Századvégi koreográfiai állapotok

2000 mozdulat - Modern balettek az Operaházban

Mindig izgalmas ismeretlen koreográfusok műveivel találkozni, és a Magyar Nemzeti Balett új műsora járatlan utakra vezette a közönséget. A cím - 2000 mozdulat  - a 20. századvégi  koreográfiai állapotok széles spektrumát jelzi, hiszen a négy koreográfus stílusban, felfogásban és esztétikában meglehetősen távol áll egymástól.
Hézső István

Seregi Lászlón kívül évtizedek óta nem bukkant fel markáns, az együttes arculatához igazodó magyar koreográfus a Nemzeti Balettnél, ezért Egerházi Attila stúdiómunkájának átvétele a nagy, „operaházi” színpadra már eleve nyereség. Beszélő testek című műve azonban csak féleredmény, amiért elsősorban nem Egerházit kell hibáztatni. Ez pedig az a felfogás, hogy a fiatal koreográfus  - ”ha modern” -, ne akarjon sokat, eleve mondjon le az igényesebb szcenikai megoldásokról. Ilyenkor marad az Operaház hihetetlenül kopott és koszos fekete háttérfüggönye, a szürke balettszőnyeg – ami többnyire előre lehangolja a nézőket - , és egyetlen díszletként egy óriási fehér henger, ami  rézsútosan lóg a térben. A másik, ugyancsak mindenütt divatos tendencia, a zenei kollázs sem igazán használt a darabnak, mert ahány zene, annyi ”beszélő tánc”. /Az egy művön belüli több kis miniatűrből most a Bach-rész sikerült hiánytalanul./
A koreográfus első ötlete nagyszerű: a kicsit leeresztett zenekari árokból az egyik táncos próbál a rivaldán át a színpadra mászni, s ebből kiindulhatott volna egy közönségpukkasztó epizód, de Egerházi nem mert vagy talán nem is akart ilyen radikális „rohadjatok el” megoldást. Kár. Igy aztán maradt a klasszikus, modern és jazzes elemek keveréke, a néha nagyon jó, néha kifejezetten üresjáratok váltakozása. Egy társulatnak persze vállalnia kell a kockázatot is, fölrázni a rettenetesen fásult, „az” Operába járó közönséget, amely képtelen fogékonyságával sikerre vinni vagy megbuktatni egy-egy művet. A szörnyű, most lassú, most gyorsuló, ütemes tapsolás a  Rákosi-idők hamis lelkesedését idézi. Nem mintha nyilvános visszautasítást kívánnék a tehetséges Egerházinak, de úgy látom, a sokféle befolyás még nem rendszereződött nála. Azt majd a jövő dönti el, milyen irányban tud fejlődni. Példaképei - Jiři Kylian és William Forsythe – öntörvényű és eredeti, de gyakran a saját zsákutcájukat járó korszakos művészek, akiket sajnos túl sokan követnek. Egerházinak pedig meg kell találnia a saját ”hangját”, egyébként ő is olyan lesz, mint a többi iparos, aki szemfényvesztő, de üres művekkel traktálja a balett-közönséget. Mint például Hans van Manen, akinek Szarkazmus című művét nem először unatkoztam végig. A férfi-nő kapcsolat /ellentét?/, amiből leginkább Van Manen merít, elcsépelt téma a balettben. Az operaházi előadásban is Prokofjev lett az igazi főszereplő, mert Vaszilenkó Zsanna csak úgy lubickolt a zongoradarab előadásában. A táncosok - Keveházi Krisztina és Cserta József  - minden tőlük telhetőt megtettek, de hát Van Manen nem Balanchine, ő nem érzi Prokofjev elvont zenei világát.
A szakma és a közönség értőbb rétege (ha van egyáltalán ilyen Magyarországon) leginkább William Forsyhte In the Middle, Somewhat Elevated című darabját várta. Azt a jellegzetesen merész, ”hideg zuhany” hatást azonban, amit a mű a közönségre és a táncosokra zúdít, csak azok ismerik igazán, akik már láttak valaha Forsythe balettet az anyaegyüttestől, a nagy ”Bill” által vezetett Frankfurti Balettől /vagy esetleg a Párizsi Opera Balettjétől, akik számára ez a mű készült). Mert már a cím is - mint Forsythe-nál mindig - csalóka, hiszen nála nemhogy cselekményes balettről, de még hangulatával valamit is sejtető műről sincs szó./Ezért sem érdemes a címeit lefordítani  - sehol nem is teszik ezt, ahol Forsythe balettet játszanak -, rosszul pedig különösen nem, hiszen  itt sem  a ”Középre”, hanem a ”Középen, kissé megemelve” lenne helyes, ha már.  A koreográfus egyébként - amikor nagyon piszkálták, hogy ugyan magyarázza meg a címet -, a maga kissé cinikus modorában a pénisz erekciós állapotára utalt. Ugyanerről a címről most a koreográfiát betanító Kathryn Bennetts azt állította, a középen belógatott arany cseresznyére vonatkozik…/
Amikor elkezdődik Thom Willems zenéje (vagy zöreje) a diszkókat is megszégyenítő, fülsiketítő decibelek némi megpróbáltatást okoznak a Mozarthoz vagy Minkuszhoz szokott szelíd füleknek. S bár a Magyar Nemzeti Balett táncosainak most először nyílt lehetőségük találkozni Forsythe poszt-klasszikus művével, a hullafehérre világított színpadon a magyar táncosok időnként be-becsúszó, túlzott lassúságuk ellenére is életre tudták kelteni e korai Forsythe-mű izgalmait. Hiányoltam ugyan a mozdulatok nagyobb sebességét és élességét, amivel szinte a térbe döfnek, s az is félreértés, hogy a magyar táncosok minden esetben mondani akarnak valamit - hiszen itt csak a ”csináld a lépéseket” elv uralkodhat -, mégis remélem, ez a kaland nem egyedi alkalom marad, hanem további Forsythe művek kerülhetnek a repertoárba.
A ’küldjük őket haza vidáman’ műsorszerkesztési elv példájaként a Mokka zárta az estét. Myriam Naisy koreográfiáját már játszotta a társulat a Thália Színházban is, amelynek eltérő közegében a darab jobban életre kelhetett. Szerintem azonban ez a mű – amelyben Naisy felvonultat egy feltehetően előkelően üres társaságot - a Nagymező utca másik oldalára való, ahol az ilyen ”lezser” műveknek lenne a helye. Nem a könnyedsége ellen szólok, hanem a könnyedség ilyen megjelenítése ellen. Naisy ugyanis, amikor nincs más ötlete be- és kitangóztatja táncosait, s úgy látszik, még a műsorfüzetben felsorakoztatott kilenc kávé tétel sem adott túlzott inspirációt neki. A darab egyetlen öröme Pongor Ildikó - Piaf-os – megjelenése. A társulat nagy „Old Lady”-je, ha csak kávéházi székeket pakol - élményt tud nyújtani. Jó volt látni az Opera senior tagjait is: ebből az ötletből is kifejlődhetett volna valami, de végül csak színpadi vattázás, időtöltés és illusztráció maradt igazi tánc helyett. Ezért aztán nem sikerült túl vidáman hazamennünk.





