Őszinte részvéttel

Fekete Hedvig és Tere O'Connor táncestje a Trafóban

Vonat

Fekete Hedvig figyelemreméltóan tért vissza a táncszínpadra. Vonat című koreográfiája pontosan azt a teret töltötte ki, amelyet a két évre visszavonult táncosnő maga mögött hagyott. Fekete Hedvig sajátos karaktere valóban hiányzott a hazai mezőnyből, hiszen  független és hasonlíthatatlan stílusának nem akadt követője.
A Vonat szakmai és magánéleti fordulópont eredménye és jele. Tisztelgés a halott mester, a Táncművészeti Főiskola néhai néptánc tanára, Janek József előtt. Megrendítő, hogy a fiatal táncosnő eddig elkészült három munkájából ez már a második hommage.  Szemrebbenés című érzékeny szólóját a szegedi mester, Imre Zoltán emlékének ajánlott Szólótánc Fesztiválon mutatta be 1997-ben. A művésznő, aki az elmúlt két évben azért volt távol a színpadtól, mert életet adott egy gyermeknek, most egy másik fiatalon elhunyt  mesterének emléket állító munkával tért vissza a színpadra.
Halász Tamás

Mitől egyedi a táncos-koreográfus világa? Vonzódása a különöshöz, az irreálishoz, fanyar humora és okos érzékenysége teszi azzá. Az 1996-os Halkalitka rejtélyes, egymást megteremtő és egymás reakcióiban értelmezhető, szerelmi háromszöget alkotó figurái, vagy a Szemrebbenés gótikus szóló-szoboralakja egyaránt magában hordozta a titokzatosságot. E művekben talányosan derengtek fel a hősök gesztusai. A Vonat utasai is – Fekete Hedvig és Bakó Tamás – különös játszótársak. Párt alkotnak, de a kettejüket összetartó erő pontos mibenlétéről nem szól harminc perces megmutatkozásuk. Történetük maga az utazás: létterük egy vonatkupé, illetve a színpad szigorúan be nem határolt előtere. Mozdulataik szenvedélyesek, és valami különös szomorúsággal átitatottak, az őket érő impulzusok közt pedig egyaránt találunk méltóságteljeset, groteszket, szellemeset és sejtelmeset.
A szín jobb oldalán látható a fordított trapéz alakú, a koromsötét háttérre nyíló kupé-ablak. Előtte két, a harmincas évek Újlipótvárosához készült elegáns, jobb napokat látott karosszék. Az eleinte az üléseken tanyázó táncosokon Németh Anikó (Manier) átlátszó anyagból szabott kabátja alatt egyszerű ruha. A városi pár utazik. A kupéablak alatt ott a megszokott két tekerőkar, ám ezekkel nem az üveget lehet mozgatni, hanem az elsuhanó tájat: maguk az utazók mozgatják be a látnivalókat – görgős sínre csíptetett, rajzolt, papírból kivágott napot, fát, házikót, úttörőkislányt, úttörőfiút – útjuk horizontjába.
A felerősödő fényben megpillantjuk a hátsó zárófalat, rajta egy ugyanolyan trapéz-ablak, csak jó kétszer akkora, mint a kupéban. Az ablak magasában, a kicsi színpadon néptáncos pár, mint egy furcsa vízió. Sötét ruhás alakjuk lassan, méltóságteljesen mozdul. Az alsó színen létező kortársi, sőt cyberfigurák sürgése és szenvedélye nem szivárog fel a nyugalmi szintre, a felső szférába. A kép egyszerű: a néptáncon nevelkedett táncosnő (f)elpillant, visszanéz a múltjába. Felfelé néz, vagyis az örök túloldalra, a nemlétbe, a véglegesen tegnapba, a változatlanba, örökérvényűbe és archaikusba. Szakmai indulása ellenére Fekete Hedvig koreográfiáiban a néptánccal eddig érdemben nem foglalkozott, most viszont mintha valami talányos bölcsességet jelenített volna meg egyetlen képbe sűrítve, elegáns és megrendítő módon. Színpadán állva úgy hajt fejet az emlék előtt, hogy fejét mégis felszegi. Vonat című koreográfiájában ugyanis nem ütközik össze ez a két világ, csak párhuzamos a jelenlétük.
A darab kupéjának ablaka is átjárót képzett az idősíkok között: hol az akvárium üvegeként, hol a második színpad nyílásaként működött. Az ülések hegyes kartámláit idéző fordított trapézablak szegélyének keretében illusztrált művilág szedte groteszk leltárba a láthatót. Mint amikor az ember kifelé bámul a gyéren világított, éjféli fogarasi gyorsról, és elkap egy-egy halvány sziluettet, semmibe foszló kiáltást, riadt tekintetet, vagy néhány betűt a foghíjas neon helységnévből az indóház homlokzatán.
Az előadás végén sötét ereszkedik a térre: a kupéablak tetejéről óvatos kezek leemelik a fa-modellvasutat, az ablakból hosszú sínpálya nyúlik be. A hatalmas térben az ügyes kis szerkezet – az arasznyi kis mozdony és a vagonok – nagyon lassan ereszkedik le a kötött pályán. A meg-megtorpanó szerelvény megérkezése a sínléc aljára – tudjuk – az emlékezést rekeszti be.

