Ellenfény Offline - Archívum - 1999 - 1999/4. - Pontfény - Zsótér Sándor - Kimozdítások

Kimozdítások

Műhelybeszélgetés Ambrus Máriával és Zsótér Sándorral

Kiemelkedően jó évadot tudhat maga mögött Ambrus Mária díszlettervező és Zsótér Sándor rendező, hisz tavalyi munkáik alapján mindketten elnyerték a Színikritikusok Díját. Ők ketten elválaszthatatlan alkotótársak: minden Zsótér-rendezéshez Ambrus Mária tervezte a díszleteket, de más rendezővel nem dolgozik.

„Kockázatmentesen szeretnek létezni”


Sándor L. István: Miért csak Zsótér Sándornak tervez díszleteket?
Ambrus Mária: Mert ő rángatott színpadra. Én építészmérnök vagyok, és a színielőadások készítését – az összes tárgyi meg az egyéb vonatkozásával együtt – tőle tanultam. Annyira összefonódik a munkánk, hogy félnék bárki mással dolgozni. Amíg Sándor el tud viselni mint munkatársat, és ki tudunk együtt találni valamit, addig nem szeretnék ezen a helyzeten változtatni.
Sándor L. István: Hogy került kapcsolatba a színházzal?
Ambrus Mária: Menczel Róbert belső építésznek tanult kollégám díszleteit építgettük baráti és szórakoztató segítségnyújtásként az utolsó éjszakákon. Így ismerkedtem meg a rendező úrral. Sándor éveken keresztül mondogatta, hogy ha majd rendezni fog, akkor tervezhetek neki. Amikor ez bekövetkezett, sokkal jobban megtetszett ez a munka, mint ahogy kívülállóként gondoltam. Azt hittem, hogy az ember ugyanúgy teret formál és berendezési tárgyakat tervez, mint egy családi háznál vagy egy középületnél. De ez a teremtett környezet a színpadon másképpen működik: nemcsak a tulajdonságai által hat, hanem aktívan használják, folyik benne valamilyen munka, ami nekem máig idegen kicsit, de tiszteletet parancsoló meg érdekes is.
Sándor L. István: És te miért választottad Ambrus Máriát tervezőnek?
Zsótér Sándor: Félelemből. Nem bíztam másokban. Tudat alatt biztosan olyan partnerre vágytam, aki rajtam kívül nem foglalkozik még 25 másik rendezővel. Nagyon felületes benyomásaim voltak a rendező és a díszlettervező kapcsolatáról, de az volt az előérzetem, hogy nagyon lényeges dolgok dőlnek el benne, hogy alapvetően meghatározza egy előadás sorsát.

Szuverenitás és konfliktus

Ambrus Mária: Valószínűleg nagy szerencse – amennyiben a kettőnk együttműködése pozitív dolog –, hogy én elég öregen kerültem bele ebbe a szakmába, és megígértem – emlékezhetsz, még Nyíregyháza előtt –, hogy én nem fogok alkalmazkodni a színházi világhoz. Nem azért, mert képtelen vagyok rá, építészként van módom éppen eleget gyakorolni az alkalmazkodást. És a színház objektív törvényeit, írott szabályait is kénytelen voltam megtanulni. De még ha akarnék, akkor se bírnék alkalmazkodni egy zárt világ belső mechanizmusaihoz... Jó, nagyon sokat szenvedhetsz miattam, meg biztos mások is, de szerintem ez a kulcsa annak, hogy a szokásostól eltérő dolgok kerülnek ki a kezünkből.
Zsótér Sándor: Kettőnk közül nyilván én vagyok a megalkuvóbb, mert dramaturgként már korábban is ebben a közegben dolgoztam. Számomra egyszerre felszabadító és elviselhetetlen Mari szuverenitása. Azt tapasztalom ugyanis, hogy a színházak számára felfoghatatlan az, ahogy neki jár az agya. Azokkal az anyagokkal sem tudnak mit kezdeni, amelyekből ő dolgozik. A magyar színházakban kialakult egy bejáratott mechanizmus, mintha ugyanabból az építőkocka készletből raknák össze az összes díszletet. Ha kicsikét többet raksz oda, mint három falat, az már meghaladja a teherbírását a magyar színházmenetnek. Ebből nagyon durva konfliktusok voltak. Már tudom előre azt az iszonyatos mennyiségű cirkuszt, amin keresztül kell vernünk egy díszletet. Nagyon fárasztó, hogy beszédek tömegét kell tartani, meg kinyalni mindenkinek a valagát, hogy legyen szíves elvégezni a dolgát. Hogy ne kezdjen beleszólni abba, amihez semmi köze sincs, de nem is ért hozzá...
Ambrus Mária: ...Kockázatmentesen szeretnek létezni...
Zsótér Sándor: ...Mint ahogy az egész színházüzem kockázatmentesen szeret működni... Amit egyszer már kitaláltak, azt sérthetetlennek gondolják. Évekig takarásokat igazgattak nekünk az igazgatók, mert Mari nem csinált ilyeneket. Őt egyáltalán nem zavarta, hogy nincs takarás. Ez apró dolog, de borzalmas konfliktusok származnak belőle. Magyarországon ugyanis a színész megszokta, hogy kilép egy métert a színpadról, és azonnal civillé válhat. De ha egészen másfajta díszletet csinálsz, akkor már nem viselkedhet úgy, ahogy megszokta. Tehát nagyon kicsi elmozdulások is – amelyek a látványban vagy a tárgyhasználatban jelentkeznek – arra kényszerítik a színészt, hogy átgondolja a megrögzött eszközeit. Van olyan színész, aki örömmel fogadja ezt, mert úgy érzi kap tőle valamit. Mert játékot lát benne, kalandot. Más meg elutasítja... De nem „gonoszságból”, hanem mert szeretné, ha továbbra is minden kockázatmentes maradna.
Sándor L. István: A ti előadásaitok díszletei nem a darabok helyszíneit teremtik meg. Ha utalnak is rájuk, inkább afféle látomásként jelenítik meg. Többnyire metaforikus tereket hoztok létre, amelyeknek hangsúlyozott látványértékük van.
Zsótér Sándor: Nagyon sokszor képekben látom az előadást, s ezt próbálom Marinak is elmondani. Hiába van a szerzői instrukcióban pontosan leírva a lakószoba, mi valami sűrűbb képet szeretnénk látni. Azt akarjuk, hogy ami a néző előtt megjelenik, az érzékien hasson rá. Hassanak a ruhák is, de a tér is és az abban elhelyezkedő színészek is. Ezért nem mindegy, hogy ülnek vagy állnak, lógnak vagy függeszkednek a szereplők. Tehát a díszlet nem afféle háttérfestmény, hanem ugyanolyan szerves része az előadásnak, mint a hang, a nyelv, a mozdulat és a gesztus. Ezért borzalmas, hogy Magyarországon az utolsó pillanatban állítják be a díszleteket. És nem is használják őket semmire. Ami három nappal a bemutató előtt kerül a színpadra, azt nem lehet használni. Mi 8-9 éve örökös harcban állunk ezzel. Azt tapasztalom ugyanis, hogy a színészeknek – nehogy megbántsak valakit – nagyon kicsi a képzelőerejük, tehát a jelzések alapján nem tudják elképzelni, hogy mi lesz majd az előadásban, amikor pedig már a lábuk alatt érzik a díszletet, akkor meg folyamatosan a jelzést keresik. Így lehetetlen helyzetbe kerülsz, ha arra vágysz – mint én –, hogy sokat mozogjanak a színészek.
Sándor L. István: Miért fontos ez neked?
Zsótér Sándor: Ennek megint csak egy félelemérzet rejlik a mélyén: úgy éreztem, főleg eleinte, hogy számomra megfoghatatlanok a színészek, ezért fizikai akciók tömkelegét találtam ki számukra. Akkor én nagyon hittem abban, hogy egy fizikai akciósor egész egyszerűen olyan fajta koncentrálásra kényszeríti őket, amit egyébként egyáltalán nem tapasztaltam színházakban. A főpróba héten mindenki egy kicsit megszívja magát, de a repertoár előadáson – mivel nulla koncentrációval játsszák őket – tökéletesen kihűlnek az alakítások. Ugyanis semmire nem kell figyelniük a színészeknek, legfeljebb valamifajta műérzelemre, amit néhány eszközzel könnyen, gyorsan elő lehet állítani. Van kábé öt gesztus és háromféle hang, amit a nézők nemcsak elfogadnak, hanem várnak is tőlük, tehát ezek afféle egyezményes színházi jelek.
Sándor L. István: A koncentrációt akarod kikényszeríteni a fizikai akciókkal?
Zsótér Sándor: Igen. Azt gondolom, hogy egy színész esetében a személyiségén kívül (ami vagy van, vagy nincs) még a figyelem számít a színpadon. A személyiségét nem tudom a színész helyett megteremteni, de a koncentrációját tudom segíteni, hogy erőteljesen tudjon megnyilvánulni az előadáson... A rossz színészeket meg egyetlen módon lehet megmenteni, ha olyan helyzetbe hozom őket, olyan képet, olyan fizikai akciósort csinálok nekik, amelyekben úgy tűnnek, mintha lennének... Mintha ők is személyiségként volnának jelen a színpadon.
Sándor L. István: Sokszor önálló értékük is van a fizikai akcióknak.
Zsótér Sándor: Elképzelhető, hogy az akciókkal időnként leillusztráltatom az adott szövegrészeket, de ez fontos nekem, mert így értem meg őket igazán, ha képként jelennek meg előttem. És azt gondolom, hogy ez a színészt is segíti. Meggyőződésem, hogy kifejezett szépsége, attraktivitása van mondjuk annak, ahogy például a Kuna Karcsi mozogni tud. Ennek közlendője van, és az előadás tartalmát is szolgálja. És ettől ő csak még összetettebben játszik. Nem kevesebb lesz, hanem több.
Ambrus Mária: Amikor Kuna A vágóhidak Szent Johannájában az élete kockáztatásával végigsétál a trégerek csövein, akkor az eljátszandó szerep és a megoldandó feladat egymást segíti. Az erős színészi személyiség és a hatásos fizikai akció jót tesznek egymásnak.

