A maszkok mögött

Csabai Attila: Romance – KompMánia

Ironikus kabarészínházat ígérnek a KompMánia előadásának első percei. Két áttetsző ruhás táncosnő kacér magakelletéssel vonul át – egymást váltva – a leeresztett aranylamé függöny előtt. Kezükben kis táblácskákat hoznak, középen megállnak, és pajzán játékossággal fedik fel egymás után a táblákra írt szavakat, melyekből egy bugyuta kuplé refrénje áll össze. (A dalocska egy recsegő gramofonlemezről fel is hangzik majd az előadás végén.)
Szűcs Mónika

Ám a függöny felemelkedésével a nyitó és záró képben megidézett varieté helyett annak kései, posztmodern utóda következik. Keleti motívumokkal átszőtt techno zene szólal meg, három fénykörben három figura mozog. Középen egy fotelben sárga parókás, arctalan, meztelen fiú hever piétás pózban, ölében sárga napraforgó, s lassan forog a fotellal együtt. Balra egy fekete csuhás alak töredezett kézmozdulatokból és fejtartásokból kialakuló pózok vég nélküli sorozatát ismételgeti, jobbra pedig tradicionális táncmozdulatokat ad elő egy fehér női ruhába öltözött táncos. Villódzó fények teszik még szaggatottabbá, effektszerűvé a mozgást, törik darabokra a látványt. A mozgássor állandó ismétlődése, monotóniája és vibrálása a techno monotóniáját képezi le – videoklipszínház.
A műsor ebben a posztmodern orfeumban is egymástól elkülönülő számokból áll. Többnyire az elsőhöz hasonló, párhuzamosan egymás mellett zajló, ismétlődő mozgássorokból álló „klipeket” látunk, ezek közé ékelődik egy-egy szóló vagy duett. A táncosok minden számban különböző alakban jelennek meg, többnyire furcsa, olykor valódi nemükkel ellentétes nemre utaló kosztümökben. Csabai Attila az első számban viselt fekete csuháját később csillogó aranyruhára cseréli (a hozzá illő szőke parókával és piros műajakkal együtt), majd tűsarkú cipőben fűzősen, harisnyatartósan jelenik meg. Ám a szerepeket, „jelmezeket”, amelyeket magukra öltenek az előadók, ritkán tudják igazi erővel, valódi hitellel megtölteni, és csupán magamutogató játszadozásnak tűnik minden, amit csinálnak. Az egyik számban három táncos diszkógömbbel ékesített vasalódeszkákon lurexpendelyek vasalását mímeli. Időről időre kéjesen végigsimítják magukat a vasalóval, vonaglanak, mosolyognak, mindent tudóan néznek ránk, de nem avatnak a titkukba. A látvány azonnali hatást kelt, de könnyen kiismerhető és hamar elunható. A játék nem ironikus, csupán önmagáért való. A hatás azon alapul, hogy a reklámok, klipek mozgás- és gesztusnyelvét használja (kissé eltúlozva) egy merőben más közegben, csakhogy a kölcsönvett jelzésrendszer funkciója ebben a más környezetben is ugyanaz marad: a vég nélküli élvezetet hirdető eladás, fogyasztás formanyelve jól eladhatóvá és könnyen fogyaszthatóvá teszi a látványt.
A maszkok állandó változásában nem teremtődnek figurák, intenzív érzelmi állapotok. Sem a szerkezet, sem a koreográfia nem teszi lehetővé, hogy akár csak egy számon belül szereppé sűrűsödjön a táncosok jelenléte, mindvégig csupán képekként léteznek. Pedig minden táncos teljesítménye tiszteletet parancsol, még az igazán kiválóak közt is ritkán tapasztalható összeszedettséget, alázatot tükröz. Ebben az igencsak könnyed műfajokkal játszó előadásban nincs egyetlen olyan mozdulat, mely léha, elengedett vagy olcsó volna. Mégis mindez a kemény, kitartó munka elfecsérelt energiának, sőt kudarcnak tűnik. Kudarc, hiszen az előadás egyszerűen tetszés szerint egymás mellé illesztett és ezáltal elsúlytalanított hatáselemek kavalkádjává válik, furcsa, olykor borzongatóan extrém képek, pózok, szórakoztatóan laza sorozatának hat. Azt az érzetet kelti, hogy bárhol elkezdődhetne, és ugyanúgy bármelyik pillanatban véget is érhetne, ezáltal nem kíván koncentráltabb figyelmet, mint bármelyik zenecsatorna a televízióban. Pedig az előadásban jól kivehető egy másik alkotói szándék is, amely folyamatokat, összefüggéseket kíván építeni a felvillanó részekből. Egyes kitüntetett alakok, mozdulatok, színek, tárgyak újból és újból feltűnnek, ismétlődnek, ezáltal utalnak egymásra. A sárga parókás fiú ölében nyugvó napraforgó például az utolsó képben a gramofon tölcsérén tűnik fel újra. Az előbb nőként, majd férfiként megjelenő furcsa alak - mintha egy másik világból érkezne -, tradicionális indonéz táncmozdulatokat variál. Ám hiába a szándék: a visszatérő mozdulatok, a többször feltűnő tárgyak (mankók, cipők) és színek (sárga, arany, bordó, szürke, fekete) nem válnak jelentésessé, nem épülnek motívumokká, ugyanúgy effektek maradnak, mint a többi hatáselem. Pedig a Romance nem egyszerűen egy műfaj imitációja kíván lenni (mint Bozsik Yvette Kabaréja), hanem egy sajátos világ teremtésére tesz kísérletet – sikertelenül. A játékok mögül mindvégig hiányoznak az igaz emberi törekvések, a harmóniát, „idillt” kereső ember evilági tévelygése, ezért sem sikerül megteremteni a „nem-evilági” transzcendenciáját, amely olyan megfoghatatlanul jelen volt a Szomorú szimfónia első részében. (Különösen abban az első változatban, amelyet még a Héttükör Színház icipici, de az előadás idejére szakrálissá váló terében adtak elő a Csabai Táncműhely ifjú táncosai.)
A játszi ötletekre, effektekre épített számok tömkelegéből gyémántként ragyog ki Csabai és Ladjánszki kettőse: egyszerűségével, előadói hitelével, erejével ez az öt perc az előadás csúcsa. Sűrítve jelen van benne mindaz a mélység, amiről az eddigi klipek fecsegtek. Közvetlenül a színpad elején, egy falhoz támasztott és egy előtte fekvő heverőn kuporog egy férfi és egy nő. A férfi  a semmibe meredve reszketve himbálja magát. A nő keserűen nézi, majd megpróbálja átölelni. A férfi előbb bágyadtan, majd fokozódó kétségbeeséssel tér ki a mozdulat elől, hogy a következő pillanatban már ő nyúljon a nő felé. Egyre vadabb forgószélként kapaszkodnak egymásba, forgatják és lökik el a másikat. Szenvedélyes birkózás kezdődik, nekifeszülések és elernyedések, felemelkedés és aláhullás – kétségbeesett keresése a másiknak, ugyanakkor a menekülés előle. A megtorpanás pillanataiban az egymásba mélyedő tekintetekben a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a kudarc, a szégyenkezés keserűsége. A maszkok mögött az önmagát elvesztett személyiség tragikuma.
08. 08. 4. | Nyomtatás |