Belvizeken

Szabad Színházak IX. Nemzetközi Találkozója – Szeged

Teljes az eufória: van belépőnk, szállásunk, a Széchényi tér virul, sőt, este a JATE klubban független filmek mennek, mi kell még?! Szeged él és élni hagy, sőt reaktiválja az odatévedőket, ez az első félóra abszolút tanulsága, a pályaudvartól a MASZK-irodáig.
A MASZK Egyesület a kísérletező, innovatív alkotóközösségek támogatását vallja fő céljának, 1991 óta 26 ország több mint százharminc társulatának biztosítottak bemutatkozási lehetőséget. Az idei fesztiválprogramban azonban szokatlanul sok az ismerős társulat, a nemzetközi jelleg csupán a fesztivál nevében él. Fanyalogni persze nincs értelme, hiszen az is jó, hogy a legtöbb előadás megnézhető (volt, lesz) máskor is, és azért akadnak meglepetések az idén is Szorcsik Kriszta és Mezei Kinga (Újvidéki Színház) valamint Alekszej Merkusev személyében. Beszámolóm nem az egész fesztiválról, csupán annak két napjáról szól, azokról az előadásokról, amelyekről nem írt még az Ellenfény. A teljesség kedvéért mégis álljon itt a fesztivál résztvevőinek hiánytalan névsora: Az Álló Idő Színháza, Andaxínház, Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Gordiusi Čomó, Halász Péter, Hattyú Dal Színház, Hólyagcirkusz Társulat, Krétakör Színház, Maskarás Céh, Alekszej Merkusev, Metanoia Különítmény, Mozgó Ház Társulás, Picaro Művészeti Műhely, Szkéné Színház, Utolsó Vonal, Újvidéki Színház.
Tóth Ágnes Veronika


Csontváztangó

Loholunk a Régi Zsinagóga felé – félszemmel lessük a várost, álmélkodunk, de igyekszünk közben tartani a tempót – hiszen el akarjuk csípni a Hattyú Dal Színház Kékszakállú című darabját. A körmönfont alcím – Szörnyű víg tragédia 5 felvonásban bábokkal előadva – elég kecsegtető ahhoz, hogy kíváncsivá tegye a nézőt. Egy pillantás az ütött kopott bőröndre, mely a színházat rejti magában, és a fából faragott bábokra, és máris gyermeki izgalommal figyeljük az előadást. Egy 19. századi vándorszínész hagyatékából került elő Kékszakállú története, ami vagy így, vagy úgy, mindannyiunknak ismerős. De ez a groteszk előadás megint újat árul el róla: hiába ömlik a vér, gyűlnek a hullák, táncol a halál, azért mégis lehet nevetni az egészen. Az előadás fontos szereplője a megszemélyesített halál, csontvázként zörög a színen. Ott van, jelen van, és ez azt is jelenti, hogy ki lehet nevetni. Felszabadító élmény ez most, amikor a haláltabu a legerősebb tabuk egyike; egy olyan korban, amikor  a halál mindig láthatatlan, amikor nem egy közösség áll vele szemben, hanem mindig az egyes ember, teljesen egyedül. Szász Zsolt az előadás motorja, zsonglőrködik a bábokkal, közben énekel, dörmög, rikoltozik vagy éppen kényeskedve selypeg, s közben kívülről is kommentálja az eseményeket (a szöveg Tömöry Márta munkája). De mégsem a bábos irányítja a bábokat, hanem fordítva, a bábok irányítják az embert, hiszen a báb az erősebb. A bábos nem a személyiségét használja, hanem hagyja, hogy a bábok rajta keresztül megelevenedjenek, megmutassák magukat. A bábok és a bábos között nagyon szoros a kapcsolat, így aztán hiába vannak készen az új bábok, nem lehet lecserélni a régieket, mert rájuk rakódott az eddigi előadások minden élménye – ahogy egy idős arcra a letörölhetetlen ráncok labirintusa.