Vándorrendező

Sándor L. István: Tavalyi négy előadásodat négy különböző színházban rendezted. Nem tartoztál igazán egyik társulathoz sem, miután Szegedről félig-meddig eljöttél, máshova meg eleve vendégrendezőnek hívtak. Téged inspirál vagy nyomaszt ez a független helyzet, ez a vándorrendezői életforma?
Zsótér Sándor: Amikor totálisan szabad az ember – én azt láttam – akkor hihetetlenül kipréselik a megalkuvást belőle. Nem szeretek tengeni-lengeni. De az sem igaz, hogy helyre teszi az embert, ha leszerződtetik valahová. Miután társulatok gyakorlatilag már nincsenek, ezért semmi köze a munka minőségéhez annak, hogy tagja-e a rendező valamely társulatnak vagy sem.
Ambrus Mária: Kicsi az ország, és ez kikényszeríti a vándorlást. De nem ez a jó?
Zsótér Sándor: Nem tudom, hogy mi a jó, mert nekem nem adatott meg hogy két évnél hosszabb ideig legyek egy helyen. Vagy kettőnél többször nem hívtak sehova. Ezt megszámoltam. El kell telnie három-négy évnek közben, hogy újra visszahívjanak. Kettő az én varázsszámom: egyszer megszagolnak, egyszer kidobnak...

Művalóság
(Parti Nagy Lajos: Ibusár – Játékszín)

