Nem csupán túróscsuszák

Philippe Découflé: Triton – D. C. A.

Nagybecsű akadémikus urak!
Megtiszteltek felszólításukkal, hogy az Akadémia számára nyújtsak be jelentést egy táncelőadásról.
Gondoltam, megírom egyetlen bekezdésben, rövidítve. Akkor cikkem így festene: J. V. P. D. és a D. C. A. (Megfejtés: Jó volt Philippe Découflé és a D. C. A. - együttese neve ez.) Aztán arra is gondoltam, milyen kevés lenne a cikkhonorárium e rövidke írásomért, mégha betűnként egy ezres is. Végül arra gondoltam, hogy ezért inkább hosszabban részletezem, akár a tévéújság. Pedig aki látta az előadást, annak miért részletezzem, hiszen van véleménye (tetszett/nem tetszett).  Aki meg nem látta, annak hiába részletezem így utólag. De most mégis részletezem, melynek egyedüli oka a testesebb szövegdíj; célja pedig az ismeretterjesztés. Jelentést adok csak, Önöknek is, olvasók, jelentést adok csupán.
Rókás László

Triton – ez az előadás címe, melyet a még mindig fiatal, sőt szellemében örökifjú francia koreográfus emitt Budapesten, a térkép tanúsága szerint az Erkel Színházban, kalendáriummal mérve pedig a nyár közepén bemutatott. És mutatja már régóta, hiszen lassan tíz éve, hogy megalkotta. A darab sikeres. Egyfajta tiszteletadás a cirkuszművészet előtt, és nem is tehetségtelenül. (Vigyázat! Erre még visszatérek!) Tudják-e Önök, kedves olvasók és akadémikusok, hogy Philippe Découflé majdnem bohóc lett? Az 1961-ben született koreográfus a francia nemzeti cirkusziskola elvégzése után még Marcel Marceau pantomim-iskolájába is beiratkozott. (Végre elmondhatja, hogy egy iskolába járt velem. Philippe már két éve végzett, mire én bohócot csináltam ott magamból.) Découflé végül a tánc műfajára szavazott (szerintem ez a gyengébb testvér a cirkusz mellett), és koreográfus lett. Megamerikázta tudását egy kis Merce Cunningham-mal („hamm!”, bekapta merészen), azután kőtörő koreográfiákat készített dadaista stílusban a nyolcvanas évek elején, csakúgy, mint én idehaza, a térkép tanúsága szerint Budapesten, a nyolcvanas évek végén. (Kalendáriummal mérve!) …Csakhogy ő francia, mint a franciakrémes. És a francia táncminiszterek az 1992-ben akkor még sebesen közelgő, azóta már lassan távolodó albertville-i téli olimpia ürügyén vették maguknak azt a dadaista bátorságot, hogy egy mindössze 31 éves „kölyök”-koreográfusba helyezték bizalmukat. Így Philippe Découflé készítette az egész világon közvetített olimpiai játékok megnyitó ceremóniáját, mindenféle rugalmas köteleken trükkösen ide-oda bukfencező, forgó, akrobatikus ember-rakétákkal. Découflé fenegyerekből nagy koreográfussá lett, mit tagadjuk, néha még nagy művész is, melyhez én csak szalutálhatok. (Ez írásban nem látszik, tehát most ide írom nyíltan: szalutálok.)  …Mert Philippe tehetséges, akár a franciakrémes; miközben én tehátságos maradtam e városban, melyről a térkép is tanúskodik.
…Így  jutottam el tehát Budapestről Budapestre, az Erkel Színházba 1999. július 11-én este nyolc órakor (a kalendárium tanúsága szerint) egy önköltségemre vásárolt 600 forintos jeggyel egy kedvezőtlenül tájolt  emeleti oldalpáholyba, hogy Philippe Découflé és a D. C. A.  – ez együttese neve! – Triton című előadását megnézzem. Meg is néztem. Mit láttam ott?
Azt láttam, hogy ez az előadás ça va.
Tisztázzuk, mit jelent ez! A francia kifejezés a „hogy vagy? mi érdekel!” magyar fordításnak felel meg leginkább, melyet a franciák egy ismerősükkel való találkozáskor egymásnak föltesznek.
Választ nem is várnak e kérdésre, ezért most ismeretterjesztés céljából megmondom én, hogy mikor vagy ça va, és mikor nem vagy az.
