Gyönyörű találkozás

ÁTJÁTÓK
Ágens - KompMánia

"Mint a nap és a hold, mint a víz és az arany, légy világos és fényes,azt tükrözd vissza, ami a szívedben van."
(Ősi hanoi tükör-felirat)

Hogyan járható át idő és tér, hogyan négy autonóm létezés? – kérdezi
a koncertszínház közel egy órájában a három táncos és a negyedik szereplő – hangja. Az L-alakban zárt játéktér koordinátarendszerében, az improvizáción alapuló est táncrendjét Ágens alakította ki tizenkét darabból álló énekével. Ágens - földig érő, mélyzöld, abroncsos ruhájában és tollkoronájában - egyszerre földöntúli és a földi nő. Hangja mindent átölel, szinte félholtra szorít, a legnagyobb mélységekből hihetetlen magasságokba szárnyal, s pillanatonként változik. Kevés ennyire ösztönös művésszel találkoztam, aki mesterfokon, hallatlan érzékenységgel és kifinomult technikával tud bánni hangja árnyalataival. Ágensnél nem csak a tüdő, a hangszálak, a torok, garat, szájüreg énekel, hanem szinte az egész ember megzendül, minden, ami a test és a lélek, dalra fakad.
Farkas Boglárka

Kurjantás, sóhajtás, hörgés, sikoly keveredik énekébe, zaklatott álomvilágot (másvilágot) keltve életre. Így fogadja a Szkéné színháztermébe beáramló  közönséget. A fájdalmas hangsorok a halált, a születést juttatják eszembe. És valóban, a csoda megtörténik: a három fehér vászonba takart táncos életre kel. A test pulzálni kezd, csakhamar lefoszlik a burok, és a lélek után világra jön a
test. A fantasztikus - olykor instrumentumokkal kísért és speciális effekteket is használó - hangáradathoz, mozgás párosul. Gyönyörű a találkozás:  Ágens zenei világa és a KompMánia egymásnak teremtetett. Zaklatott, sokkoló, rejtélyesen félelmetes ez a világ: benne vágyak, bezártság, félelmek, szorongás, düh és tehetetlenség, keresés és hiány.
Az asztalnál egy férfi ül - jólfésült, öltözete elegáns: fekete és fehér, de együtt szürke -, szemben vele egy üres szék. Az egész darab alatt vár valakit, aki nem érkezik meg. Keresgél, tesz-vesz, levetett cipőjét
pontosan illeszti megszabott helyére. Valamiféle szertartásra készül, sajátos, talán mindennapi szertartásra: a kispolgáriság, a hétköznapiság kesernyés ünnepére. Urnákból árpát, később lisztet szór a „konyhaasztalra”: amíg
lehet, szemezget. Nagyon fukar és akkurátus - Csabai Attila gesztusai húsba maróan precízek és kifejezők -, az asztal fölé függesztett, folyadékkal telt nejlonzacskókat méregeti, súlyoz, odabújik alájuk, vágyakozik. Az
árpaszemeket válogatja, csoportosít, átrendez, félretesz, újraválogat, mindaddig, amíg el nem fogy a „vagyon”, és az utolsó lehetőség is kihullik az ujjai közül. A liszt már nem osztható apró szemekre, de az új anyaggal is
megpróbálkozik, még kevesebb sikerrel. Bár köré is kuporodik, de végül ez is csak kifolyik a kezeiből. Képtelen bármit kezdeni ezzel az életével, de biztosan érzi, hogy ami van, végül elveszejti. Gyáva kitörni szánalmas helyzetéből. Az
asztal alá búvik, lámpát gyújt, talán emlékeit kutatja, de ez sem vezet sehova. A két urnát talpaira erősítve járja elkeseredett kálváriáját, így lábbal tiporja, ami még megmaradt neki, a múltját. Haja szétzilálódott, öltözete
megbomlott, és a végsőkig bemocskolta magát elkeseredett próbálkozásaiban. A bal kézfejtől a szívig vezető fekete vérvonal a középkori bajvívó lovagokat idézi. Valami nemes vér keringhet ereiben, talán lett volna esélye egy
másik életre. Akarása, keresése hol gyermeki kutatás, hol pitiáner, kishitű próbálkozás, hol pedig szánalmat ébresztő, elkeseredett segélykérés. A darab végére a zsebre tett fémtövisek is előkerülnek, „karmokat növeszt”, és
az asztal tetejére lépve kilyukasztja a három ballont. A víz ugyan elmossa szennyes ruháját, de úgy érezzük, holnap talán ugyanez a szertartás ismétlődik újra, parányi a remény a Létre.   