Sándor L. István: Tavalyi első bemutatód az Ibusár volt a Játékszínben.
Zsótér Sándor: Amikor az előző év decemberében Balázsovits felkért az Ibusárra, őszintén szólva egyáltalán nem értettem, hogy mért kéne nekem ott, abban a színházban megcsinálni ezt a darabot. De a munka nagy élmény volt: rögtön az elején elkészült a díszlet, végig benne tudtunk próbálni, olyan színészeket hívhattam, akiket már ismertem, Börcsököt, Szarvast, Venczel Verát. És nagyon jó szellemű közeg vett minket körül, a műszaktól kezdve a díszítőkig, akiknek hihetetlen mennyiségű melója volt az előadással.
Sándor L. István: A legfurcsább az, hogy szinte monodrámát rendeztél az Ibusárból.
Zsótér Sándor: Az anyag ezt diktálja. Mari hadakozott azért, hogy az operettvilág mégis jelenjen meg valamilyen módon az előadásban. Pedig szerintem minden Sárbogárdi Jolán fejében történik. Ezt szétoszthatja ugyan a szerző különféle szerepekre, meg kreálhat hozzá egy virtuális valóságot, de ez akkor is egy ember belső története. A többi szereplőnek – talán az állomásfőnököt kivéve – alig van valóságos léte.
Ambrus Mária: Ha jól emlékszem, a darabból nem egyértelmű, hogy Sárbogárdi Jolán, az amatőr operettszerző és Amália, legújabb darabjának primadonnája azonos személy.
Zsótér Sándor: Ezt én akartam.
Sándor L. István: Ahol lehetett, összevontad a reális és a virtuális szint szerepeit. Azonos színésszel játszatod Jolán kalauz-szeretőjének és Amália huszár-szerelmének figuráját, egyaránt Szarvas József játssza az állomásfőnököt és az operettintrikust. Nálad ráadásul Amáliának nem mostohaapja, hanem mostoha anyja van, akit ugyanaz a színésznő játszik, mint Jolán anyját.
Zsótér Sándor: Ezt Venczel Vera miatt tettem, mert az anya figurája egyetlen jelenetes, irtó rossz szerep. Szegényt állandó narrációra kényszeríti a szerző. Ez rádiójátékban hihetetlenül mulatságosan hathat, de színpadon szerintem halott dolog, hogy az anyuka fennhangon olvassa az operett sztoriját. Nálam Jolán maga meséli ezt. Engem ugyanis nagyon izgat az a színészi feladat – Kunával próbáltam ezt a Woyzeckben meg a Macskajátékokban megcsinálni –, hogy valaki narrálja is azt, ami történik vele. Hihetetlenül érdekel ez a színészi magatartás – már lilákat mondok –, hogy játszik valamit, és valamilyen módon reflektál is rá egyszerre. És Börcsök erre valahogy képes. Kunával is ezt csináltuk: megy a történet, pszichológiailag fel van építve a lelki állapot, de közben a szereplő magáról is beszél, harmadik személyben. Azt gondoltam, hogy ez sokkal érdekesebb megjelenítése egy ilyen bomlott nőnek, mint az, hogy valaki 25 percenként belevakkant kívülről három mondatot az előadásba.
Sándor L. István: Így megerősítetted a darab tükörszerkezetét, hogy mindenkinek van egy valóságos meg egy virtuális énje.
Zsótér Sándor: Ezt olyan meseszerűnek gondolom. Abból indultam ki, hogy az ember magát álmodja Csipkerózsikának meg királyfinak, és akik körülötte vannak, azokat képzeli jóbarátnak, ellenségnek meg csodatevő tűzszerszámnak. Ilyen infantilisen gondolkodom.
Sándor L. István: Vizuálisan – más Zsótér-rendezésekhez hasonlóan – erős jelezések vannak az előadásban.
Ambrus Mária: Hosszabb-rövidebb keresés után általában egy-egy képnél kötünk ki – lehet ez akár egy konkrét festmény is –, ami meghatározza az előadás látványvilágát.
Sándor L. István: És most mi volt ez kép?
Ambrus Mária: Egy Edward Hopper nevű hiperrealista festő műve...
Zsótér Sándor: ...Egyszál vágány megy keresztül egy eszelős tájon, ahol egy nagyon pici ház látható, miközben narancs, vörös és rózsaszín alkonyatban úszik a háttér. Aztán persze iszonyú messze kerültünk tőle. Egy sínpár helyett lett három. Nagyon vágytam rá – amit szintén nem tudtam megcsinálni –, hogy őrült lassan ússzanak be és ki ezeken a képek, ahogy a nő agyában átmennek egymásba a különböző valóságsíkok.
Sándor L. István: Nem túl kézenfekvő ötlet egy vasutasokról szóló drámát vasúti síneken játszatni?
Zsótér Sándor: Nem, mert eddig kivétel nélkül belsőkben játszatták a darabot: mállott falú várótermekben, kis fülkékkel, padokkal, menetrendekkel, neoncsövekkel. Itt dolgozik ez a szegény, szomorú asszony, aki naponta kiad egy darab jegyet. Én viszont azt szerettem volna, hogy kint történjenek az események, a pusztában, ahol mennek a sínek a semmibe. Kezdetben még tájszerűbbnek gondoltuk a díszletet, de mivel nincs mélysége a színpadnak, nem tudtuk rendesen megvilágítani a hátteret. Azt szerettem volna, hogy sokkal távolibbnak, sokkal színesebbnek hasson.
Ambrus Mária: Én nem ítélném el a mállott falú, menetrendekkel díszített várótermet...
Zsótér Sándor: Én sem ítélem el. Könyörögtem érte, hogy csináljunk végre ilyet.
Ambrus Mária: Nem is könyörögtél. ...Az utóbbi években azt látom, hogy maguk a díszlettervezők megpróbálnak elszakadni a naturális helyszínektől. De egyértelműen nem jelenthető ki, hogy melyik a jó megoldás: ha egy művalóságot teremt a tervező, és átemeli az előadást ebbe, vagy ha megpróbálja az igazi, naturális valóságot átemelni az előadásba.
Sándor L. István: Az Ibusárban hangsúlyozott művalóság van. A síneken beguruló különféle tárgyak azt az érzetet keltik, mintha ez a díszlet is egy gépezet lenne.
Zsótér Sándor: Szerintem ez Mariból fakad. De valahol ez a színház-mű-vészet lényege: egy művi helyen művi teret létrehozni, egy olyan sűrített műteret, amiben műemberek mondanak előre megírt szövegeket. És ebből az egészből a képzelet síkján kell létrehozni valamit, ami a valóságra hasonlít. Vagy annak egyfajta képe, vetülete...
Sándor L. István: És mért pont ezek a tárgyak lettek a síneken mozgó gépezet alkotóelemei?
Zsótér Sándor: Azt én akartam, hogy a huszárkapitány lova egy összeeszkábált vasparipa legyen, egy furcsa mozdony. Jolán egyszemélyes fülkéjét, aminek el lehet tolni a tetejét, a Mari találta ki, hogy a végén el tudjon szállni a nő, amikor beolvassa a megafonba az operettjének fináléját.
Sándor L. István: A házikón és a vasparipán kívül van még egy díszletelem (vagy inkább jelmez?) egy ruhaabroncs nádból fonott váza, amelyet néha az öltözetet jelzi, máskor meg átváltozik különféle helyszínek jelzésévé, lugassá, búvóhellyé.
Zsótér Sándor: Mari találta ki.
Ambrus Mária: Nem, te találtad ki.
Zsótér Sándor: Én találtam ki?
Ambrus Mária: ...Hogy álljon a ruha, hogy könnyen bele lehessen lépni.
Zsótér Sándor: Mert azt akartam, hogy ne kelljen a színésznőnek átöltöznie ahhoz, hogy át tudjon változni Jolánból Amáliává. És akkor kiderült, hogy Börcsök nagyon jól tudja használni ezt a krinolint, és ettől elkezdett sokjelentésűvé válni.
Ambrus Mária: Nagyon sokat hozzátett a használatához...
Zsótér Sándor: Ha megragad a nézőben valamilyen kép, az többnyire arról árulkodik, hogy a színész leleményesen tudta használni az adott eszközt. Bele tudott költözni abba. Másképp rossznak látnád, vagy észre sem vennéd.
Ambrus Mária: Ez a legnehezebb a tervezésben, úgy előre látni a színpadra kerülő tárgyakat, hogy legyen is értelme mindegyiknek, ugyanakkor használhatók is legyenek. Ez részben előre tervezhető...
Zsótér Sándor:...Részben meg egyáltalán nem. Ez az idővel függ össze: ha egy ilyen tárgyat, amivel rengeteget dolgozik a színész, későn kapunk meg, akkor reménytelen, hogy azzal történjen is valami. Két fotelt összetolva ezt nem lehet elképzelni. Ezért harcolok, hogy legyen meg időben a díszlet, a kellék, mert rengeteg időbe és kínlódásba kerül, amíg ezekkel kialakul egy pontos játéksor.
Sándor L. István: Bár azt mondtad, hogy most kivételesen időben elkészültek a díszletek, valahogy ebben az előadásban mégsem erőltetted a fizikai akciókat.
Zsótér Sándor: Amikor a (Sárbogárdi Jolánt játszó) Börcsök Enikő a(z állomásfőnököt alakító) Szarvas Józseffel leült egy sínre, és elkezdtek beszélni, rájöttem, hogy semmit nem kell csinálniuk. Két erős személyiséget láttam, és semmifajta abrakadabrakára nem vágytam. Csak azt akartam, hogy beszélgessenek, minél hosszabban, ha lehet. Mari is ott ült a nézőtéren, és ugyanúgy el volt bűvölve ettől a két színésztől, mint én. Lehet, hogy ugyanilyen kiválóak lettek volna, ha egy koszlott váróteremben játszattuk volna a darabot. Nekem mégis az az illúzióm, hogy boldoggá tette őket ez a tér. Hogy a díszlet játékossága meg infantilizmusa felszabadította a két színész képzelőerejét.