Ça va vagy, ha:
– részegen fát vágtok az erdőben, és kancsal kollégád, aki erősebb nálad, baltával a kezedre sújt,
– ha elgázol téged a villamos, de Batman az utolsó pillanatban félretaszajtja a szerelvényt,
– ha az újságból értesülsz, hogy feletted bombáznak, de te látsz egy bomba nőt,
– ha postás vagy, a címzett ismeretlen, de kutyája mintásra cakkozza frissen vett szövetnadrágod,
– ha sötétben napszemüveggel olvasod az Ellenfényt, miközben egy dühös dobos a                         szomszédban gyakorol,
– ha végre fogod a pénzt és futsz, de ugyanakkor hasra esel  (elaludva ottmaradván, cellában  
ébredendő),
– ha csapvíz helyett ásványvizet iszol („eau minerale naturelle gazeuze vagy non-gazeuze”) és a        
palack visszaváltható, de bezárt a közért a bazárban.
…Ilyen esetekben te könnyedén azt mondod: „rendben!”, vagyis ça va..!!! Az összes többi esetben nem vagy ça va, de mások kérdésére mégis udvariasan azt feleled: ça va, vagyis minden rendben.
Mi minden volt rendben ebben az előadásban? A nyitó jelenet már elindult, miközben a nagyérdemű közönség helyét kereste a széksorok között. Cukorkát osztogattak nyakban viselt tálcáról, mint a régi idők mozijában. Ki tudja, milyen szándék vezette a bohóckosztümös lánykát, tán a jóindulatunkat akarta megnyerni előlegbe, tán azért, hogy a fülünkben csökkenjen a légzúgás, ha süllyed a nézőtér a földre szálláskor, vagy csak egyszerűen szabadulni akart a készlettől, hogy hazautazáskor ne támadjon gondja a vámkezelésnél, ki tudja..? Mindenesetre kapásból jó hangulat támadt így az elején. Ça va!  Szopogatás közben felgördült a függöny, hogy elképedve lássuk a színpadra épített cirkuszporondot, körülötte félkörben elhelyezett öltözőasztalkákkal, hátul zenekari emelvénnyel. Komoly kamionok onthatták a díszletet, Philippe szcenikai üzenetét: „nem egyezem bele a hagyományos dobozszínpadba. Itt manézs, kifutó, porond van; odafent kupolával, melyen kötelek lengenek.” Úgy is volt: bikaerős függesztési pontokra kapcsolva remek lehetőségek nyíltak a már ismert gumikötelekkel, hogy légtornászok módján a levegőbe fölreppenve szórakoztathassák a tisztelt nagyérdeműt: „látod, így is forog, meg úgy is forog!” Görkorcsolyázni is lehetett körbe-körbe, és bambuszokkal zsonglőrködni, keleti kalifának öltözve. Volt kávéscsésze-egyensúlyozás, méghozzá egyre többel „részben a jelmezre varrottan”, volt trükkös tükör átformálható kerettel, de nem volt nő-szétfűrészelés, amit pedig én úgy imádok (mert azt a részét vinném haza, ahol nincsen szája). Minden különösebb dramaturgiai összefüggés nélkül, szabad rendben követték egymást a varietészámok. Ikertáncosnők mandolin kísérettel bájos dalocskákat énekeltek, nekik szegezett mikrofonnal. (E mellékalak, a bambuszpálcán mikrofont tartó fickó elszántsága annyira komoly volt, mint egy filmgyári hangosítóé, amikor elhangzik a „szuronyt szegezz!” vezényszó. De nem döfte hasba az énekesnőket.)
Színes és könnyed kavalkádot láttam, melynek művészi súlyát megkérdőjelezni ugyanolyan meggondolatlanság, mint véres kardpárbajra hívni egy puhára főzött túróscsuszát. Philippe Découflé egyszerűen elszórakoztat, és ez nem is kevés. Jó ízléssel, szép kosztümökkel, eleganciával és előadói tökéletességével – és éppen ez az, ami a legjobban ça va. Nem sért, nem kavar föl, nem fejt ki katarzist, nem ébreszt rá másfajta világlátásra. Benyelem, kiadom, kezet mosok, kész. Ami a két pillanat között van, az az előadás jelen idejű élvezete.
Ami nagyon tetszett P. D. és a D. C. A.-ban, az három dolog.
