„Benne vagyok a mozdulatban

Beszélgetés Nagy Andreával

Nagy Andrea (1973) miután 1991-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatán, a Honvéd Táncszínház táncosa volt 1996-ig. 1995 óta tagja a Phobos Táncegyüttesnek. Tavaly december óta dolgozik együtt az Artus Színházzal.

– Azon kevés diplomás táncos közé tartozol, aki a struktúrából kilépve a kortárs tánc világát és a szabadúszó életet választottad.
– Az első pályamódosításra még a Balett Intézetben került sor, amikor a harmadik év végén a mestereim azt mondták, hogy nem folytathatom tovább a balett tagozaton a tanulmányaimat. Azt tanácsolták, hogy próbáljam meg a néptáncot. Váratlanul ért, és először nehezen fogadtam el a döntésüket, de már az első hónapok után nagyon jól éreztem magam az új osztályban. Az évfolyamtársaim – akik a nyolcadik osztály elvégzése után érkeztek az intézetbe – sokkal felszabadultabbak voltak, mint azok, akikkel együtt kezdtem. Tele voltak energiával, jókedvvel. Nagyon megszerettem a mestereimet is, különösen Janek mester volt az, aki sokat jelentett nekem és az egész osztálynak. Tiszteltük őt, de nem féltünk tőle, ami a balett tagozaton – ahol a növendékek tartanak a mestertől – nem volt jellemző.
Szűcs Mónika

– Hol találkoztál először a kortárs tánccal?
– Még a néptánc tagozaton, amikor második és harmadik évfolyamon Lőrinc Katalin Graham-órákat tartott nekünk. Nagy élmény volt, eleinte úgy éreztem, hogy talán több közöm van ehhez a fajta tánchoz, mint a néptánchoz. Ezért is mentem el a következő nyáron egy moderntánc-kurzusra, amelyet egy külföldi tanár tartott az Államigazgatási Főiskolán. Ezek az élmények vezettek oda, hogy mikor elvégeztem a néptánc tagozatot, ugyancsak viaskodtam magammal. Nem tudtam eldönteni, hogy a néptánc vagy a modern tánc felé induljak tovább, hiszen mindkettőt egyformán szerettem, és most is egyformán szeretem.
– Végzősként milyen lehetőségek közül választhattál, milyen társulatokba jelentkezhettél?
– A hivatásos néptáncegyüttesekbe lehetett szerződni, aztán a Madách Színház tánckarába és az akkor még Imre Zoltán vezette Szegedi Balettbe kerestek táncosokat.
– Mi alapján döntöttél végül a Honvéd Táncszínház mellett?
– Akkoriban még nem volt rálátásom, hogy mi is az a Szegedi Balett, nemigen ismertük a munkáikat. A Honvéd Táncegyüttesnek viszont minden új bemutatójára elvittek bennünket, megnéztük a főpróbájukat. Elementáris erővel hatott rám az együttes és azok az előadói egyéniségek (Horváth Zsófia, Horváth Csaba), akiket növendékként láttam. Azt gondoltam, hogy ez egy nagyon profi, nagyon magas színvonalú együttes. Utólag úgy látom, hogy ez lehetett a Honvéd fénykora, akkor készült a Tündérkert, az Utolsó leltár, a Forrószegiek. De épp azidőtájt, amikor mi bekerültünk, kezdett el az együttes szakmailag hanyatlani.
– Hogyan közeledtél ismét a kortárs tánc felé?
– 1993-ban egy évre Franciaországba mentem, Angers-ba, a Centre National de Danse Contemporaine-be. Ma már szinte álom, de nemcsak hogy tandíjat nem kellett fizetnem, hanem még az iskolától kaptam ösztöndíjat a kinti megélhetésre.
– Mi volt a legfontosabb, amivel ebben az iskolában megismerkedtél?
– Ez a kétéves iskola a szabadúszó életre készíti fel a táncosokat. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a képzés nem egyetlen technikához kötődik, hanem különböző vendégtanárokat hívnak, akik egy-két, maximum három hétig tanítanak ott. De senki nem tiszta technikát oktat, hanem egy-egy rendszert (Graham, Limón, release, kontakt stb.) saját magán átszűrve, továbbfejlesztve azt adja tovább, ami számára fontos volt belőle. Ezzel a fajta képzéssel arra tréningezik az oda kerülő táncosokat, hogy minél többfajta szemléletmóddal megismerkedve a későbbiekben majd könnyedén tudjanak váltani a különböző technikák, stílusok között egy-egy koreográfus igényéhez alkalmazkodva. Ez a rugalmasság nyugaton, ahol egy produkcióhoz olykor több száz jelentkező közül is válogathatnak a próbatáncok alapján, létkérdés.
– Foglalkozik ez az iskola azzal, hogy az itt végzett táncosok pályájának építését segítse?
