Függőleges, vízszintes, gyors, lassú

Sankai Juku : Hiyomeki

A japán Sankai Juku társulat 1998 szeptember végén a Thália színházban lépett fel. Ezt megelőzően nálunk keveset lehetett tudni e csoportról, de az előadást követően sokan az évad legjelentősebb színházi eseményének tekintették a vendégszereplést.

A Sankai Juku vitathatatlanul a legelismertebb butoh csoport. A butoh nem tartozik a hagyományos japán színházi műfajok közé, története nem a középkorig nyúlik vissza, csak a 20. század hatvanas éveiig, amikor a háború utáni generáció üresnek és hazugnak kezdte érezni a nó és a kabuki tradicionális formáit. Ebből az avantgárd lendületből született a butoh színház.
Nánay Bence


A butoh-t gyakran úgy szokták meghatározni, mint a japán tradicionális színház és az európai modern tánc keresztezését. Ez azonban félrevezető: pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a butoh megpróbál mindkettőtől egyaránt független maradni. Radikálisan tagadja a tradicionális japán színpadi kifejezési formákat, de ugyanakkor nem kötődik szorosan az európai modern tánchoz sem. Mindkét tradícióból merít, mégis autonóm, semmilyen más színházi hagyományhoz nem hasonító formanyelvet alakít ki.

A Sankai Juku társulat 1980-ban lépett fel először Európában, és franciaországi debütálásuk fogadtatását sokan a bali szigeti színház harmincas évekbeli párizsi fellépésének hatásához hasonlították. A két hetesre tervezett vendégszereplésből végül négy éves tartózkodás lett. Azóta a társulat japán és párizsi központtal működik, és rengeteget turnézik mind Európában, mind Amerikában. Magyarországon a leglátványosabbnak és legreprezentatívabbnak tartott Unetsu című 1986-os produkciójukat adták elő.

Ősszel viszont Amerikában turnéztak egy újabb programmal, a Párizsban 1998 végén bemutatott Hiyomekivel. Ez a produkció letisztultabb, minimalistább, és távolról sem olyan látványos, mint az Unetsu volt.

Már a színpadkép is lényegesen egyszerűbb, mint az Unetsu díszlete. Az Unetsuban a színpad közepét egy sekély medence foglalta el, amelynek hullámai a hátteret alkotó falra vetültek. A színpad jobb oldalán vékony sugárban csorgott a víz, míg a bal oldalon homok pergett lefelé. A Hiyomeki ezzel szemben üres térben játszódik. A színpad közepén néhány centiméter magas kör alakú pódium, de ettől eltekintve semmi más nincs a színen. Az előadás közepe táján pódium szélét képező óriási karika felemelkedik, és ott lebeg a táncosok felett.

Az Unetsu tehát már rögtön az előadás elején igen gazdag képi világgal indul, és ez nem is nagyon változik a produkció során, eltekintve a táncosok által vert hullámok háttérre vetülő visszfényének játékától. Ezzel szemben a Hiyomeki esetében a vizualitás éppen azért kap hangsúlyt az előadás második felében, mert az első rész üres térben játszódik. Az óriási lebegő karika látványa az üres tér kontrasztja miatt értékelődik fel.

Szintén leegyszerűsödött, vagy még letisztultabbá vált az Unetsuhoz képest a táncosok szerepeltetése. Az Unetsuban az egyik táncos kivált a többiek közül, főszereplő és kórus állt szemben egymással. A főszereplő, akit a társulat alapítója és vezetője, Ushio Amagatsu játszott, mindvégig a többiektől elkülönülve, más koreográfia szerint táncolt, egy tojással a kezében. E produkcióban tehát mindvégig egy alapvetően aszimmetrikus kompozíció valósult meg a kórus és Amagatsu között. A Hiyomekiben viszont nyoma sincs aszimmetriának. Nincs kitüntetett szereplő, a táncosok homogén kórust alkotnak. Ez a hierarchia-nélküliség a legszebben abban a jelenetben valósul meg, amelyben három táncos kört formálva egyszerre, mégis apró különbségekkel mozog, rímelve az óriási karika levegőbe emelkedésére

Ez az előadás tehát – egyszerűsége ellenére – bonyolultabb és nehezebb feladatra vállalkozott: a homogén teret és az egységet alkotó táncosokat kellett valamilyen módon érdekessé tennie, főszereplő és látványos hatások nélkül. Ennyiben ez a produkció, ha lehet, még távolabb áll az általunk megszokott színházi formáktól. Az egyformaságból hoz létre valamit, és nem az eleve adott formákból.

A Hiyomeki azonban épp amiatt, hogy kevesebb eszközzel dolgozik, mint az Unetsu, talán világosabbá teszi a butoh színjátszás, és ezen belül a Sankai Juku együttes színházi nyelvének néhány fontos elemét.

