Túlélőgépek

Stephen Mottram’s Animata: A maghordozók

Mottram Moszkvában ismerkedett meg Obrazcov bábegyüttesével, és ez az élmény meghatározó volt számára. Hogy megtanulja a mesterséget, egy hagyományos bábcsoporthoz szerződött Angliában, később pedig számos társulatnál megfordult, még Budapesten, az Állami Bábszínháznál is tanult. 1985 óta saját maga írja és adja elő darabjait, és a bábokat is ő készíti. Richard Dawkinsnak Az önző gén című könyve inspirálta a Trafóban látható lenyűgöző   produkcióját (1995).
Tóth Ágnes Veronika


„Kényszerítettem magam, hogy a félkörű penge hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi – arra a különös, borzongó érzésre, melyet a daróc éles köszörülése kelt az idegekben.” (E. A. Poe: A kút és az inga)

Stephen Mottram estje kihagyhatatlan a bábszínház híveinek számára, s ha a kíváncsi nézőt először csupán a műfaj iránti vonzódása vezeti is, miután megismeri ennek a zseniális alkotónak kétségbeesett, torz, utópisztikus mikrokozmoszát, nevét védjegynek tekinti a továbbiakban.
Az előadás nyitó képében fenyegetően gyorsan egy sokszorosára felnagyított keresztespók bukkan fel a sötétből. Alig hihető, hogy fából készült báb csupán, hiszen mozgása megtévesztően valósághű. Később ugyanez a pók egy meglehetősen morbid jelenetben bukkan újra fel: két szeretkező antropomorf fabábu egymásnak feszülő testéből gömbölyű potroh, kezükből-lábukból négy pár fürge, zsákmányra vadászó ízelt láb válik – szörnyű metamorfózis. Mottram sötét világát Richard Dawkins Az önző gén című könyvének alapgondolata inspirálta, mely szerint génállományunk határozza meg evolúciós fejlődésünket és életbenmaradási esélyeinket. „Túlélőgépek vagyunk – programjaikat vakon követő robotszerkezetek, akiknek az a dolguk, hogy megőrizzék a géneknek nevezett önző molekulákat.” 
Túlélőgépek Mottram emberformájú fabábui is: rögtön az első öt percben jónéhány gyanútlan bábu válik különböző gyilkoló szerkezetek áldozatává. A küzdelem kilátástalan: megjelenik egy bábu, néhány mozdulatot tesz, például sétálgat, de rögtön megtámadja őt valami. Előbukkan például egy hatalmas, fémből készült egérfogó, ami néhány rángás után egy-két csattanással megöli a gyanútlan bábot, majd a bábos (akinek csak fekete kesztyűs kezét látjuk) lenyúl érte, és a többi, halomban heverő kivégzettre dobja. Mindegyik bábnak, húsz centisnek és félméteresnek, kalitkába zártnak vagy tojásból épphogy kikelőnek ugyanaz lesz a sorsa. Még leginkább azoknak az apró, mozgékony emberbábuknak van szerencséjük, akik egyáltalán kibújhatnak kis tojáshéjaikból, s csak utána pusztulnak el. De van ennél rosszabb sors is. Egyes bábukat lepkeháló ejt elevenen rabul, s mikor a hálókat a bennük kapálódzó áldozattal fölakasztják, hirtelen észrevesszük, hogy a képlékeny, áttetsző burokban az egyre lassabban mozgó testek embriót formáznak. Ennek a baljós haláltáncnak pazar mesterségbeli tudással megalkotott bábuk az áldozatai: minden kis részecskéjük mozog és él egészen addig, míg szét nem roncsolják tagjaikat, és a belsejükből kiguruló kis vörös szemcséket kémcsövekbe nem teszik.
Stephen Mottram kivételes művész lenne akkor is, ha csupán bábuinak lenyűgöző technikai tökélyét vennénk figyelembe, de torz utópiája, mely egyszerre visszhangozza a középkor rettenetét és a jövő lehetséges katasztrófáit, egyedülálló alkotóvá avatja. Egyedülálló, de mégsem magányos. Van egy másik történet, Böröcz Andrásé, amely mély szellemi hasonlóságra utal a két művész között: „Böröcz András szobrászművész tíz éve Brooklynban platántörzsekből és vastagabb ágakból szobrokat faragott, hosszú, megnyúlt, furcsa, időnként groteszk tartásba merevedő alakokat, majd nyakukba kötelet vetett, s felakasztotta őket, mind a tizenhetet…” (Kisbali László: Képek üzenete – az Akasztottakról Beszélő, 2000. február )
08. 08. 4. | Nyomtatás |