– Nem sokat. A második év végén mindenkinek kell egy szólót készíteni, amit aztán számos koreográfus előtt nyilvánosan kell bemutatni. Ha valamelyik koreográfusnak megtetszik valaki, akkor szerződteti. Ez minden, amit az iskola tenni tud az itt tanulók ért. De általában nem hagyatkoznak erre az egyetlen megmutatkozási lehetőségre a táncosok, hanem a második évben mindenki folyamatosan próbálkozik a különböző válogatásokon.
– Te is jártál ilyen próbatáncon?
– Nem, mert én csak egy évet végeztem, és az ösztöndíj lejárta után visszamentem a Honvédba. Így utólag azt mondom, hogy rosszul döntöttem. Hazatértem után hamarosan úgy éreztem, ha tovább maradok ott, akkor megszűnök művésznek lenni, megszűnök embernek lenni. Vagy egyszerűen a tánc szeretete elvész, kiöli belőlem, meghal bennem. Ezért 1996 januárjában eljöttem a Honvédból.
– Pedig úgy tűnik, az együttes számított a munkádra, hiszen több jelentős szerepet is kaptál visszatérted után. Miért érezted mégis, hogy el kell jönnöd onnan?
– Természetesen nagyon örültem előadóként, hogy kaptam ezeket a lehetőségeket, a Forrószegiek főszerepét és az Elektrából a fiatal Elektra szerepét, ugyanakkor azonban azt tapasztaltam, hogy magával az autentikus néptánccal nagyon keveset foglalkoztunk. Holott ez az, amit nem lehet elhanyagolni, nem lehet nem foglalkozni vele. A néptánc is olyan, mint a balett vagy más technika: állandóan gyakorolni kell, állandóan fejlesztenie kell magát az embernek. Mindig újra kell ismételni, hogy ne kopjon le az a tudás, amit már megszereztünk. A naponta rendszeresen végzett stílusgyakorlatok teljességgel hiányzottak a Honvédban. Az egyetlen állandó szakmai tréning az Éhn Éva mesternő által nagyszerűen vezetett balett óra volt. Ez volt az egyik oka annak, hogy továbbra is nagyon érdekelt a modern tánc. Lehet, ha egy olyan együttesbe kerülök, ahol nagyon erős a technika, minden szinten elmélyült munka folyik, akkor nem fordulok ennyire a modern tánc felé.
De nehezítette a visszatalálást a Honvédba az is, hogy Franciaország után megváltozott a szemléletem és a gondolkodásmódom is. Kint azt láttam, hogy mindenki küzd. Ismeretlen az, hogy havonta megkapjuk a fizetést, és majd történik velünk valami. Ott a táncosok maguk irányítják az életüket. Angers-ban, abban az iskolában, abban az osztályban, ahova jártam, köztünk is volt egy egészséges versengés. Biztos, hogy van, ahol ez sokkal inkább vérre megy, de én ott, akkor úgy éltem meg, hogy ez természetes, nem pedig furkálódás. Ezzel a mentalitással jöttem vissza, és itthon ez is probléma volt.
– Mihez fogtál, miután otthagytad a biztos hátteret jelentő Honvéd Táncszínházat?
– Azt terveztem, hogy tanítani fogok, de nem sikerült. Az egyik művelődési házban a pénzhiány miatt kellett abbahagynom a munkát. A másik helyen nagyon fiatal és nagyon vegyes csoport jött össze. A gyerekek azt szerették volna, ha olyan mozgásanyagot, lépéseket mutattam volna nekik, amiket ők a diszkóban vagy bulikban hasznosítani tudnak. Lehet persze, hogy még ezt is vállaltam volna, de abban a helyzetben nem voltam erre felkészülve.
– Egy rövid ideig a Budapest Tánciskolában is tanítottál.
– Igen, bár nem táncot, hanem táncjelírást. De ez sem volt több, mint néhány hónap. Angelus Iván nem hagyott elég időt arra, hogy kiderüljön, hasznos-e vagy sem ez a stúdium a növendékei számára. Pedig én tudom, hogy hasznos, és nagyon fontos volna nemcsak az előadói, hanem a koreográfus- és pedagógusképzésben is. Három és fél évig tanultuk a néptánc tagozaton a Lábán-féle táncjelírást, és azt tapasztaltam, hogy a tudatos táncoláshoz ad nélkülözhetetlen segítséget, szemléletet. Ez a gondolkodásmód sokat segít abban, hogy a táncos maradéktalanul uralja a testét. Hogy tudja – márpedig egy profinak szerintem ezt tudnia kell –, mikor, melyik testrészével pontosan mit csinál. A Lábán-féle táncjelírás rendszere a test anatómiai felépítéséből indul ki, illetve abból, hogy melyik testrész milyen irányú mozgásra képes. Ez a „kotta” elég pontosan meghatározza, hogy milyen irányban, magassági fokban, időtartamban kell egy mozdulatot előadni, ezért leolvasásának gyakorlása fejleszti a táncost: precízebbé, pontosabbá válik általa a tánca.
