Svejk és Don Quijote

Gazsó György és Kovács Zsolt szerepei

Nem végeztek főiskolát, nem számítottak nagy ígéretnek, nem sejtették bennük fiatalon a jövő zálogát. Kovács Zsolt 1975-ben kezdte pályáját Debrecenben, Gazsó György 1981-ben végzett a Nemzeti Színház akkor legendás stúdiójában (ekkor már évek óta megvolt erdőmérnöki diplomája). Megjártak négy-öt vidéki várost, voltak sikeresebb és felejthető évadaik, melyekre szívesen vagy elégedetlenül emlékeznek vissza. Egy évtizede még a szűk szakmán és a vidéki törzsközönségen kívül alig ismerete valaki a nevüket. Amikor a kilencvenes évek közepén sorra születtek azok az előadások, melyek nem kis részben az ő alakításaik miatt lettek kiemelkedő jelentőségűek, Kovács Zsolt már elmúlt negyven, és Gazsó György is közel volt a negyvenedik évéhez. Majd húsz illetve tizennégy pályán eltöltött év után kerültek a közelmúlt legjobb vidéki színházaiba: Gazsó 94-től lett a nyíregyházi társulat tagja, Kovács Zsolt pedig 95-ben szerződött Kaposvárra.
Perényi Balázs

Mi indokolja – az önmagában érdektelen – biográfiai párhuzamokon túl, hogy kettejükkel egy írásban foglalkozzunk? Van-e közös a két színészben azon túl, hogy mindketten nagyszerű művészek? Azt gondolom, igen. Mindketten képesek megkísérteni az általuk életre keltett figurákkal a drámairodalom legnagyobb alakjainak archetipikus valóságát és magától értetődőségét. Ez nem szakmai, még csak nem is szakmai-morális kérdés, és nem is egyszerűen tehetség kérdése. Mindez együtt – és még valami. Talán a személyiség varázsa? Igen, de ez így még mindig nem egészen pontos. Hiszen számos izgalmas, színes, sőt elmélyülten dolgozó színészegyéniséget láthatunk színpadainkon, s közülük többen igen jó szakmai kondícióban vannak.
Gazsó György és Kovács Zsolt egyénisége munkájukban, magában az alkotás folyamában a szemünk láttára tárul ki. Játékuk közben láthatóvá válik a kimondás gyötrelme, a küzdelem a pontos és kifejező fogalmazásért. Nem könnyedek és nem elegánsak, nem „találják meg” őket azonnal a szerepek. Szabálytalan alkatú színészek, mondhatnánk, ha nem lenne végtelenül kiürült a kifejezés, ha ismernénk szabályos alkatú (jó) színészt. (Ha van is néhány ilyen színészünk, ők mindent elkövetnek, hogy ne jusson eszünkbe róluk a „szabályos” szó. Gondoljunk csak László Zsolt vagy Seres László elmúlt néhány évadára, amikor „szabálytalan” figurákkal ütköztették színészalkatukat, vagy szabálytalan módon fogalmaztak újra tipikus figurákat.) Mindenesetre nem véletlen, hogy Gazsót és Kovácsot nem, pontosabban nem őket vették fel a főiskolára.
Játékukról ma sem mondható el, hogy addig dolgoznak volna a produkció magától értetődőségéért, míg láthatatlanná nem válik a befektetett energia, eltűnik az izzadtság. Ha igaz a megkopott színházi (cirkuszi) közhely, miszerint a színész (légtornász) mutatványának legfőbb értéke a könnyedség, akkor ők bizony rossz színészek. Grotowski, aki nem szerette a „ripacsokat”, elítélően írt(Sztanyiszlavszkij nyomán)  az izmok görcséről, a torkot feszítő harsányságról.  Ők ketten: „heroikus ripacsok”, a legnemesebb fajtából. Gazsó gyakran bumfordi és szögletes, gesztusai előadásról előadásra visszatérnek. Ha lefordított tenyérrel ütemesen paskolja a levegőt, s emeli egyre a karját, majd végül a magasba lendíti kezeit, (mintha áldást osztana), akkor  valami nagyon fontosat mondott éppen, nagy-nagy belső izgalommal. Kovács Zsolt játéka pedig elviselhetetlenül modoros, lúdbőröztetően  karcos lenne, ha nem lenne annyira jó.