Rizseslecsó
(Brecht: Rettegés és ínség – Radnóti Színház)

Sándor L. István: A következő bemutatód a Radnótiban volt, a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című mozaikos jelenetsor és a Rendszabály című tandráma összevonásából készítettél előadást.
Zsótér Sándor: A Radnótiba teljesen váratlanul hívtak vissza, mert Szász János lemondta a munkát. Brechteket ajánlottam, mert hihetetlen vonzódás él bennem a szerző iránt. Bálint erre bólintott rá, mert a Kaukázusi krétakörhöz kicsinek találta a színpadot. Mindig vonzódtam az olyan darabokhoz, amiket nem játszanak agyon, ugyanakkor rendkívül időszerűnek is éreztem ezeket a szövegeket. De nem a politikai aktualizálás vágya hajtott. Rengeteg düh volt bennem magammal, a világgal szemben is.
Sándor L. István: És most mi volt a kiinduló kép?
Ambrus Mária: Michelangelo Mózese.
Sándor L. István: Hogy lett ebből ez a falra függesztett perzsaszőnyegekből álló díszlet?
Ambrus Mária: A véletlenek és borzalmas vakvágányok sorozatából.
Zsótér Sándor: A darab legelső jelenetében két SS tiszt lehúgyoz egy falat, utána meg belelőnek egy öregemberbe, aki kihajol egy ablakon. Öt mondat az egész. Nem tudom, miért, nekem az ugrott be erről, hogy Mózest meggyilkolták a zsidók, és már ott hever a pusztában, és levizelik. És nem tudtam ettől a képtől szabadulni. Hogy aztán ezt miért egy szőnyeges szobában egy pamlagon két dinoszaurusszal csináltuk meg, ezt meg nem tudom mondani. Talán azért, mert nem szeretem a történelmi jelvényeket a színpadon. Amit egy film meg tud csinálni néhány német egyenruhával meg SS karszalaggal, az a színházban engem egész egyszerűen viszolyogtat. Azt éreztem, hogy sokkal sűrűbb képet rak a nézők agyába, ha két mesebeli rémet látnak csillogó horogkeresztekkel. A tetejébe még világít is a szemük...
Ambrus Mária: Ma már senkit nem ráznak meg az évtizedek óta bevált jelképek...
Zsótér Sándor: ...Ezek sztereotípiák, közhelyek.
Ambrus Mária: ...Ehelyett gondolta Sándor, hogy inkább az archaizálás irányába induljunk el...
Zsótér Sándor: Igen. Sivatagot szerettem volna.
Ambrus Mária: ...Hogy Mózessel kezdve miért üldözik ezt a népet. Tudatosan próbáltunk visszafelé menni, a tíz csapással foglalkoztunk, hogy miképp lehet ezt ide visszacsempészni...
Sándor L. István: Benne van az előadásban a tíz csapás?
Ambrus Mária: Nem sikerült...
Zsótér Sándor: De Salome megjelenik A zsidó feleség című jelentben. A nő tulajdonképpen a hétfátyol táncot járja. És ha ezt valaki felismeri, ez máris visszavezet az archaikus időkbe. Talán nem sikerült jól a maszk, mert egy későbbi jelenetben nem mindenki látja meg, hogy a klepetusban ülő bíró (Kulka alakítja) Mózesre emlékeztet. A törvényhozóra, aki széttöri a táblákat. Mari kitalálta, hogy pászka legyen a kezében...
Ambrus Mária: Azt is te találtad ki. Én kenyeret mondtam.
Zsótér Sándor: ...azok a törvénytáblák, érted?
Sándor L. István: Nagyon erősnek éreztem ezt a képet, az elfogyasztott „táblák” az összeroppant rend jelképei. Se külső, se belső törvények nincsenek, ami alapján megtartható lenne az emberi méltóság.
Zsótér Sándor: Azt gondoltam, hogy ehhez a nagyon okos, száraz szöveghez, amelyben ha megfeszülsz, sem találsz egyetlen képet sem, olyan víziókat kell társítanunk, amelyek – ha igazán erősek lesznek – képesek gyomron ütni a nézőt. Például az egyik jelenetben egy egyszerű öregasszony ül otthon, egy SS tiszt hoz neki krumplit, és a nő véletlenül feljelenti a saját menyét nála. Nekem erről az a kép ugrott be, hogy biztos almát hoznak Hófehérkének. Nálunk nem meny szerepelt – mert Hófehérkének nincs mennye – hanem csak a Kocsó Gabi által alakított törpe. (Ennyi gyalázatot elkövettem, hogy ezt beleírtam a darabba.) De annyira morbidnak éreztem a helyzetet, és annyira jól csinálja Martin Márta, hogy úgy éreztem, nagyon jól lehet nevetni ezen az áruláson.
Sándor L. István: Amennyire pontosnak, sokértelműnek éreztem a mesei utalásokat Az ügynök halálában, éppannyira kapkodtam most a fejem a különféle megfeleltetéseken.
Zsótér Sándor: Persze, mert az egy zárt szerkezetű darab, egy nagyon primitív történet. Ha ott ráülsz a történet hullámára, akkor egy idő után visz magával az áramlás. Egy négyszereplős darabnál könnyen beazonosíthatók a figurák. De a Rettegés mozaikszerű, szakadozott darab. Ezért is volt borzalmasan nehéz csinálni ezt az előadást. A színészek többségének nehézséget okozott a darab etűdszerkezete, hogy nincsenek benne felvonásokon átívelő szerepek, átélhető történetek. Rettenetesen nehéz volt csinálni... Én lefegyverezve állok, amikor egy színész gondolkodik a színpadon, azaz tudja, hogy mit beszél. És én azt szerettem volna, hogy a Rettegés és ínség szereplői tudják, hogy mit beszélnek. Hogy legyen viszonyuk ahhoz, amit mondanak. Szerettem volna, hogy olyan fegyelmezett színészekkel találkozzanak nézők, hogy hirtelen azt érezzék, hogy nem egy szerep beszél nekik, hanem egy ember szól hozzájuk. Tehát nem figuráznak. Hát ez nem nagyon ment. Úgyhogy egy idő után óhatatlanul is a gyakorlati munkára tevődött át a hangsúly.
Sándor L. István: Ebben az előadásban ismét fontos szerepe volt a fizikai akciókból kialakuló képeknek.
Zsótér Sándor: Én is mondtam bizonyos jelenetekről képeket Marinak, ő is mondott. És volt egy-két kép, amihez mániákusan ragaszkodtam. Hogy bogarakat lássak a falon, amikor A feljelentés című jelenetben hallgatózik egy házaspár. Poloskák a falon. És amikor Kulka egyszer látogatóba jön egy másik házaspárhoz, akkor meg azt éreztem, hogy úgy lehet a legjobban eltűnni valaki elől, akit nem szeretnénk látni, ha felmászunk a falra. És lassan kialakult, hogy próbáljuk meg errefelé vinni az akciókat, hogy mit lehet kezdeni a fallal. Szerettem volna, ha reliefszerű képek születnek. Biztos voltam benne, hogy A rendszabály rizsvontató jelenetéből lehet egy szép rajzot csinálni, ahogy mennek felfelé. Mari meg vágyott arra, hogy borítsuk be perzsaszőnyeggel a falat. És ebből lett ez az optikai őrület, hogy ha sikerült valami érdekeset kitalálni, akkor úgy érzed, mintha fölülről látnál bele egy szobába. Ennek egy nagyon sajátos példája az Adél jelenete, ahol a hétfátyol táncot a falon próbáljuk megcsinálni. A nézők többnyire meghatódnak ezen a jeleneten, mert giccshez közeli a szöveg. Lehet rajta sírni. De a jelenetek többsége csúfondáros. Tehát ha akarsz, sem tudsz jóságot, részvétet, megértést vagy kiállást találni bennük. Kuporgatást, kapaszkodást, manipulálást érzékelsz mindegyikben. Pedig a nézői attitűdünk alapvetően arra van beállítva, hogy akkor most mutassa meg az előadás, hogy ki a jó. A zsidó feleségnél én mindig ezt magyaráztam Kováts Adélnak, hogy azért van jól megírva a jelenet, mert a nő jelenet közben rájön, hogy ő is nyakig benne van ebben az egészben, aminek most az áldozatává válik. Ha erre nem jönne rá közben, akkor csak egy érzelgős szar lenne a jelenet.
Sándor L. István: Szép a rizshullás képe. Esőt idéz, meg rácsokat is...
Zsótér Sándor: Meg Kínát. Így lett az előadás rizseslecsó. A rendszabály a rizs benne, A rettegés meg a lecsó...

