Eleven kalligráfia

Frenák Pál: Tricks & Tracks – Frenák Pál Társulat

„Tebenned voltam, ó, mozgás, kívül más mindenen…”
(Paul Valéry: A lélek és a tánc)   


A haladás a Gördeszkákban: önerő. Egyenletes irány mentén haladó önmeghajtás, újra és újra előrelendített karokkal hajtott önlendület. A – ki tudja, mihez – uniformizált alak egyenletesen halad. Lendít, gurul. Megáll. Lendít, gurul. Megáll. Lendít… sorsát az önerővel határozva meg.
Frenák táncosai több térben – falon, földön, levegőben – mozgó akrobaták, többtestű, többrétegű artikulációk. A teret kiaknázó függetlenségükkel: többtestűek. Önmaguk megsokszorozásai. Azaz: többrétegűek. Kényszeresen a falhoz ütve magukat a testek áttörnék, ami lényegük. Vagy ami bennük: áttörhető.
Czibere András

Frenák figurái - magukból soha ki nem törve – mintha kifelé mozdulnának. Mindinkább kifelé.
A Tricks & Tracks tere nyitott; bárhonnan megközelíthető, bárhogyan elhagyható. Ennél fogva zárt is, hiszen létezni benne törvényszerűségekkel jár. Kiaknázható. A táncos: a bent tartózkodó kívül levés állapota.
A fény kigyúl, a tér szemfájdítóan fehér. A nézőtérrel szemközti fal bal oldali zugában könnyű piros ruhás szőke nő támasztja a falat. Feje fölött hosszú eséssel sár fröccsen a falra. Hirtelen értelmeznénk, de nem, ez nem „olvasható”. Mégis jelzet. Maga a megmásíthatatlanság, az alaktalan fehérségen hirtelen megjelenő konkrét alakzat, amely mégsem „konkrét”, hiszen teremtődése esetleges, véletlenszerű. De: teremtődés. Forma. Megtestesült engram. „Testünk és énünk az emlékeink lenyomatainak kincsesháza, mely anyagokkal, terekkel, testekkel, illatokkal való kölcsönhatásokból születik” – olvashatjuk az előadás mottójaként  Frenák Páltól.
Frenák táncművészete mindenekelőtt kommunikatív. Megfigyelhető nála bizonyos narratív jelleg, pontosabban a narrativitás bizonyos – csak rá jellemző – formája. A festett testű meztelen férfit és nőt csak félig – testük szimmetrikus középtengelyéig – lepik el a kalligrafikus jelek. Csak fél-testük hordja az írás, a jelalkotás bázisát. A másik test-fél: szabad. Mintha maga a rétegzetlen létezés állna a jelek mögött. Egy része (a „fele”) ott van a jelek mögötteseként, fedezeteként, a másik része viszont független marad, meghaladva a jel horizontját.
A jel szabad.
A fehér arcú „clown” időről időre oldalról behajol, és szája elé tartott mutatóujjával csendre int. Vagy csendet: mutat.
E műben különböző önpályán, öntérben mozognak az alakok, a pályák pedig egybeérnek, illetve keresztezik egymást (tracks). Egyrészt úgy, hogy azonos mozdulatokat ismételnek, egymáshoz képest aszinkronban. Nem helyezhető el középpont sem, és a kint és bent Frenáknál nem ellentétes, hanem egymást feltételező állapot.
Nincs is kint-bent. „Ilyenkor megjelenik a szabadság érzete, ami semmi más, mint üresség, lyuk a „felismert szükségszerűség” láncolatában: hely.” (Erdély Miklós: Marly tézisek) Ez a tánc középútja. Nincs középpont, van viszont egy mag, amely az ismétlések és a pályák által közrefogható.
A meztelen női test felülről közeledik. A fentről leereszkedő test – mivel nem az úgymond várható irányból, oldalról, hanem fentről érkezik – ily módon nem megjelenik, nem feltűnik, hanem szükségessé válik, egyszer csak betölt valami általunk eddig nem érzékelt hiányt. A fentről lefelé ereszkedés történése önmagában álló (egy fel nem tehető kérdésre adott) magyarázat.