Az önmagát kereső, önmagára kérdező színházban csupán a színész nem engedheti meg magának az előadásokat belengő ironikus gesztusokat. Vagyis a színészi alakformálás iróniája nem lehet tudatos távolságtartás és lemondás. A töredezettségben tobzódó színházban egyedül a színész nem teheti meg, hogy gondosan elhelyezett idézőjelekkel cáfolja „játéka” belső hitelét. Nem kérdőjelezheti meg a számára idegen és távoli alakok igazát, vagy ha megteszi ezt, játéka üres antropológiai tanulmány lesz csupán, nem pedig megrendítő valóság. Sokszor felemelő megélni, ahogyan a színész, ez a zsigerből szenvedő alak, a nembeli kiteljesedést halálosan komolyan vevő, gyötrődő ember színpadra vettetik, és belezuhan a posztmodern színház tarka kavalkádjába. Helyzete kísértetiesen emlékeztet a tragikus hősök világba vetettségére, akik méltatlanul kisszerű és állandóan mérlegelő környezetükkel viaskodnak. Ilyenkor egymásba fordul, ördögbilincsként záródik a színészi kiszolgáltatottság jelenideje és a mániás tragikus hős sorsának időtlensége. Kerülőutakon megjelenik a színpadokról száműzött fennköltség és pátosz. Gazsó György és Kovács Zsolt nem ironikus játékos – ha sokszor vicces is, amit csinálnak –, ha ők vannak a színpadon,  ott megjelenik a tragikum.
Gazsó  György korpulens alkatú, cinkosan nevető szemű, kedves mosolyú antihős, akit megjelenése táncos komikusi szerepkörre, avagy mesejátékok kedves mackójának hálás szerepére predesztinálna. Ugyanakkor álruhás tragikus hős, akiben gigászi indulatok feszülnek. Ambivalens alak: nevetségesen önsorsrontó, lázadásra hajlamos, megalkuvó, hétköznapi különc. A színészben rejtező drámai kettősség démoni vonást kölcsönöz az általa megformált teszetosza szerencsétleneknek, mélységet és a szenvedés méltóságát adja a komikus figuráknak: Truffaldinónak (Két úr szolgája) és Szilvainak (Lilliomfi), Próbakőnek (Ahogy tetszik) és Gajevnek (Cseresznyéskert). Másrészt démoni alakokat, hétköznapi szörnyetegeket, ábrázol megejtő emberséggel: de Sade-ot (Marat-Sade) és  Henrik Hofgent (Mephisto), Szerebrjakovot (Ványa bácsi) és az őrületig megszállott Hőgyes doktort (Díszelőadás).
Kovács Zsolt kifinomultan értelmes arcából mániás szemek fürkészik a külvilágot. Intellektusa nem fölény és nem alkalmazkodókészség, inkább rugalmatlanság, „tragikus vétség”. Hőseiben van valami elveszettség, valami reménytelen anakronizmus. Igaz ez akkor is, ha éppen a kor győzteseit, a hatalom embereit, Claudiust (Hamlet) vagy Korláth grófot (Mágnás Miska) játssza. Ilyen (a korszak bűneit hordozó) figura a Babarczy László által rendezett Rokonok polgármestere is. Ő a nagy manipulátor, aki önérzetesen (s nem véletlenül) dicsekszik azzal, hogy ő az ország legöregebb városvezetője. Béla bátyám nagyszabású játékos, hiszen ő az egész korrupt építmény fenntartója és működtetője. Paternalista Machiavelli, akitől nem lehet elvitatni némi tartást. Jó pszichológus, partnerei alig tudják követni célzatos lélektani bakugrásait. Minden átmenet nélkül vált a leereszkedő kedvességből szikrázóan kemény szidalomba vagy arcpirító alázásba. Ha az kell, fenyegetően hallgat. Kovács tanárosan magyaráz, gesztusai szónokiasak, tónusa kioktató. Hihetetlen energiák feszülnek a szikár öregúrban: ha ő testesíti meg a „rokonok” világának panamista hatalomgyakorlását, nem sok esélye van annak a purifikátornak, aki szeretné széttépni a rejtett szálakat. Ha ilyen virulens az ásatag múlt, nehéz lesz elbánni vele. Van egy jelenet, amelyben íróasztalára könyökölve hallgatja ki az egyre veszélyesebbé váló Kopjáss főügyésznek (Kocsis Pál) és szövetségesének, Kardics takarékigazgatónak (Szarvas József) a beszélgetését. Kovács leveszi szemüvegét, és percekig bámul maga elé, arcán döbbenet és alig leplezett gyűlölet: az útjába álltak. Lázasan gondolkodik, tervez, megtárgyalja magával a teendőket. Muszáj őt nézni: egy árnyaltan gazdag, hosszú monológot mond végig némán.
