul a közönséggel (a színpad elsötétül), és átszellemült arccal, kitárt karokkal, kenetteljes hangon prédikálni kezdi a világ végét. Mindazt, amit mond, ironizálja, megkérdőjelezi az, ahogyan mondja.
Nemcsak az Atyám Teremtőm és Bénga közti szerepösszevonás lehetőségével nem él, hanem egy ezzel ellentétes eljárást is alkalmaz Novák Eszter rendezése: a szögén asszon szerepét megosztja két színésznő közt, így a Bárka színpadán az idős szögén asszon valóban fiatallá változik. (Ez a szereplőcsere jellegzetesen bábos megoldás: a báb csak korlátozottan képes változni, ezért például ha gyorsan kellene „átöltöznie”, akkor általában egy másik ugyanolyan bábot használnak abban a jelenetben.) Ezzel a rendezői döntéssel azonban (mivel azért mégsem bábokról van szó) megkérdőjeleződik a figura önazonossága. A sok nélkülözést látott, mégis derűs, az élettel megbékélt, ugyanakkor energikus, időnként föl-fölcsattanó szögén asszony (Lázár Kati) számára az áldás, a csoda természetes örömmel fogadott ajándék.(2.) De azt is bölcs beletörődéssel fogadja, hogy az ötven év után visszakapott ura még mindig az a részeg disznó, aki volt hajdanán. Szép pillanat, amikor az asztalnál ülő Bogdány gyengéden végigsimítja a mellette álló asszony lecsüngő karját: benne van a hazatalálás meghatottsága, az elvesztett élet csendes fájdalma és a megbékélés mindezzel. Ehhez képest Tóth Ildikó egy egészen más szögén asszont hoz a színre. A megfiatalodást alig néhány pillanatig tartó öröm, táncolhatnék követi, aztán egy mélyen elkeseredett, mérges kis fiatalasszonyt látunk, akinek egy kötekedő, részeg állat az ura, ráadásul még egy gyerek is a nyakába szakad. Teszi a dolgát persze, mozog, pakol, de láthatóan teher számára minden, ami áldásként szállt rá. Egy pillanatra sem tudom elhinni, hogy érte szeli át a világot, valóban róla mondja Tótferi, hogy „ojjan édessanyám nekem nem lesz másik!” Az utolsó jelenetben a fiatalasszony hosszan néz az ablakon át a vándorok után, miközben az újra emberforma Bogdány esetlenül játszik a gyerekkel. Aztán leül a kiságy mellé, ellátja a csecsemőt, de gondolatai még mindig máshol járnak. Egyetlen pillanatra sem teremtődik közösség a két ember között, mint idegenek ülnek egymástól elfordulva a záró képben. A Bárka előadása kétségbe vonja a legendamesék igazságát, hogy lehetséges jót tenni az emberrel: a szögén asszon nem új életet, hanem nehéz feladatot kapott.
Nemcsak a megfiatalodott szögén asszon szerepét, hanem a még meg nem született Julikát is Tóth Ildikó játssza. Ez a szerepkettőzés sajátosan értelmezi a darabot: nem az idő ciklikus megújulása által megvalósult szabadságról, a megifjodás csodája által megnyíló lehetőségről szól az előadás utolsó jelenete, hanem az önmaga nyomorát újratermelő sorsról. A megfiatalodás nem csoda, az elkerülhetetlen vég helyett a mindig ugyanúgy ismétlődő végzet vár az emberre.
A debreceni előadás Bénga szerepkettőzésén kívül csupán egy apró „szerepmegosztással” él a kezdő képben, amely azonban szépen kiemeli az első jelenet legfontosabb elemét. Már a nézők beengedése alatt megkezdődik az előadás: az egyik sarokban Atyám Teremtőm hamutartókból készült harangjátékon csilingel, Szempétör (Ruszina Szabolcs) pedig egy vödörből, seprűnyélből és madzagból tákolt bőgőn játszik, de nem ők, hanem a szögén asszon viskójának tetején üldögélő Julika és Tótferi „énekűget kristályhangon”. Az ő énekükbe feledkezik bele a szögén asszon (Mészáros Sára), még ha a kéregetőknek mondja is, hogy „evvel a kegyetlen szép énekkel magik mos megáldottak engemet”. Ezért az „áldásért” adja az „efforintot” a két koldusnak, nem pedig csak azért, mert a nyomorukat megszánta. Vagyis nem a puszta könyörület, hanem erre a halk, leheletfinom csodára való fogékonyság érdemli ki a jutalmat, a csodálatos megfiatalodást és megfogantatást.
Novák Eszter előadásában a világ ajtaján kitekintő Tótferi a semmivel néz farkasszemet. Azzal a sötéttel és semmivel, amiről az Éj asszonya beszél a Csongor és Tündében. A debreceniek előadásában azt a misztériumot élhettük át, hogy „és a sötéten túl van a világ –”

Jegyzetek:

1.     „Ahogy valamikor az egetostromló óriássá nőtt emberiségre tűz- és víz-özön zúdult, most a ganajimádóvá törpült emberiséget utolérte a trágya-özön.” (Weöres Sándor: A teljesség felé)

2. „vannak, igen kevesen, egyszerű szegény emberek, kik anélkül, hogy törekedtek volna rá és anélkül, hogy tudnának róla, a teljességet birtokolják. … Szavaikból nem sokat meríthetsz, de a lényükből magát a mindenséget.” (Weöres Sándor)




Kárpáti Péter: Tótferi
Horváth Árpád Stúdiószínház, Debrecen

Díszlet-jelmez: Horváth Judit
Dramaturg: Töreki Attila
Rendező: Rusznyák Gábor f. h.
Szereplők: Miske László, Ruszina Szabolcs, Mészáros Sára, Korcsmáros Gábor, Sebestyén Aba, Garay Nagy Tamás, Hajdu Péter, Juhász Árpád, Páris Noémi, Földeáki Nóra, Boros György, Jéger Attila.

Kárpáti Péter: Tótferi
Bárka Színház

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Zeke Edit
Rendező: Novák Eszter
Szereplők: Bíró József m. v., Gyabronka József, Lázár Kati m. v., Tóth Ildikó m. v., Mucsi Zoltán, Szikszai Rémusz, Scherer Péter, Novák Péter m. v., Vasvári Emese, Kerekes Miklós, Gribovszki Pál, Kovács Krisztián, Pokorny Lia/Prókai Annamária m. v.,  Novák Péter m. v.,  Bérczes László, Kárpáti Péter, Matuz János, Tasnádi István

08. 08. 4. | Nyomtatás |