Belső rémképek
(Shakespeare: Pericles – Kamra)

Sándor L. István: A következő előadás a Kamrában rendezett Pericles volt. Az első benyomása az az embernek róla, amikor megvilágosodik a színpad, hogy milyen szép a díszlet.
Zsótér Sándor: Mi a második?
Sándor L. István: A második?
Zsótér Sándor: Hogy mi a fenéről szól a darab.
Sándor L. István: ...Hogy elkezd működni a díszlet. De tényleg, miről szól a darab?
Zsótér Sándor: A Periclest nagyon sok darab után az utolsó pillanatban választottam ki. Zsámbéki azt kérdezte, hogy most ilyen road movie-t fog csinálni belőle? Nagyon szívesen csináltam volna road movie-t, mert az egész darab egy nagy utazás. Erről az utazásról nekem egy belső utazás ugrott be. Egy flashes utazás. Én igazából mesét szerettem volna csinálni. Ezt is, akárcsak az Ibusárt is, mesejátéknak fogtam fel.
Sándor L. István: És mért pont egy kádban játszódik ez a belső utazás?
Zsótér Sándor: Sokáig barokk díszletekre vágytam: szerettem volna kék eget, tengert, óceánjárót. De egész egyszerűen megoldhatatlan volt az a rengeteg színhelyváltás, ami a darabban van. A Kamra rettenetesen kicsi, műszakilag alig tud valamit. Rengeteg díszlettel kísérleteztünk...
Ambrus Mária: ...A kád mindegyikben szerepelt.
Zsótér Sándor: Sok változatban nem. De végül nála kötöttünk ki, mert még mindig ez tudta a legtöbbet. Szerintem egy kicsit túl is van használva, ráadásul technikailag sem működik úgy, ahogy kellene. Őszintén szólva a Kamra műszakja nem állt a helyzet magaslatán.
Sándor L. István: Egyáltalán, hogy jutott eszetekbe ez a kád?
Ambrus Mária: Még az Ibusár alatt egy Podmaniczky utcai fürdőszoba szalon pincéjében láttam meg kivilágítva ezt az átlátszó demonstrációs kádat. Annyira káprázatos látvány volt, hogy megálltam, és néztem. Másnap szóltam a Sándornak, hogy nézze meg ő is, mert ezt valahol használnunk kell. Én a Rettegés és ínségre gondoltam, nem is a tárgyat, hanem a képet akartam belekomponálni a térbe: ezt a furcsa csövekkel körülvett átlátszó dolgot. De azt mondtad később, hogy a Periclesben legyen inkább a tenger.
Zsótér Sándor: Mint utolsó szalmaszálba kapaszkodtunk végül belé. A kád köré lehetett szervezni ezt a szétszakadó zavaros történetet. Koporsó is tud lenni, az elején belőle kel ki az öreg Pericles, akit Lukáts Andor játszik. Később – amikor tengerre száll – elmerül benne a Szabó Győző által játszott fiatal Pericles, és mire felébred, már máshol van. Akkor már a csempén másznak az állatok, halak vergődnek a padlón. Mivel Mari irtózik attól, hogy minden a földön történjen, van e fölött a kád fölött egy fel-le mozgó tető, amely egy furcsa felső szintként funkcionál. Eredetileg sokkal több akciót terveztünk az alsó – plexilap alatti – szintre, de túlságosan szűkösnek bizonyult hozzá ez a terület.
Sándor L. István: Nagyon sok olyan beállítás van az előadásban, amely azt érzékelteti, hogy ezek az alsó és felső plexilapok sajátos tükörként is funkcionálnak. Erre ráerősítettél a címszereplő figurájának megkettőzésével: a kezdő és a záró képben az öreg és a fiatal Pericles fekszik egymással szemben – az egyik a kádban, a másik a kád feletti plexilapon, miközben egyikük átöleli a lányt...
Zsótér Sándor: Mert nekem Pericles parájáról szól ez a történet: ez az ember egész életében menekül valami elől, ami végül utoléri. Azért csináltam a szerepösszevonásokat, hogy az inszenzus történjen meg.  Amikor a találós kérdést fölteszi a fiatal Periclesnek a vérfertőző király (akit az öreg Periclest is játszó színész alakít), akkor Periclesnek is eszébe juthat, hogy úristen, lehet, hogy egyszer én is meg fogom kefélni a saját lányomat, ha lányom lesz. És azt akartam, hogy a végén ott feküdjön rajta ugyanaz a kislány. Azt gondoltam, hogy lehetetlenség, hogy ne kapja meg a lányát. Azt akartam, hogy ez a két ember jöjjön össze, és hogy ebben semmi rosszat ne lássál. A dramaturgiai beavatkozásokat, a szerepösszevonásokat ezért csináltam. Ezért akartam, hogy Periclesnek legyen meg ez a két kora, ezért az Anita játssza az összes női figurát, akihez Periclesnek köze van.
Sándor L. István: Emiatt Tóth Anitának a nőiesség összes változatát el kellene játszania: a romlott, illetve tiszta gyereklánytól kezdve a hűséges feleségen keresztül egészen a karizmatikus kéjnőig. Hogy lehet egy ilyen absztrakcióban színészileg létezni?
Zsótér Sándor: Ha ez a kérdés fölmerül benned, az az én saram. Lehet, hogy nem tudtam úgy összerendezni az erővonalakat, hogy az a sok finomság és részlet, amit Tóth Anita gondolt erről az egészről, eljusson hozzád.
Ambrus Mária: Tóth Anitában egyértelműen azt éreztem, hogy le akar ásni a szerep mélyéig. A harminc valahány darab alatt, amit csináltunk, elég kevés színművésznél éreztem ezt (talán ha tíz esetben).
Zsótér Sándor: Ez biztos. Nem feladatot hajt végre, nem a kidolgozott eszközeit használja – akármilyen magas szinten –, hanem meg akarja fejteni a szerepét. Én Anitánál ezt becsültem nagyon sokra, hogy tovább gondolja azt, ami le van írva, meg azt is, amit instrukcióként kap. És továbbgondolja a környezetet is, amiben játszik. Ebből nem feltétlenül jön ki valamiféle „tetszetős” végeredmény, ami hatásos is meg beszélni is lehet róla. De az, hogy ő ilyen ember, arról meg vagyok győződve. Szerintem egészen sajátos színésznő. Na jó, figyelj, nem dolgoztunk könnyen.
Sándor L. István: Ez mit jelent?
Zsótér Sándor: Nehéz volt a Kamrában. Olyan belső problémák adódtak, amelyeken nem tudtam úrra lenni. Olyan színészi konfliktusok...
Ambrus Mária: Végül is úrrá lettél rajtuk.
Zsótér Sándor: Nem lettem úrrá, mert nem lett olyan az egész, amilyennek lennie kellett volna.
Sándor L. István: Mi hiányzik belőle?
Zsótér Sándor: Sok minden...
Ambrus Mária: ...Talán az együttműködés.
Zsótér Sándor: Nagyon erős, szuverén színészek... Nem volt felhőtlen... Nem rendelkeztem olyan erővel...