Gazsó Györgyöt idén az ország egyik legerősebb társulatához, a Katona József Színházba hívták vendégszerepelni: a fiatal Hamvai Kornél legújabb darabjának abszolút főszerepére kérték fel. Ráadásul a rendező, Ascher Tamás még ki is emeli főhősét, mert míg a társulat tagjai több szerepet keltenek életre, Gazsó mindvégig Roche, a Párizsba került vidéki hóhér marad. A Hóhérok hava az ő története. Ő a rendkívüli kisember, aki tehetetlen téblábolásával arra provokálja a terrorban tobzódó Párizst, hogy feltárja neki totális abszurditását
Miért kellett a Katonának Gazsó György? Miért őt hívta Ascher Tamás? Mit tud ez a színész, amit senki más a Katonából? Roche hóhér hamisítatlan svejki figura. Eldönthetetlen, hogy talpraesett vagy szerencsétlen, naiv vagy rejtőzködő, együgyű vagy ravasz. Ha tetszik, reménytelen pechvogel, aki mindig eljátssza a kínálkozó lehetőségeket a menekülésre, de nézhetjük úgy is, mint aki a legkétségbeejtőbb helyzetben is képes mások segítségével talpra állni. Gazsóban lehet valami Hasek legendás alakjából, ezért játszatják vele a legkülönbözőbb Svejk-alteregókat. A tavalyi évadban Acdak volt Mohácsi János Krétakörében (alakításért megkapta a Országos Színházi Találkozó és a Kritikusok díját), de játszotta már a típus névadóját is Verebes István 97-es előadásában.
Hamvai főhőse azonban klasszikus értelemben véve nem szerep. Roche nem integráns személyiség, ennyi tulajdonság  nem fér meg egyetlen individuumban. Bár igazán szereti feleségét, és amikor csak teheti, levelet fogalmaz neki – fejben, írni ugyanis nem tud –,  mégis többízben megcsalja asszonyát. Mme Sénac-kal (Básti Juli) főként testileg, Mme Charpenret-vel (Bertalan Ágnes) pedig érzelmileg. Sőt, a fogadósnő állítja, hogy kispolgárunk valójában virtuóz szerető, hajlandó lenne ki is közvetíteni őt középkorú asszonyoknak, hogy mint playboy kamatoztassa ezen készségeit a negyvenes hóhér-kisiparos. Roche elmélyült hitéletet gyakorol, Istennel való kapcsolata őszinte és küzdelmes, de érdeklődik a lét meghatározó, ontológiai kérdései – főként a test és lélek viszonya – iránt is. Mindemellett persze büszke szakmai kvalitásaira, hóhértársaival úgy adomázik a kivégzések szakmai fortélyairól, ahogy a várakozó sofőrök beszélgetnek útikalandjaikról vagy autójukról, és persze gyilkos szörnyeteg is, akit nem rendít meg a (bármilyen állam, akármilyen törvénye által szentesített) halál. Gazsó játékában az a rendkívüli, hogy nem valamilyennek mutatja Roche-t, nem választ jellemvonásai közül, hanem teljes személyiségét mozgósítva minden lesz egyszerre. Képes hitelesíteni a figurát, aki nem más, mint személyiségjegyek antológiája.
