Ellenfény Offline - Archívum - 2000 - 2000/1-2. - Visszfény - Gyerekcípő és Csizma

Gyerekcípő és csizma

Infant – Duna Táncműhely

Infant. Vajon miért? Csak a darab első fele kapott volna címet? Vagy a koreográfus, Juhász Zsolt elképzelése szerint a szereplők mindvégig gyermekek, akik ki-kikacsintanak a felnőttkorból? Utóbbira a szórólapon idézett Szőcs Géza versrészlet („Ott alszik benned, érzed, mint egy kis belső medve, add rá, hogy meg ne fázzon, és legyen élni kedve, add rá a benned alvó gyanútlan kis gyerekre, ki benned  forgolódik csak forgolódik egyre”) enged következtetni, előbbire pedig  maga az előadás.
A háttérben kis dobogó, rajta egy parasztház szobabelsője, benne fiatal pár ül. Ők kísérik zenével az előadást, időnként pedig rövid némajátékkal életképeket villantanak fel. Előttük, középen fél méter magas, körbejárható dobogószínpad áll, melyet szivacs-szőnyegek vesznek körül, megtoldva a színpad méreteit és megkönnyítve a dobogóról  induló eséseket, ugrásokat.
Hercku Ágnes

Az előtérben három lány és három fiú ül a földön, egy-egy vízzel teli lavórnál. Mindegyikük valamilyen gyermekjátékot űz: babát mosdat, vízipisztolyozik, pancsol, nézi magát a víztükörben. A magányos játszadozást hamarosan felváltja egy évődő, pajkos, közös játék, neki-nekiveselkedve próbálgatják magukat, egyre több sikerrel próbálnak fellépni a dobogóra. Mire fent táncolnak a színpadon – ifjúvá serdültek.
A hátsó színpadra belép az asszony, és teregetni kezd: ruhát, nyakkendőt, koszorút, kendőt, kalapot – szimbólumokat csíptet a kötélre. Innen akasztja le az egyik „felcseperedett” lány a ruhát, s felölti, ezzel is jelezve, hogy ők már nem azok a kisgyerekek, aki mezítláb, egy szál alsóruhában pancsikoltak. A többiek is felöltöznek, a tánc azonban  félbeszakad. Hiányzik a lábbeli!
A következő jelenetben egy fiú marad a színpadon, a figyelem a hátsó szobára irányul. A férfi és a nő némán civakodik egy pár cipőn. Végül a férfi átdobja a cipőt a színpadi dobogóra, a fiú pedig felpróbálja. A többiek – különböző cipőkben és eltérő karakterrel – bejönnek hozzá, majd vad dobogásba kezdenek, végül eldobálják cipőiket.
Ismét közjáték következik: a férfi idegesen cigarettáról cigarettára gyújt, az asszony egy üres csészét kavargat. Az előtérben és a „tiszta szobában” is monoton, kiábrándult, személytelen csapkodások törik meg a csendet. Aztán ki-ki hason fekve, félig lelógva a színpadról „repül”, vagy csak próbál leugrani a semmibe, keresvén a kiutat a reménytelen helyzetből. Egy fiú és egy lány újabb rekvizitet kap a szárítókötélről: koszorút és nyakkendőt. A „házasság szent köteléke” a fenti szoba lakóinak kezében van. A lakodalomra becsődülő násznép a dobogón mulat, néhány pillanatra kigúnyolva azokat, akik – tánckultúrájuk nem lévén – a zenére csak vonaglanak és vonatoznak.  (Kár, hogy ilyen „tánckritikát” láthattunk már a Kodály Táncműhelytől Farkas Zoltán, és a Honvéd Táncszínháztól, Diószegi László  darabjában.)
Rövid sötét, majd a lányok és a fiúk bottal ütnek ki ritmusképleteket, majd lassított mozgással verést imitálnak. A fiúk dühüket egy láthatatlan ellenség ellen fordítják, de hiába. A lányok mindig megakadályozzák a végső ütést, sőt, szelíd öleléssé változtatják az öldöklést. Egy pár kimarad az idillből, ők egymástól távol keresik a megnyugvást. S az a lány, aki gyermekként a babáját mosta, most egy botot halmoz el a szeretetével ugyanazokkal a mozdulatokkal.