De több világot is látunk, típusokat, nem egyértelműsített típustöredékeket. S bár Frenák világa erőteljesen kommunikatív, szimbólumai viszont nem teljes szimbólumok, inkább amolyan fél-jelek. Nem szimbolikusan rétegzett, azaz nem egységes, hanem inkább összeollózott, viszonylag labilis jelenségeket látunk, amelyeknek kétségkívül van szimbolikus rétege, de nem ebben van a jelenlétük ereje. Sokkal inkább valamiféle narrativitásban.     
Csakhogy furcsa ez a narrativitás. Áttételes. Hiszen a szimbolikusság túlságosan beskatulyázná a mozgást, ezért szükséges az „egyértelműség", ami a mozgáson keresztül mégiscsak áttételes. Mondhatni ez a befogadó által leginkább megragadható közbeeső állapot. A szimbolikus a narratívon keresztül manifesztálódik.
Frenák típusai – egyrészt a megidézettek, másrészt a létrehozottak – mintha bizonyos távolságból megidézett-létrehozott archetípusok lenének, melyeknek még csak sejthető eredetük sincs, vagy ha van, eredetük az őket meghatározó áttételes narrativitás.
Frenák kommunikativitásához hozzátartozik, hogy nála a mozdulat: kalligráfia. Kalligrafikus artikuláció. Ezért mondom, hogy nála a mozgás kifelé irányul, mert ez a jelenlévő önmaga felé való haladásának egyetlen lehetséges irányultsága. Ezt erősíti a jelnyelv használata is. A jelekkel ellátott test „kézzel-lábbal” hadakozik, mígnem artikulálatlan hangok törnek belőle elő, és körbe-körbe futkos. A kifelé irányuló egzisztenciális erő tovább nem terjeszthető: kiterjedését körbejárja. A kifelé irányulás önmagába tér. Viszont: dinamikus. Rugalmasan tágas, így az akrobatika által függetlenné válik, de némaságával – amit a jelnyelv használata csak fokoz – nem haladja meg a kint-bent tartományát. A közbeeső tér a kint-bent metatopográfiai függvénye. A testek szándékosan megütődnek. Ez is egyfajta határ-meghaladás, ugyanúgy, mint a falnak való nekirugaszkodás: az ütődéssel, nekiveselkedéssel (ezek kivételesen látványosak) a test egy pillanatra függetlenedik önnön fizikumától, de rögtön mélyebbre is süllyed benne.
Az akrobatika az egzisztálás lehetőségeinek felel meg (tricks).
Az előadás vége szabályos divatbemutató idézet: a típusok velünk szemben oda-vissza haladva egyenesen, kihívóan, felfedhetetlenül szembesítenek.
A koreográfia dramaturgiájában tendencia, hogy az újabb és újabb alakok feltűnése után a kialakult rendszer önmagában variálódik. A darab vége felé aztán megjelenik egy új alak (Frenák): a hófehér, prémszegélyes kabátos figura végletekig lelassított mozgásával a butoh táncot idézi. „A butoh nem más, mint leereszkedni a saját testünkbe.” – állítja Nagy József. A kiszámíthatatlan menetű lassúság ugyanis a darab olyan összegző artikulációja, amely a jelenlétet tiszta, redukált jelenlétét teszi. Az aprólékos, végsőkig kitartott pillanatok - amelyekkel megtörténik - válnak így meghaladottá. A minimalizált testmozgás visszahelyezi a testet azon eredeti állapotába, ahonnan többé már nincsen elmozdítás. A test saját ritmusát veszi fel. Nem „csak” sors, nem „csak” alkat többé, hanem olyan irányzék is, amely a gravitálást tiszta energiaként éli át: ha mozdul, a gravitálást is megmozdítja. Ezzel tehetetlensége „megoldódik”.
Frenák világa a kihűlés felé tart, mintha a fém egzaltációja lenne. Az előadás  zenéje-zöreje hatására érzékelhető a hallásküszöb, és a fejben, a fülben kompenzációként süket tér keletkezik.
Nonfiguratív artikuláció.
08. 08. 4. | Nyomtatás |