Beszélő testek
Kor.: Egerházi Attila
Zene: Árvay György, J.Loose, J.Funk, C. Coleman, J.Cage, J.S.Bach
Díszlet: Földvári László
Jelmez: Kövessy Angéla
Előadók: Venekei Marianna, Volf, Katalin, Kun Attila, Lukács András, Túri Sándor

Szarkazmus
Kor.: Hans van Manen
Zene: Szergej Prokofjev
Előadók: Keveházi Krisztina, Cserta József

Középre, kissé megemelve
Kor., díszlet, jelmez és világítás:William Forsythe
Zene: Thom Willems
Előadják: Volf Katalin, Popova Alészja, Castillo Dolores, Rujsz Edit, Venekei Marianna, Soós Erika, Delbó Balázs, Bajári Levente, Lukács András

Mokka
Kor.: Myriam Naisy
Zene: Paolo Conte
Jelmez:Bartha Andrea
Előadják: Pongor Ildikó, Végh Krisztina, Rujsz Edit, Castillo Dolores, Soós Erika, Gyarmati Zsófia,  Gulácsi Ágnes, Kovács Eszter, Fajth Blanka, Csreta József, Nagyszentpéteri Miklós, Kun Attila, Solti Csaba, Túri Sándor, Erényi Béla, Balogh András, Rotter Oszkár

08. 08. 4. | Nyomtatás |