Ambrus Mária: Nem is könnyű.
Zsótér Sándor: Ez egy nagyon kemény hely.
Ambrus Mária: Amikor igazán erős személyiségek vannak együtt, számukra is nagyon nehéz, hogy a hasonló erejű másikkal együtt tudjanak működni.
Zsótér Sándor: ...Hogy ne a hierarchia döntsön. Vagy adott esetben a csuklóztatás meg a csicskáztatás. Ez nagy tanulság volt. Úgy érzem, hogy Zsámbékinak csalódást okozott a dolog. A szépsége, ahogy az utolsó pillanatra összeállt, az szerintem tetszett neki, az lenyűgözte. De nagyon féltette a színészeit. Igazából – azt hiszem – magával ragadta őt a fizikai ügyességük. De sok sebből vérzik az előadás. Zsámbéki azt mondta rá, hogy érzékileg nagyon meggyőző, szellemileg nagyon kevéssé meggyőző.
Sándor L. István: Az érzéki hatásokhoz hozzátartozik, hogy egy egészen furcsa állatkert vonul fel ebben az előadásban. Azonosíthatók ezek a lények?
Zsótér Sándor: A Dionyzia képben megjelenő figurák tulajdonképpen varánusgyíkok akarnak lenni. Valamit ki kellett találnom, mert ha az van a szövegbe írva, hogy király, királylány, akkor engem kiver a veríték. Eredetileg kihalt őshüllőkre vágytam. Olyan birodalomról van itt szó, ahol nincs kaja, teljesen lepusztultak az emberek. Az jutott eszembe, hogy meg kéne próbálni a jégkorszakot: hogy szegények futkároznak a jég alatt, innen próbálnak valami kajához jutni. Úgyhogy kihalt óriáshüllőket szerettem volna, belőlük lettek ezek a kis gyíkok.
Sándor L. István: Vannak halak is.
Zsótér Sándor: A népies jelenetekhez nem éreztem magamban elég affinitást. Nem akartam, hogy a halászok tájszólásban beszéljenek. Akkor eszembe jutott, hogy gyerekkoromban megragadta a fantáziámat, hogy a hajótöröttekért eljönnek a halak, és elviszik őket a királyukhoz. A halak királynője meg mit szülhet? Hát aranyhalat. Nekem logikusan összeáll a kép. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy bárki másnak is. Nekem ez a vizes utazás így rendben volt.
Sándor L. István: Volt szitakötő is.
Zsótér Sándor: Igen, mert gondoltam, hogy ő lehet a gonosz varánusgyík szolgája. Az a kép jutott eszembe, amikor a pici madarak az elefánt hátát kaparásszák vagy eszik róla a tetveket. Szerintem Takátsy tökéletes, valahogy képes majdnem ugyanígy ráülni a Szirtes Ági vállára. Nagyon szeretem azt a hidegséget, ahogy ő játszik.
Sándor L. István: Takátsy Péter valami kígyószerűt is játszik.
Zsótér Sándor: Kígyót? Az elején egy mérges bogár. Azt gondoltam, hogy valami olyasmi, mint a skorpió, ami a csápjával öl. Aztán skorpióból átváltozik szitakötővé, majd ezután elénekelheti a Bajazzók-áriát két hangon, és ebből átváltozik egy herelobos nyomorékká. Meg kell mondjam, engem elbűvölt a színészi játékosságnak ez a fajtája. És hogy semmifajta visszautasítást nem érzékeltem a részéről. Mint ahogy Rajkai Zolinál is vágytam rá – az akrobatikus képességei miatt –, hogy a levegőben lássam. Bejön ez a jóságos orvos, és hipp-hopp feltámasztja a koporsóba zárt királynét. Ott azt akartam, hogy Rajkai lebegjen. És ha jó formában van, akkor meg is tudja csinálni ezt a feltámasztást.
Sándor L. István: Mit szól egy színész, amikor az olvasópróbán közlöd vele, hogy egy skorpiót vagy egy varánuszgyíkot fog játszani.
Zsótér Sándor: Két dolog lehetséges. Az egyik, hogy tök komolyan rád néz, mint a Takátsy, és azonnal elkezd gondolkodni, hogy miképp lehet megcsinálni. A másik meg az, hogy menj a picsába!
Ambrus Mária: Hát azért ez nem nagyon...
Zsótér Sándor: De. Figyelj, olyat én nem láttam, hogy valaki menet közben megszereti a dolgot. Olyat láttam, hogy kíváncsi: biztos van valami oka, hogy ezt kérem. Nekem meg kell meggyőznöm őt menet közben...
Ambrus Mária: Teljes elutasítás nincsen.
Zsótér Sándor: Dehogynem. Most soroljam?
Sándor L. István: És egy gyanútlan nézővel hogy lehet ezt megértetni? Mik ezek az állatok a Periclesben? Asszociációk? Archetípusok?
Zsótér Sándor: Nem. Azt gondoltam, hogy Szabó Győző el tudja azt játszani, hogy beveszi a szert, és az történik vele, mint a Félelem és reszketés Las Vegasban című moziban: benyomott állapotban a főhős egész egyszerűen vízilovakat lát a bárban. Emberek azok, de ő vízilovaknak látja őket. Én ezt akartam létrehozni. A gondolatot jónak tartom, a kivitelezésben rengeteg hiányosság van. Talán nincs pontosan elhelyezve, hogy hogyan veszi be a gyógyszert, hogy látja meg a többieket, azok hogy viselkednek. Persze, hogy emberi hangon beszélnek, de ehhez hasonló rémálmokkal speciel tele van a Shakespeare-összes. Ezeket így tudom elképzelni. És mindig azt hiszem, hogy a gyermeki képzelet – ha pontosan van közvetítve – beindul majd a nézőkben is.
Sándor L. István: Én ezt játéknak fogtam fel: minden emberi karakter mélyén ott rejlik valami állatkarakternek megfelelő, amit különféle maszkokkal jelezni lehet.
Zsótér Sándor: Ezek az állatok már régről jönnek, a Kaméliás hölgy idejéből. Valami olyan brutalitást fejeznek ki, amit nem kell külön eljátszani. Így valami egészen mást lehet játszani. Én nem akarom, hogy Takátsy skorpiót játsszon. Az ott van. Azt látják a nézők, hogy valami nyúlvány van rajta. Ő soha nem játssza el azokat az állatokat, hanem megpróbálja azt a nagyon kevés gesztust megkeresni, amiben – megint ezt mondom – egy kicsit összetettebb lesz a figura. Eszedbe juthat az is, hogy ez egy szitakötő. Emellett az is, hogy egy púpos ember, aki esernyőt hord a hátán.
Ambrus Mária: Ez Max Ernstől van.
Zsótér Sándor: Mari nagyon sok Max Ernst képet mutatott nekem, amelyeken ilyen állatfejű emberek vannak. Ezt én nagyon erős kifejezési formának találtam.
Ambrus Mária: Régi metszetekből képregényeket kreált, úgy, hogy az emberek fejét átrajzolta állattá.
Zsótér Sándor: Vagy pedig sátáni farkat rajzolt a nőknek, aki ilyen gyönyörű krinolinban állnak.
Ambrus Mária: Meg ilyen nagy háttaréjokat, meg uszonyos lábakat.
Zsótér Sándor: Ez biztos, hogy beépült az agyamba.