Újabb etűdbe lépünk: a kötélről lekerül egy kendő és egy kalap, megkezdődik az asszony és az ember viaskodása. A dobogó mögött térden ropja az egyre vadabb gyimesi táncot a három pár. Próbálnak kitörni ebből a táncból, ami szárazmalomként  űzi őket előre, de akár melyikük  szeretne talpra állni, a párja mindig visszarántja a „mókuskerékbe”. Végül megjelenik  bő, fehér lepelben egy lány. A leplet körbetekeri az egyik fiú nyakán, s ebből a „takarásból” bújnak elő és tűnnek el  a nők, szédítve-bolondítva a férfit. (Ez a jelenet a Közép-Európa Táncszínház Liszt Ferenc… darabját idézi fel.) A csábító asszonyok ki is használják a férfit, aki a szemünk láttára lassan beleőszül e játékokba, de képtelen szembenézni azzal az öreg arcú, fehér hajú valakivel, akit a lavór víztükrében lát viszont. Ekkor az újból alsóruhára vetkőzött táncosok is visszatérnek, mosakodni kezdenek, bedugják a fejüket a vízbe, a hajukról a dobogóra csapják a vizet, mintha a fehérséget, mint egy port lemoshatnák róla. Ekkor „megtisztulva”, „megfiatalodva” egymás mellé kuporodnak, s behunyt szemmel, túláradó érzésekkel az arcukon ringatóznak az egyre halványuló reflektorfényben.
Az Infantban feldolgozott téma – az emberi életút – Juhász Zsolt koreográfiájában nem emelkedik túl a közhelyeken. A fontosabb stációkról – gyermekkor, felnőtté válás, házasság, együttélés, elmúlás – a fiatal alkotó nem tudott újat mondani, de a megformálásban igazi értékeket találunk. Az előadás szinte hemzseg a formai ötletektől – sokszor kevésbé eredetiektől –, ezért a néző úgy érzi, ezekből akár két-három előadásra is futná. Ez a zsúfoltság nem is engedi meg egy-egy rész alaposabb kidolgozását, vagy vakvágányra vezet az el nem varrott szálak miatt. Ilyen mozzanat a hátsó színpadon vissza-visszatérő közjáték, ami nem lett szerves része a darabnak, inkább csak eszköz arra, hogy az egyes kellékek bekerülhessenek a játék terébe. Holott Kuczera Barbara és Küttel Dávid hegedű-, illetve harmonika- és gardonjátéka az előadás egyik legszuggesztívebb eleme. Kár, hogy időnként zenei dimenziójukból át kell lépniük a némajáték közegébe.  A különböző epizódokban  is túlzottan nagy szerep hárul az eszközökre, szinte csak a ruha, cipő jelzi, hol is „járnak” a szereplők, mert magukból a mozgásukból akár másra is következtethetnénk. (Csak a cipők eldobásakor derül ki, hogy itt bizony a cipő táncoltatta az embereket.)
Kortárs darabok csapdája – ha kiindulásuk a néptánc –, hogy saját formanyelvén átlépni nem tudván, a mű „maiságát” csak a témaválasztás, a jelmez vagy a szcenika tükrözi. Ez a jelen darabra szerencsére nem áll. Ötletes és újszerű, hogy egy bottal nemcsak botolni lehet a szó hagyományos értelmében, hanem ritmust ütni vagy akár ölelni is. S bár a zene és a mozgás is megőrizte ritmikusságát, a koreográfus elrugaszkodott az eredeti táncanyag hű tolmácsolásának igényétől. (Fergeteges például, ahogy a táncosok a gyimesi táncot imitálják térden!) Ugyanakkor a néhány beleszőtt „modern” mozdulat elég sután hat. Érezhető, hogy a táncosok a néptáncban érzik magukat igazán otthonosan, így magatartásukban mindvégig érezhető a visszafogott, jellegzetes „néptáncos  viselkedés”.
A keretes szerkezetű Infantban az epizódok mozgása ívesen kapcsolódott egymáshoz, a mű gondolatisága azonban sokszor megtört. Mintha csak mondatrészeket tudnánk elolvasni belőle, s nem állna össze kerek egésszé. Nem egyértelmű a befejezés sem: mi végre a rituális tisztálkodás, ha nincs mitől megtisztulni? Az öregedés nem bűn…
A gondolat „gyerekcipőben”, a megformálás már „csizmában” jár. De talán nem is várható el egy fiatal koreográfustól, hogy egyből rátaláljon a saját hangjára, stílusára. Mert tehetsége azt sugallja, lesz saját stílusa.




Infant
Duna Táncműhely

Fény: Kovács „Jackie” József
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt
Előadják: Bodor Ildikó, Bonifert Katalin, Hajdu János, Kis Zoltán, Kuczera Barbara, Küttel Dávid, Nagy Tamás, Sebestyén Barbara
08. 08. 4. | Nyomtatás |