Vak tyúk is talál szemet, avagy kritikus zsákmánya

Minden túlzás nélkül a fesztivál díszelőadásának tekinthető az Újvidéki Színház Cselédek című produkciója, melyről igazán méltó feladat hűen beszámolni, mert nagyon sok ötlet és energia van benne, esetleg nevezhetjük zseniálisnak is, és csupán egyszer lehetett nálunk látni.
A színpadot a földtől a plafonig drótkerítés választja el a nézőtértől: ne higgyük, sugallja a látvány, hogy egy térben vagyunk, mi, nézők megússzuk azt, amit a színpadon végigcsinálnak. A kerítésen belül fából és kötelekből ácsolt tyúkketrec, meztelen, csonkolt játékbabák gabalyodnak a zsinegekbe. A háttérben összeácsolt ablakkeret, alatta ólajtó. A színpad másik oldalán fellógatott tyúkketrec, tetején csupasz villanykörte világítja meg a benne rejlő két tojást.
A kezdő képben Clair (Mezei Kinga) ott fekszik belesüppedve a tyúkketrecbe, narancssárga ruhája szinte összeolvad a babák sárgán fénylő műanyag testével, Solange (Szorcsik Kriszta) mereven áll a ketrec előtt, övéről levágott babafej lóg. „Madame, igya meg a teáját!” – szól Solange, és elszabadul a pokol. Fizikai színház a javából: a vonzás és taszítás, a gyűlölet, az uralom, a vágy, a behódolás mind a testen keresztül nyilvánul meg, félresöpörve minden mást, ami nem ösztönös, nem zsigeri. Az összes mozdulat élesben megy: minden durva rántás, fojtogató ölelés, verés, simogatás, minden testi és lelki terror valódi. A felszín alatt iszonyú szenvedélyek és indulatok örvénylenek, a legkisebb érintés is veszélyes, csak a játék tart meg, csak a szabályok paranoiás betartása. Az öltöztetésből fuldokló ölelés lesz, mely minden pillanatban a halált hordozza magában. Mindemellett azonban az előadásnak van egy nagyon stilizált, modoros és teljes elfojtást rejtő oldala is. Miközben például a két szereplő ragadozóként kergeti egymást, árnyékuk Rippl-Rónai képeket idéző karcsú női sziluetteket rajzol a falra, madárkalitkával.
Rengeteg a kényszeres, szinte autisztikus cselekvéssor a darabban. Olyankor, ha a játék elviselhetetlen fordulatot vesz, Claire és Solange védekezésként megpróbálnak visszazáródni önmagukba: körben futnak, ütemesen forgatják a tárgyakat, vagy egymás szavait hangos éneklő kántálással kísérlik meg elnyomni. De a téboly belül van, és nemcsak a cseléd szerepbe, nemcsak ebbe a kettős testvérszerelembe-gyűlöletbe, nemcsak ebbe a bizarr és szörnyű hármas játékba vannak bezárva, hanem saját romboló tudatukba is. Erre rímel a díszlet többszörös rácsszerkezete is: a kerítés, a tyúkketrec és a kalitka. Itt nincsenek autonóm lények, a figurák egymásból nőnek ki és burjánzanak, mint a vadhús. Minden szó, minden óvatlan mozdulat egy újabb eszelős játszmát indít el totális meghasonlásba kergetve őket. A fenyegetés apró jelekből is érthető, nyomasztó súlya van egy tojást elejtő és az utolsó pillanatban érte nyúló kézmozdulatnak – meghalsz, de akkor, amikor én akarom. Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta rátalált arra a szimbólumrendszerre (tojás-tyúk-ketrec), amely tökéletesen kifejezi azt a bonyolult függő viszonyrendszert, ami a darab három szereplőjét összeköti. Az egész (baromfi)udvar feje, a Madame egy igazi, élő, vörös tollú tyúk. Furcsa, mert lehetne csupán egy fricska, egy poén ez az egész, és valamitől mégsem csak ennyi. A tyúkot felöltöztetik, a tyúkkal táncolnak, a tyúk előtt rettegnek. És minden poén telibe talál, az ember kétségbeesetten röhög, vagy éppen próbál kiigazodni ebben a rémálomszerű labirintusban. Egyáltalán nem egyértelmű ebben az iszonyú játékban, hogy a Madame-tól származnak-e a cselédek – akiket a két kalitkába zárt tojás jelképez az előadásban –, vagy Clair és Solange teremtette-e meg úrnőjét egy káráló tyúkból. A többértelműség minden szinten ott vibrál az előadásban. A tárgyak multifunkcionálisak, a tyúkól ajtaja néhány falécből áll csupán, mégis Solange egy jelenetben szabályosan keresztre feszíti Clairt, megelőlegezve az utolsó képet, ahol képletesen ugyanez a pár deszka válik Clair sírjává. A legvégén minden borzalom beteljesül: Solange iszonyú lassan, mintha meg lenne babonázva, szétharapja az egyik nyers tojást, lassan csurog a nyálkás sárga lé végig az állán, majd le a földre, és a felravatalozott Clair szájába önti-önti a teát vég nélkül.
Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta idén végeztek az Újvidéki Színművészeti Főiskolán: a dramaturgia, a rendezés és a díszlet kettejük munkája. És ha igaz, amit öreg rókák mondanak, hogy minden fesztiválon csak egy előadás van, akkor ez volt az az egy.