Orsi dilemmája

Az amerikai Tere O'Connor a test és a verbalitás humorából építette fel groteszk és rendhagyó darabját. Az Orsi dilemmája hangjátékként vagy pantomimként is élvezetes. Kötéltánc egy olyan közegben, ahol ha a táncost beszéltetik, általában fogaknak zajlik csikorgatása… jobbára jogosan. O'Connor azonban biztos kézzel nyúlt a szokatlanhoz. Megszólaltatta az általában némasághoz szokott magyar táncosokat, ami sokak számára meghökkentő volt, játékosai viszont meggyőzően, biztosan mozogtak szerepükben.
A messziről jött ember alkotta történetben mindenki a saját civil nevét viselte, saját magát játszotta. A félórás kedvesség alkalmat adott arra, hogy Fekete Hedvig, Horgas Ádám, Kulcsár Enikő, Nemes Orsolya és Sárkány Zsolt megmutathassa eddig rejtett oroszlánkörmeit. A műfajok közötti átjáráshoz rég hozzászokott, ragyogó humorú Horgas, mint karvezető tolta maga előtt sziporkázó társait. Tere O'Connor kedves, egyszerű, népmeseien naiv története nem mint alkotás, hanem mint gesztus jelentett sokat. Mert mindig haszonnal jár, ha egy-egy összeszokott társulatnak, vagy akár egymást csak ismerő művészkörnek lehetősége nyílik egy merőben más nyelvet használó koreográfussal együtt dolgozni. Így aztán maga a megtapasztalás a lényeges, akár az elkészült munka minőségétől függetlenül is. Tere O'Connor pedig, kétszeres Bessie-díjas, hírneves, tapasztalt alkotó, aki visszavonhatatlanul itt hagyta ujjlenyomatát. A hazai táncmezőnytől idegen alkotása megtermékenyítő hatású lehet, hiszen az élőszó jó használatával egyfajta tabut döntött le.
Az Orsi dilemmája furcsa, széles improvizatív sávot feltételező tánc-varieté. Mozgásszínházi kabaré, morális üzenettel, a rohanás, a globalizáció, a technokrata individualizmus elleni állásfoglalással. Szereplőit az ügyes kezű táncszínház-csináló olyan előadó művészeti kihívások elé állította, amelyek talán örökre elkerülték volna őket. Így viszont felszabadultság, őszinteség és vállalkozó kedv sugárzott ebből az önfeledt és szokatlan előadásból.

08. 08. 4. | Nyomtatás |