A Sankai Juku talán legfontosabb sajátossága az ellentétek tudatos és folyamatos ütköztetése. Ennek legegyszerűbb esete a színpadkép függőleges és vízszintes irányainak kontrasztja. Az Unetsu esetében ezt a kettősséget a díszlet már eleve magában foglalja. A háttérben húzódó két függőleges vonal (a vízsugár és a homokcsík) áll szemben az előtér vízszintes dimenziójával, amelyet elsősorban a színpad közepén látható medence, illetve a táncosok vízszintes sora teremt meg. A Hiyomekiben látszólag a vízszintes irány uralkodik, hiszen a színpad felett vízszintesen lebegő karika és a táncosok keresztirányú mozgása egyaránt a horizontális dimenziót képviseli. Mégsem ennyire egyszerű az előadás vizuális világa: a kétségkívül hangsúlyos vízszintességet folyamatosan ellensúlyozza és ellenpontozza egy meglepő látványelem: a táncosok ismétlődő összecsuklása. A színpadon lassan keresztülhaladó táncosok ugyanis szabályos időközönként – de sohasem egyszerre – összecsuklanak, némi függőlegességet csempészve a színpadképbe. Másrészt a földön fekvő, összeesett szereplő vízszintessége szintén a többiek függőlegességét emeli ki.

Az összecsuklás mint a koreográfia egyik leghangsúlyosabb eleme még egy szempontból fontos. Ushio Amagatsu, a Sankai Juku vezetője egy interjúban arra a kérdésre, hogy mi is a butoh, azt válaszolta, hogy „a gravitációval folytatott dialógus”. Egy másik interjúban pedig azt mondja: „A test és a gravitáció közötti kapcsolat változatlanul fontos számomra. E kapcsolat már azelőtt jelen van, mielőtt a súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, vagy mielőtt felállok. Kell, hogy legyen ilyen kapcsolat, még mielőtt a kisujjamat is megmozdítanám. És ez a kapcsolat mindnyájunkban jelen van.”

A gravitáció és a test közötti kapcsolat egyik legszebb képi megjelenítése az előadás kezdőképe, amelyben négy álló táncos vesz körül egy fekvő alakot, aki előbb a lábát, majd a kezét próbálja felemelni a földről, de végtagjai mindig visszahanyatlanak. Az összecsuklás, a gravitáció és annak legyőzése tehát a vízszintes és függőleges kompozicionális ellentét egy másik megjelenése.

S ezzel elérkeztünk egy újabb fontos ellentéthez, amelyen a Sankai Juku mozgásvilága, s így az összecsuklások megkomponáltsága is alapul, ez pedig a gyors és a lassú mozdulatok kontrasztja. Az összecsuklás mozdulatsora igen jó példa a gyors-lassú kettősségre: a lassú előrehaladás hirtelen gyors zuhanásba megy át. És megfordítva: a gyors mozdulatok gyakran hirtelen lelassulnak. A gyors és lassú mozdulatsorok váltakozó használata persze nem újdonság. Ami a Sankai Juku mozgásvilágát különlegessé teszi, az e gyors-lassú váltások gyakorisága. Náluk egy mozdulaton belül is több tempóváltás van, gyorsról lassúra, lassúról gyorsra. Nem lehet tehát gyors mozdulatról beszélni, hiszen a legegyszerűbb, egyívű mozdulat is magában foglalja a sebességváltásokat.

A Sankai Juku mozgásvilágának másik különlegessége, amely nem választható el az előzőtől,  a gyors-lassú váltások zökkenőmentessége. A gyors mozdulat úgy fordul át lassúba, hogy eközben nem törik meg, hanem folytatódik, átváltozik. Amikor a táncosok összeesnek, ez a mozdulatsor egy lépésnek indul és fokról fokra alakul át lezuhanássá, mindeközben mégis ugyanaz a mozdulat marad.

Ezt a zökkenőmentességet, a diszkontinuitás hiányát, amely a Sankai Juku mozgásvilágának egyik leghangsúlyosabb eleme, még jobban felerősíti a repetitív kísérő zene. Az összhatás egy nyugodt, kitörésektől mentes világ. És épp emiatt  különös jelentőségűek azok a pillanatok, amikor ez a nyugodt, zökkenőmentes képi világ mégis megtörik. Az Unetsuban ez akkor történt meg, amikor Ushio Amagatsu a vízsugár alá tartja a tojást, ami hirtelen szétpattan. Éppen a hirtelen mozdulatok, a direkt váltások korábbi hiánya teszi ezt a jelenetet különösen hangsúlyossá.

Végezetül néhány szót a Sankai Juku amerikai fogadtatásáról. Az idei turné során a társulat a legrangosabb helyeken lépett fel: többek között a New York-i Brooklyn Academy of Music-ban, illetve a Berkeley-i Zellerbach Hall-ban. Mindkét helyen a közönség viszonylagos értetlenséggel fogadta a produkciót. Míg a Sankai Juku minden korábbi, látványosabb produkciója (így például az Unetsu is) óriási siker volt ugyanitt, a Hiyomeki bukásnak számított. (Érdekes módon mindkét előadóteremben egy héttel a Sankai Juku előtt lépett fel Pina Bausch, a Szekfűk című, Magyarországon is játszott programjával, és óriási sikert aratott.)

A Hiyomeki tehát, úgy tűnik, nem nyerte el az amerikai közönség tetszését, talán részben amiatt, mert ez az előadásuk közelebb áll az eredeti butoh stílushoz. A Sankai Juku a nyolcvanas évek elejétől éppen a butoh egyetemessé, a nem-japán néző számára is befogadhatóvá tételét tűzte ki célul, s ennek a törekvésnek volt része például az Unetsu is. A Hiyomekivel azonban a társulat visszatalált a kevésbé látványos, lecsupaszított színházi nyelvhez, amely – feltehetően – az eredeti butoh színházat jellemezte.




08. 08. 4. | Nyomtatás |