Búcsúzások
(Shakespeare: Falstaff – Szeged)

Sándor L. István: Beszéljünk a következő előadásról, a IV. Henrikről. Bizonyos értelemben a négy közül ez volt a leghagyományosabb előadás.
Zsótér Sándor: Mert nincs benne egy darab kacsa se meg oroszlán?
Sándor L. István: Azért van egy nyúl. De itt az emberi történetekre kerül a hangsúly. Tulajdonképpen három ember kapcsolatát ábrázolja az előadás: Falstaffét, Harry hercegét és a királyét. De ez a három lehet, hogy csak kettő, hisz ugyanazzal a színésszel játszatod Falstaffot és a királyt. Az apaszerepnek két változatát jelenítik meg.
Zsótér Sándor: Biztos Spiró hatott rám, hogy egyszer ki kell próbálni, hogy Falstaffot és IV. Henriket ugyanaz a színész játssza. Amikor radikálisan meg kellett húzni a szöveget, azt éreztem, hogy két embernek a kapcsolatára kell koncentrálnom. Tulajdonképpen az utolsó jelenet miatt csináltam meg az előadást, amikor átlép a srác Falstaffon, és azt mondja, hogy menj a francba vénember. Most már megváltoztam, most már más vagyok.
Sándor L. István: És miért lép át rajta?
Zsótér Sándor: Mert nincs szüksége rá, túllépett rajta. Ez nem érzelmi kérdés. Mit csináljon egy ilyen roskatag alkoholista hajléktalan állattal? Falstaff ilyen marad már egész életében. Szabad marad, de valahol hamis ez a szabadság. És a srác túl van ezen. Szerintem az első pillanattól kezdve tudja ezt.
Sándor L. István: Akkor miért keresi lefelé a tapasztalatokat?
Zsótér Sándor: Mert fönt egy hideg érzéketlen világ van. Egy ilyen adminisztratív világban milyen élettapasztalatokat gyűjthetsz? Viszonya az apjával üres, lelketlen, totális értetlenség, feladatnélküliség veszi körül. Falstaff világában viszont feladathoz jut, szellemhez, érzékiséghez. De az első pillanattól tudja – a második jelenetben el is mondja –, hogy még egy darabig csinálja ezt, de ha az apja megdöglik, akkor majd a helyére kerül. Nagyon ravasz szerepnek találtam, amit László Zsolt játszik. Folyamatosan kint-bent, kint- bent kell játszania: az alkalmat várja, hogy kilépjen Falstaff köréből.
Sándor L. István: Fölkínáltál nekünk egy radikálisan, körülbelül a felére húzott darabot, amit még radikálisabban is meg lehetne húzni, mert a viszonylag zárt, előrehaladó első rész után a király haláláig alig mozdul a sztori, csak az első rész hangulatait variáló önálló értékű jeleneteket látunk.
Zsótér Sándor: Mert a IV. Henrik első öt és második öt felvonása teljesen más. A két rész két tökéletesen más típusú darab. A második rész atmoszféra-jelenetek sorozata. És én ezeket próbáltam megcsinálni: például a Lepedő Dolly jelenetét, vagy az utolsó pillanatban visszahúztam a Poins és a srác kettősét, az érzelmes kettőst. Olyan, mintha Shakespeare utólag illusztrálta volna, amit Falstaffról az első részben elmondanak. Például azt, hogyan néz ki Falstaffnál egy sorozás. Ez volt az egyik kedvenc jelenetem az öregek miatt. Nagyon szerettem volna, ha a srácok, ahogy azt egy sorozáson kell, letolják a nadrágjukat. Az, hogy ezt a nézőtéren teszik, külön öröm nekem. Szerettem a velszi képet, az értelmetlen velszi gagyogást, amit a Bognár Gyöngyvér játszik, a Lady Mortimert. Szerettem a Percy és Lady Percy kicsi kettősét, a zuhanyozós jelenetet. Vágytam rá, hogy Zsolt a végén fölmenjen a királyi páholyba.
Sándor L. István: Ezt az előadást eleve érdekessé – akárcsak a Pericles esetében – maga a tér teszi. Ez nem egy színpadi előadás, hanem a színházat, a páholyokat, nézőteret, zenekari árkot színpaddá alakító előadás. A színház belső terét egészében belakó látványosságot kapunk.
Ambrus Mária: Sokáig kínlódtunk azzal, hogy a színpadra képzeljük el az előadást. A legelső ötleted az volt, hogy a királyi páholyt akarod használni a nézőtéren.
Zsótér Sándor: Igen, hogy a királyi páholyban szeretném a királyt látni. Aztán elkezdtek bennünket sodorni a körülmények. Egész egyszerűen nem kaptam volna színpadi próbát. Megpróbáltam Mari agyába beültetni, hogy értse meg, hogy ezt én nem tudom öt nap alatt megcsinálni, amikor majd beeresztenek bennünket a nagyszínpadra. A Pillangókisasszony díszletében ezt nem lehet próbálni. És annyira reménytelen lett a helyzet, hogy elátkoztam az életemet, hogy elvállaltam. Közben meg Király Leventének megígértem, és számított rá... A királyi páholy már megvolt, de hogy a kocsmával mi legyen, azon sokat töprengtünk. És akkor lett ez a kis színpad a nézőtér közepén. De akkor már lehetne a kakasülőt is használni, és talán a zenekari árkot is, az a pici csík szabad, azt talán nem építik be, az kell az operához. A kényszerből érdekes dolgok tudnak születni. Úgy mentem le Szegedre, hogy majd a nyakamba fognak borulni, hogy kitaláltuk, hogy a nézőtéren játszunk, hogy ez milyen nagyszerű ötlet, így állhatnak majd egy hónapig az opera díszletei. Ehhez képest mindenki úgy nézett ránk, mint az állatokra.
Ambrus Mária: A legszörnyűbb az volt, hogy azok, akik fizikailag bonyolítják az előadást...
Zsótér Sándor: Ők is gyűlölték.
Ambrus Mária: Kimondottan eszmei vagy elméleti ellenérzéseik voltak, hogy micsoda meggyalázása ez a helynek, hogy a közönség helyére oda tehénkednek a színészek. A nézők feje mellett fognak lépkedni? – kérdezte teljesen megrendülten az asztalos, aki a kisszínpadot csinálta... És hát beletörtek a színészek is a négyfelé való játszásba.
Zsótér Sándor: Nekik például iszonyatos szenvedés volt ezt megszokni. Akusztikailag arra van építve egy színház, hogy a színpadról kifelé beszéljenek benne. Így sokkal rosszabbul lehetett hallani. A láthatósági viszonyokból jött a videó ötlete, hogy vetítsük ki azt, amit nem látnak a földszinten ülők. Ebből aztán számos más játék is következett. Többnyire próbateremben dolgozhattunk, és szerintem a csodával határos, hogy ezt egyáltalán le lehetett itt bonyolítani. A műszaki körülmények tűrhetetlenek voltak. Az idő miatt, az igazgatóváltás miatt. De néhány színész nagyon szépen dolgozik az előadásban, én nagyon szerettem őket... Ez nekem ilyen búcsú volt. Ennyi érzelgősséget meg lehet engedni. Búcsú Szegedtől. És a Leventének akartam, hogy ez még legyen. László Zsolttal is szerettem volna dolgozni, szerettem volna ha Bognár Gyöngyvér meg Tímár Éva még játszik. Mészáros Tamás. Nagyon sok érzelmesség van már akkor, amikor az ember ennyi időt eltölt egy helyen.
Ambrus Mária: De ezek jó...
Zsótér Sándor: Ez a fajta érzelmesség? Azt éreztem, hogy az után a három év után, amit végigcsináltunk egy-kettőjükkel, kell hogy kifejezzem  azt, hogy mennyire szeretem őket.
Sándor L. István: Furcsa gesztusértéke van a záróképnek is. Elhangzik egy dal...
Zsótér Sándor: Egy sláger a 60-as évekből, a Csinibaba végén a Kispál és a Borz feldolgozásában lehet hallani: Imádok élni.
Sándor L. István: De jó lenne élni, de nem nagyon lehet ilyen körülmények között. Ilyen hangulata van...
Zsótér Sándor: Meghal az a nagy kövér ember, a másikból meg király lesz, és a többiek itt maradnak... Ez olyan, mint amikor egy jókedvű napon kimész egy tisztásra, és ott csak úgy napoznak az emberek. Nem lehet tudni, hogy mi lesz majd. Szóval nagyon boldog véget szerettem volna.
Sándor L. István: Inkább melankolikus ez a vég.
Zsótér Sándor: Érzelmes. De én – másokkal ellentétben – mindegyik előadást érzelmesnek tartom. Nagyon érzelmesnek tartom a Brechtet, iszonyatosan érzelmesnek az Ibusárt. A Periclest abszolút, amikor a végén Lukáts Andor megtalálja Tóth Anitát és szól Purcell Didója. Szerintem ezek csordultig vannak érzelmességgel. Én ennyit tudok kiengedni magamból. Lehet, hogy szentimentális vagyok lassan most már.