A víz Ladjánszki Márta szólójának is fontos része. Amikor sokáig tartó és egyre intenzívebb pulzálások után a lepel alól egy földre kuporodott lányt pillantok meg, ő is megpillantja magát az elé helyezett lavór víztükrében. Az fehér ruhás, szőke, göndör fürtös angyalka a szemünk láttára testesül meg. Hihetetlen átéléssel, szinte transzban mutatja meg magát, teljes legbensőbb  világában. Ő is mesél valakiről, aki keres, érzelmeket, lehetséges világokat kutat. Ő az érzékszerveivel dolgozik: fülel, szemlélődik, tapint, ízlel és nagyokat szimatol a levegőbe. Tájékozódik. Teste az érzéki hatásoknak kitéve engedelmeskedik, soha nem tudni, merre billen, hova esik. Egy vékony, vörös, égető fénysugarat talál, alábújik, végigsimítja a testén, mintegy átmelegítve magát a tűznél. Lábával félénken, vigyázva a földbe túr, kóstolgatja, játszik vele.
A negyedik lavór a negyedik elem: a levegő. A benne rejlő „üres” teret  ő tölti meg élettel. Elindul, mozgása ingatag, zaklatott, arca sápadt, érdeklődő, olykor tanácstalan. Nem tud vagy nem is akar tájékozódni azon a helyen, ahová került. Minduntalan a nézők lába elé, karjaiba esik. Adni vagy mondani akar valamit, de érthetetlen szavakat mormol. Ahogy a vállamra ejtette a fejét,
háromszor gyorsan és mechanikusan arcon csókolt. Az ártatlan és tehetetlen „nézelődőt” végérvényesen saját világához kapcsolja - ez igazi katarzis.
Ladjánszki ártatlanul is bemocskolja magát: térdre ereszkedve mechanikusan csapja fejét a földdel telt lavórba, onnan a vizesbe, onnan újra a sárba, majd a vizesbe, sokáig. Az aranyfürtök mintegy leolvadnak a fejéről, de a fényben megcsillanó vízsugár, ahogy fejét könyörtelenül hátracsapja,
gyönyörű hidat húz a harmadik táncos felé.
Gyergye Krisztián talpig fehérben a tükör előtt áll, táncol, figyeli magát. A tükör - mint az igazság, a leplezetlen valóság és a lélek, a
mindent látás és tudás /Prudentia/ jelképe - könyörtelen. A táncos egy fátyollal játszik, fejére, lábaira csavarja, hátha az maradásra bírja. Hiába, mennie kell. Vörös festék - vér - kerül a testre és annak tükörbeli képmására/eredetijére.
Egy másik edényből lisztet szór magára. Talán bujkál saját maga elől, elrejtezik. Maszkot vesz, először csak az arca, majd a tarkója elé, hogy az felszabadítsa őt a hagyományos kötöttségek, az Én-re érvényes viselkedési formák alól. A színházi maszkok őseit, a rituális maszkokat a természeti népek a transzcendenssel való kapcsolat teremtés során használták. Ez történik akkor is, amikor a táncos belép a földdel borított körbe. A keleti tradícióban a földre szórt rózsaszirmok a tér megtisztításának, a túlvilágival való találkozás előkészítésének szertartása. A táncosról lekerül a maszk, megpihen a földi lét. A fehérre festett test finom rezdülései, a sajátos jelentéssel bíró mozdulatok, a tradicionális indonéz táncnyelv méltóságteljes, szakrális tisztasága különös metamorfózishoz vezet. Finom egyensúlyozás ez két világ között, olyasféle, mint amikor a táncos egy vékony tengelyen, a díszlet kifeszített vásznainak rojtjai közt halad, jobb és bal válla mögött hagyva a magas/ság/ból a földre ereszkedő
fonalakat.
A három táncos nem cselekményben, inkább képekben gondolkodik, érzékeket és érzeteket használ. A szólisták mégis valamiféle fejlődéstörténetet élnek meg, elindulnak és megérkeznek valahová, lehet hogy ugyanoda, ahonnan a már szinte mitikus valóság elindul. A koncertszínház - maga a hangzás, a hangulat és a
táncosok tiszta expresszivitása - olyan intenzív és zaklatott, hogy az volt az érzésem, mindig lemaradok valamiről, ha csak egyfelé látok. Ezért kell – a játéktér sugallatára is – minden alkalommal máshonnan nézni-közelíteni a párhuzamos élettörténeteket. S az Átjárók végigjárása - harmadszorra is - velőig ható, izgalmas, nem mindennapi élmény.








ének: Ágens
zene: Boundy
táncosok: Ladjánszki Márta, Csabai Attila, Gyergye Krisztián
kosztüm és tér:Károlyi Balázs, Xabay
hair design: Betty-HAIRoin
08. 08. 4. | Nyomtatás |