Ashcer nagy leleménye, hogy a központi hős és a külvilág szembenállását a társulat és főszereplő vendégművész játékstílusának ütköztetésével teszi érzékletessé. A Katona színészei nagyvonalúan fogalmaznak. Egy-két finom geggel, egyedi hanghordozással, sajátos testtartással, a lelki folyamatok külső jegyeivel mintegy lekottázzák a belső történéseket. Biztos arányérzékkel rakják össze az összetéveszthetetlen karaktereket. Megfigyeléseik mindig pontosak, játékötletbe foglalt emberismeretük tévedhetetlen. Ez a pallérozott játékstílus kerül szembe a főszereplő jóval nehézkesebb színpadi létezésével. Gazsó valóban éli szerepét, megszenved minden egyes pillanatért. Játékából hiányzik az ökonómia: állandóan mozgásban van, ha beszélnek hozzá, egyik lábáról a másikra áll, előre táncol vagy visszalép, folyamatosan bólogat vagy ingatja fejét, értetlenül pislog, koponyáját vakarja. Ha éppen eszébe jut valami, megmerevedik: gondol. „Mi van, maga szájról olvas?” – kérdezi Mme Cherpenet, és mondata nagyon talál, mert egyszerre értelmezhető a különös férfira rácsodálkozó özvegy szövegeként és a partnerére ámuló kolléga civil mondataként is. Van valami bizarr abban a sodró erejű intenzitásban, ahogy Gazsó a társakra koncentrál: tőlük merít, játékukból építi a maga szintúgy sodró intenzitású alakítását.
Persze, ha Gazsó  megáll, és nem csinál semmit, akkor is érezni jelenlétét. Az energia, amit oly pazarlóan öntött gesztusaiba, ilyenkor belülről sugárzik. Az előadás kezdetén a hóhér bocsánatért könyörög az Úrhoz, mielőtt dolgozni indul a főtérre. A színész sugárzása beteríti a Katonát, az első pillanatban eldől, hogy követnünk kell majd útját. (A Gazsóval dolgozó rendezők szinte mindig felismerik a csak figyelő, csak jelenlévő színész néma expresszivitását, és mozgósítják is ezt a kifejezőerőt, gyakran a színpadon felejtik őt akkor is, ha nincs  beírva a jelenetbe. Ezért fogadta Simon Balázsnál a nézőket Hőgyes doktor, ezért nézette végig Telihay Péter a halott Vojnickijjel a később történteket a szegedi Manóban.)
Hamvai és Ascher kissé frivol, sokszor inkább frappáns, mintsem mély történelmi tablóját, amely „csak” végtelenül szórakoztató, Gazsó György munkája teszi többé. Miatta és általa kísért pillanatokra a megrendítő dráma a Katona színpadán,  és ez rendjén is van így.
Ha Gazsó Györgyöt a Svejk-szerű kisemberek, Kovács Zsoltot a Don Quijote alakmások találják meg újra és újra. Volt Marat (Marat-Sade) Győrben és volt Tom Paine Kaposvárott, a kilencvenes évek egyik emblematikus előadásában. Mohácsi János és a társulat ensemble játékukban virgonc búcsút vettek a rendszerváltáskor időlegesen elhitt, hinni akart ideáktól, leszámoltak a polgári demokrácia alapértékeivel. A Kovács Zsolt által életre keltett idealista, Tom Paine egymagában állt szemben a „legrosszabb rendszer, melynél még nem találtak ki jobbat” illúziótlan sokaságával. Nehezen képzelhető el, hogy ha nem Kovács Zsolt játssza ezt a figurát, a közelmúlt egyik legfontosabb színházi eseménye az lehetett volna, ami végül lett. Milyen könnyen bornírt és cinikus viccelődésbe fulladhatott volna, vagy vállalhatatlan ideologizálásba billenhetett volna át ez a nagyon időszerű, nagyon  mai (nagyon tegnapi) színház!