Talpra magyar

Kicsit ki voltunk centrifugálva ez után az előadás után, mintha egy gyorsított analízisen lökdöstek volna át, nagyon jól esett, hogy éppen a Picaro Művészeti Műhely előadására és Pallagi Pálék zenéjére értünk át a Régi Zsinagógába.  A Hollófernyiges eleinte olyan, mintha valami réges-régi történetet látna-hallana az ember: dobszó, szétlőtt madár, szerteszét röpködő tollak, elég baljós indítás. Népviseletben táncol egy pár (György Károly és Péterfy Borbála), szól a népzene, olyan, mintha egy áradó folyóban sodródna az ember, viszi magával a dallam, nem kell szavakba kapaszkodni, csak hagyni kell, hogy hasson. Majd egy csábító, ezüstruhába öltözött leányzó (Enyedi Éva) jelenik meg, és egy szempillantás alatt megbolondítja a férfit, felébreszti benne a vadászösztönt. A változás, az új vonzása erősebb a régi kapcsolatnál, és a férfi – vesztére – az új nő nyomába ered. Most neki akar tetszeni, őt akarja megbabonázni táncával. De nemcsak őt, hanem minden szereplőt a csábítás és a másik megszerzése mozgat. Kicsit zavaró, hogy nehéz leírni pontosan a szerepeket, vagy egyértelmű hozzárendeléseket találni, hogy az előadásban szereplő két nő és a három férfi voltaképpen kiért is küzd, kit is akar elcsábítani. A férfiak megküzdenek egymással a nőkért, van, hogy vérre menően, máskor meg csak rezignáltan, legyintve az egészre. A kavarodás kiváltója a címszereplő, a sárkány, Hollófernyiges (Deák Tamás), aki hátranyalt hajú, nyegle dandyként irányítja az eseményeket, szítja az ellentéteket. A régi és az új harcol egymás ellen, egymásba kavarodik a hegedűszó és együgyű slágerek, a Molnár utcai táncház és a multiplex mozik hangulata vegyül egymással, itt egy bőszárú gatya, ott egy zselézett hajtincs, és a néző egy idő után túlontúl ismerősnek érzi ezt az egész turmixot. A régi kultúra végül önként behódol, és a rózsaszín fényben egy népviseletbe öltözött fiú (Pintér Béla) szappanoperákba illő hévvel hántja le kedvese ezüstruháját a Titanic zenéjére. Az utolsó kép hangulata a maga nemében hibátlan: mintha egy Arany-balladáról átváltottunk volna a Sunset Beach-re vagy az Esmeraldára.