1. A műsorfüzet szövege a különféle cím-magyarázatokkal. Triton bármi lehet: kétlábú egysejtű, vagy egyből sejtem, hogy rejtett sajtbábu lába, bálban.  Triton lehetsz te, és triton lehetek én is. Hát ez tetszik, ez a szabadság: ha cikkíróként megbukom, self-made triton lehetek, képesítés nélkül.
2. A mellékakciók is nagyon tetszettek, melyek csak úgy, a jelenetek árnyékában zajlottak. A következő jelenethez belépésre várakozó táncosok a színpadot körülvevő, már említett öltözőasztaloknál ültek, sminkjüket igazítva. Vagy csak úgy „á la nature”, ásványvizet vedeltek palackból, non-gazeuze-t persze, hogy jelenet közben ne puffadjanak. Az artistaélet lakókocsis vándorlását tisztelte meg ez a kis hommage, melyről az otthon illúzióját csupán órácskákra nyújtó, öltözőtükrök keretébe tűzött fotók jutottak eszembe. („Nagypapa, a délceg  állatidomár, fiatal korában”, és „Nagypapa feje az oroszlán szájában”, meg  „Közelkép nagypapa nyakáról: behegedt a varrás a műtét után” stb.) … És az a varrógép is izgatta a fantáziámat, mely az  Erkel Színház oldalpáholyában  halkan berregett: vajon elkészül-e időben az a kosztüm, melyet szemünk láttára az imént próbált föl az egyik előadó..? Sajnáltam, hogy nem volt javítani való zoknim, amit átnyújthattam volna a bársonykorláton (természetesen megvarrták volna, állítom). De tréfa nélkül mondom: tetszettek ezek az emberszagú, közvetlen megoldások. C'est  la créme..!
3. Tetszett még P. D. koreográfiai anyaga, melyet előadói testére fogalmaz. (Csak részben táncosok, voltak köztük varietisták is.) Az a hajlékony, mégis szögletes, bájos és egyben fanyar mozdulatfűzés, mely egyedül rá, Philippe Découfléra jellemző. Amitől én elsárgulok, hogy nekem nem jut ilyesmi az eszembe. Amitől mosolyra húzódik a szájam, mert ötletes és váratlan mozdulatok követik egymást. Hasonlóképpen, mintha egy mesterszakács maga szolgálná föl a menüjét, de amikor leülsz az asztalhoz, azt látod, hogy nemcsak lángész, hanem bolond is a pasas. Minden megvan, ami az étkezéshez kell, csakhogy a tányért a székre tette, a sótartó a villa helyén,  poharak az asztal lábánál, a szalvéta pedig a levesben úszkál. De az íz, barátom, az egésznek az íze, az totál eredeti. Tetszik ez a „taste”, ami nem „tészta”.
…Előadás után megkérdeztem ismerőseimet, szerintük vajon mit takar az együttes nevének rövidítése. Erkel László díszlettervező az Erkel Színház lépcsőjén ezt felelte: „Diabolo, Cica és Arany!” A másik válaszoló, Király Attila táncos és koreográfus így felelt: „Dagadtan Csámcsog Attila!” Szerintem lehet bárminek a rövidítése, mondjuk „Défense Contre Avions”, azaz „Repülőgépek Elleni Védelem”, vagy „Dindon, Choucroute, Andouillette”, tehát „Pulyka, Káposzta, Hurka”. Igaz is: mindegy, mi. Dumámat Cáfolhatja Akárki.
…Most pedig beváltom korábbi fenyegetésemet, és visszatérek a korábban emlegetett kardpárbajra. Én Philippe-et ki nem hívhatom, de van néhány erősebb testvérem, aki igenis.
Federico Fellini gyűrött bohócai vagy a cirkuszi nevettetés elfeledett svájci királya, Grock; vagy még inkább Charlie, akit fekete-fehér filmeken fenékbe rúgtak a bunkó aranyásók. Ők kihívhatják párbajra Philippe-et. Magyar is akad: Eötvös Gábor, akinek mindig „van másiiiiik, na látod!” Mert ők a cirkuszművészet igazi varázslói, és nem csupán túróscsuszák. Náluk szökhetett a könny a szembe, miközben röhögtünk. Découflé intelligens, Découflé elbűvöl. Bűvésze csak a színpadnak, de nem az érzelmek varázslója.
Vajon kell-e nekünk ilyen abszolút mérce ebben az alácsúszott, ezredfordult világban? Ezt döntsd el te, olvasó.
08. 08. 4. | Nyomtatás |