Idegenség és intenzitás, pazarul egyedi „civil” modor és hitelesség jellemezte Kovács játékát. Egy értelmiségi balféket láttunk, aki mégsem csak nevetséges, ahogy nem is csak áldozat. Paine alakjával az előadás úgy tudott rákérdezni az unt evidenciákra, rácsodálkozni a világ megszokott furcsaságaira, ahogy csak egy gyermek tud – minden infantilizmus nélkül. Kovács iróniája, öniróniája nem könnyelmű gesztus volt, egy pillanatra sem veszítette el a figura színpadi érvényességét, súlyát.
Az életben morális kérdéseket felvető, a világot megváltoztatni akaró időszerűtlen alakok, a partvonalra sodródott humán értelmiségi figurák tökéletes médiumra találtak Kovács Zsolt színészi személyiségében. A színészi személyiség – ami persze közel sem azonos a színésszel mint állampolgárral, ahogy ugye nem Esterházy írja regényeit – évtizedes munka és szakmai út eredménye, mint a no-színész Zeami által leírt irdatlan hosszú önformálása. Kovács Zsolt „maszkja” egyszerre élettapasztalat és színészi eszközök sora, egyedi színpadi fogalmazásmód. Kovács az értelmiségi váteszek utóda, játékának paradoxona éppen az, hogy hiszünk neki, amikor azokat az alakokat formázza meg, akiknek (akikben) már egyáltalán nem hiszünk. Világjobbító.
Végül őt is utolérte a típus névadója, Tasnádi István Don Qujote reprízében (Világjobbító) ő a búsképű Kriston Géza, a sorsa ellen fellázadt könyvtáros. Aki egyszer csak nemet mond, megakasztja a világ tengelyét. Persze, mint minden kortárs lázadó, Kriston úr is esetlen különc, showműsorért kiáltó vicces városi legenda, mert annak kívánjuk látni, vagy mert tényleg csak effélék vállalkoznak a lázadó szerepére. Hamvai túlírt hóhérával szemben Tasnádi könyvtárosa homályos kontúrú alak. A semmiből jön, és nem kötődik semmihez, csak a szent ügyéhez, a lebuldózerezett vállalati könyvtárához, ami számára maga a (Guttenberg-)galaxis. Nincs múltja, nincsenek eltépett családi kötelékei. Szabad ember, lázadásában teljesedik ki, lesz valakivé. Znamenák István rendezésében Kovács Zsolt rendkívüli egyénisége teszi élő emberré a ködgomolyt. (Spiró György nevezi így a drámaíró képzeletében megjelenő szerepeket.) Szeme mozdulatlanul fürkészi környezetét, miközben lázas igyekezettel „csinál hülyét” magából, tekintete kíméletlenül döfi át a környező nímandok nemlétező arcát. Nemcsak a jelen megkattant hősét látjuk benne, hanem a töméntelen szenvedést és megalázottságot, amely miatt kiszállt a normálisok játszmáiból. A világ árvája ez a bohóc. Nincs ember, aki így beszélne, ilyen deklamálva, mondatokat énekelve végig, aki így mozdulna, így reagálna, ilyen kiszámíthatatlanul, mint ő. Egyéniség! Drámai hős! Már nem egy közülünk; nem kiválóbb, amilyenné lennünk kellene, csupán érdekesség. Kovács Zsolt nevetségesen átütő nemessége mégis megszólaltatja bennünk a nosztalgiát, a vágyat a nagy formátumú egyéniségek, a szenvedélyes hősök iránt.
A színháznak szüksége van rájuk, az emblematikus nagy színészegyéniségekre, akik „a kor foglalatai”, hogy mennyire így van, mutatja Gazsó György és Kovács Zsolt példája, akiket egyszer csak felfedezett  magának szakma és közönség, és akik méltán foglalták el a színlapok tetején az elhasznált arcú és kimerült  hitelű volt nagyságok  helyét.
08. 08. 4. | Nyomtatás |