Össztánc

Küzdelem a Csillag Börtön előtt, ötször annyian vagyunk, csak a szerencsés nyertesek juthatnak be, újdonsült hiéna-hajlamokat vélek felfedezni magamban, az Álló Idő Színháza volt a tavalyi fesztivál kedvence, be akarok jutni mindenáron. Bizarr, más meg inkább kijönne.
A díszteremnek templomi üvegablakai vannak, körben a nézők, a tv, belül a játszók, ők is körben. A férfiak között a körben ül a rendező is, Kovács Anita Anna, mindenkin egyforma szürke nadrág, sötétkék póló, tetovált karok, fiatal és idősebb arcok. Egy babzsákot dobálnak, benne szögek, akinél megáll a zsák, az beszél pár szót. Furcsa passiójátékot látunk, Jézus szerepét az elítéltek úgy öltik magukra, akár egy stigmát, mintha bűnbakot választanának. A tömegmozgások jelzik, hogy kit vet ki magából a csoport, ki lesz a következő áldozat. Körbeállják egy társukat, majd lassan kifelé fordul az egyikük: „Méltó a halálra” – mondja, és a többiek egyesével mind megismétlik mozdulatát és szavait. A jel, ami az áldozatot kijelöli, egy darab deszka (a kereszt része) és egy töviskoszorú. Beöltöztetik egymást ebbe a szerepbe, végigjátsszák, hogy mit jelent az egyik és mit a másik oldal. Nyilván ez a kivetettség és megfellebbezhetetlen ítélet magukra a játszókra is vonatkozik, de azt gondolom, mégsem szerencsés a kettőt összemosni.
Persze lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy ez az egész játék nem is nekünk szól, hogy a próbák alatt olyan belső folyamat ment végbe a játszókban, ami megismerhetetlen marad a számunkra. Hiszen ez nem színház, hanem pszichodráma, nyilvános gyónás, túlélés – a bemutató pedig ünnep. A darab végén összesöprik a szögeket, össztánc (Megáll az idő...), és a játszók fölkérik a nézőket táncolni. „Előadás után félórás ünnepséget tartanak, aztán mindenki visszamegy a cellájába, és magával viszi a lányok illatát. Aztán abból élnek egy évig.” – magyarázza a rendezőnő. (Extasis, 1999. július 30.)

Orosz rulett

Alekszej Merkusev a szentpétervári Avia Színházban kezdte pályafutását, majd a Derevo Színházban töltött el egy meghatározó évtizedet, öt éve pedig a Guoscone színtársulattal dolgozik. Páros-páratlan c. darabjában magányos anarchistaként harsány ingerekkel bombázza nézőit. Megsüketít, megvakít, félelmet kelt, de közben jó. Egyszemélyes show-t ad elő, profi átváltozóművész, mintha egy nagyon fölpörgetett videoclipbe száműzne minket. Piros zakós, pocakos, keménykalapos, tenyérbemászó konferansziéként jelenik meg, mennyei sorshúzást hirdet recsegő hangon. Egy pillanat múlva már megelevenedik az egész cirkusz, a vaksötétben Merkusev kivilágított földgömböt pörget, a háta mögötti filmvásznon fut a táj: vizet, szántóföldeket látunk, majd háborús képeket, lángokba borul minden. Hirtelen a  vászon elé ugrik,  hatalmasra nőtt árnyéka varázslóként bűvöli az összezavarodott képeket, próbálja elfújni a lángot, repül a vetített táj fölött, egészen addig, amíg a filmen az atombomba jellegzetes gomba-alakú füstjét látjuk gomolyogni. Mozdulataira hidak és házfalak dőlnek össze, a zene egyre erősödik, míg végül egy hatalmas lendülettel beleugrik a filmen vészjóslón derengő holdba, átszakítja a vásznat. Nagy zsivaj, tornaruhában bukkan fel újra Merkusev, körben futkos, elsőre a marathoni futó torzképének tűnik, majd rövidesen ellenfélre éhes pankrátorrá alakul, razziázik a közönség soraiban, de emberére akad, mert éppen egy fotóst szemel ki magának, aki rögtön rá is szegezi a gépet. Lehetne még sorolni az ötleteket,  trükköket: Merkusev önmagát párbajra hívja ki – tar koponyája, feszes tartású, inas teste egyszer jobbról, másszor balról tűnik fel, ahogy számolja a lépéseket –, a közönséggel pedig orosz rulettezik. (Miután nyomasztóan kiszámíthatatlannak tűnik, elég zavarba ejtő, ahogy bámul kifelé a nézőtérre és pörgeti a tárat. Végül a lövés valóban elsül, a tükörképét roncsolja szét.)
Gyors, pergő, harsány, meghökkentő az előadás, bár egy egészen kicsit lehetett volna rövidebb. Merkusevnek fantáziatúltermelése van, önti magából az ötleteket, más ebből három előadást csinált volna, ő viszont hanyagul szórja a meghökkentő látványeffektusokat, a groteszk hangos és képi  gegeket.

08. 08. 4. | Nyomtatás |