– Táncosként a Phobos Táncegyüttesnél folytatódott a pályád. Mi vonzott az együtteshez? 
– A Phobos ‘94-ben alakult, én a következő évben csatlakoztam hozzájuk, amikor hazatértem Franciaországból. Az Inspirációra készített Nagy Zoltán néhány táncossal egy darabot, amelyen már érezhető volt, hogy bár a néptáncból építkezik, gondolkodásmódjában mégis a modern tánchoz kötődik. Zoli, amikor koreografál, nem a jelentésből indul ki, nem a szavakban megfogalmazható gondolatot próbálja mozgásba átültetni, hanem elsősorban a mozdulat érdekli és a mozgásfolyamatok. Az, hogyan jön az egyik mozdulat a másikból. Persze mindig van egy gondolat, egy hangulat, amit felidéznek a munkái, de nem ebből születik a koreográfia. Fontos az is, hogy mielőtt próbálni kezd, már kialakult képek élnek benne a darabról. Minden egyes újabb munkájával a saját határait kutatja, feszegeti.
– December óta az Artusszal próbálsz. Először átvetted Regenhardt Éva szerepét a Portréban és a Csillagőrlőben, majd az évad végére elkészült a Noé Trilógia befejező része is. Nem volt nehéz beállni a már elkészült részekbe?
– Egyáltalán nem volt szokatlan, inkább az volt furcsa, amikor elkezdtük a Trilógia harmadik részét próbálni. Gábor egész más alkotási módszert követ, mint azok a koreográfusok, akikkel eddig dolgoztam. Bevonja a táncosait az alkotás folyamatába, számít rájuk, feladatot ad nekik. A próbák kezdetén arról volt szó, hogy hova érkezik el vándorútjának utolsó állomásán a vándor. Gábor nagyon csendes és egyszerű világot képzelt el, egy végsőkig lecsupaszított, szinte észrevétlen világot. Amit nagyon meg kell figyelni ahhoz, hogy feltáruljon a működése. Itt már nincs helye a szavaknak. A vándort hárman fogadják, segítik és vezetik. Az első próbákon Gábor mozgáskaraktereket vázolt fel nekünk, mindhármunknak különbözőeket, és azt mondta, találjunk ki hozzá néhány mozdulatot. Tőlem azt kérte például, hogy legyek olyan, mint egy arisztokrata inas. Aki ugyan szolga, de van egy belső tartása. Miután bemutattuk és megbeszéltük az ötleteinket, további variációkat dolgoztunk ki rájuk. Eleinte persze nehezebben ment, hiszen szokatlan volt a feladat, de néhány próba után, amikor ráéreztünk egymás elképzeléseire, az alkotás érzése nagyon jó volt. Ennek a munkának az eredménye az, hogy sokkal inkább benne vagyok a mozdulatban, a táncban, mintha egy már előre kitalált mozgássort kellett volna átvennem.
– Az Artusban megismert munkamódszer a koreografáláshoz közelít. Gondoltál valaha arra, hogy önálló művekkel próbálkozz?
– Igen, Angers óta bennem él ez a vágy. Ott lett volna lehetőségem, hogy kipróbáljam a koreografálást, de akkor még nem éreztem elég erőt magamban ehhez. De ahogy telnek az évek, egyre inkább úgy érzem, és az Artusban végzett munka is azt erősíti bennem, hogy képes lennék koreografálni. Csak még a jelenleginél sokkal nagyobb késztetésre lenne szükségem, mert jókora bizonytalanság van még bennem. Félelem. Eddig azt tapasztaltam, ha feladatot kapok, azt jól oldom meg. De ahhoz, hogy valaki elkezdjen koreografálni, belülről több kell ennél.
– Sosem volt nyomasztó számodra a szabadsággal járó bizonytalanság? Nem vágytál vissza valamilyen biztonságot jelentő társulatba?
– De, nyomasztó volt. Talán az, hogy az Artushoz szegődtem, abban ez is benne van egy kicsit. Anyagilag az Artus sokkal stabilabb együttes, mint a Phobos, bár természetesen állandó fizetést ők sem tudnak biztosítani. De azért természetesen az Artus több, mint megélhetési forrás. A legfontosabb élményem az volt a velük való munkában, amit először tapasztaltam meg: hogy lehet jókedvűen, jó hangulatban dolgozni és alkotni egyszerre. Az is új élmény volt, hogy az alkotási folyamat részesévé lehettem, és éreztem a felém áradó bizalmat. Márpedig ha az ember érzi, hogy megbíznak benne, elfogadják, hogy jó, amit csinál, akkor ő is elkezd bízni magában. Nagyon jó volt így négyesben dolgozni.
08. 08. 4. | Nyomtatás |