Nincs más

Sándor L. István: Többször szóba kerültek a konfliktusaitok. Önkéntelenül adódik a kérdés, hogy miért nem próbáltok a struktúrán kívül előadásokat csinálni?
Zsótér Sándor: Hol?
Sándor L. István: Rendeztél már a Szkénében, hívtak a Trafóba is.
Zsótér Sándor: Nagyon szimpatikus ez a srác...
Sándor L. István: Szabó Gyuri.
Zsótér Sándor: De szerintem nem tudtunk igazából megállapodni. Amennyire ő beleásta magát a táncba és a zenébe, azt érzem, hogy a színházról nagyon mást gondol. Elavult és ásatag dolognak tartja, amit Magyarországon lát. Egy normális színházi előadáshoz az a két hét, amit ő tud adni ott az épületben, egész egyszerűen nem elég. Legalábbis nekem nem.
Sándor L. István: Nincs is igényed, hogy a struktúrán kívül dolgozz?
Zsótér Sándor: Két éve már az járt a fejemben, hogy de jó lenne összeszedni azt a tíz színészt, akit én forrón szeretek, és nagyon jó volt velük dolgozni. Aztán azt gondoltam, hogy én nem tudom az intézményi feltételeit megteremteni annak, hogy megkeressék azt a pénzt, amiből élniük kell. Erre én alkalmatlan vagyok. Úgyhogy nem szidalmazom a kőszínházakat. Ezek vannak, itt kell dolgozni. És biztos, hogy adnak valamilyen látszólagos kényelmet, legalábbis a munka indulásnál.
Ambrus Mária: Nagyon kötődsz a kőszínházakhoz...
Zsótér Sándor: Ez hiba.
Ambrus Mária: Nem, nem. Szerintem nem. Ez olyan szervezet, ami funkcionál. Egy baromi bonyolult üzem. Rettenetes. Talán egy vegyigyárhoz hasonlítható, annyiféle ágazatnak kell benne együttműködnie. De amennyire én ma Magyarországon tájékozott vagyok, szinte lehetetlen máshol, mint szervezetekben létrehozni, megvalósítani dolgokat.
Zsótér Sándor: Legalább is huzamosan. Nem működik más. Lehet, hogy azért tartják ilyen erősen a bástyáikat, hogy ne is működhessen más. Azt gondolom, hogy annak azért van ereje, ha egy ilyen üzembe mondjuk behatolsz, és azon belül változtatsz valamin, akár a színészi ízlésen, akár a gesztusrendszeren, akár a látványvilágon. Vagy egész egyszerűen egy picikét más darabokat választasz, mint amiket szoktak adni. Hosszú idő alatt ez is csak számít valamit.
08. 08. 4. | Nyomtatás |