Ezredvégi történetek á la Ascher

Ascher Tamás rendezései a Katona József Színházban

Posztmodern korban élünk, mondják. Nincsenek történetek, csak szöveg van, színtiszta esztétika. Sőt, már a posztmodern is letűnt. Már nem sikk az allúzió, az idézet. Poszt-posztmodern. Most épp nincs semmi. Vagy mégis? Talán visszaértünk az elejére. Kezdjük elölről: a tűz körüli táncokról sajnos az európai civilizáció nevében le kell mondanunk, de itt van nekünk Seherezádé. Vagy a görög mitológia. Lehet, hogy mégis szükségünk van a mesére, a történetmesélésre? A tömegkultúra szempontjából ez nem kérdés. Régen bizonyított tény, hogy a naponta jelentkező tévésorozatok káros szenvedélyként, kábítószerként hatnak az emberekre. Meghatározzák napjaikat, időbeosztásukat. Tehát a színtiszta történetnek hatalma van. Az úgynevezett magas kultúrának is vissza kellett térnie ehhez az erőhöz, ha más formában is.
A történet újrafelfedezése nem jelenti szükségszerűen a hagyományos formák újraéledését. Az az érdekes, ahogy a történet megteremti magának a helyet ebben a kifacsart irodalmi közegben, és részben vállalva a (többé-kevésbé létező) irodalmi kánont, a kor esztétikájának megfelelően működik. Hol a szöveg, a rontott nyelv a fontos, hol a figurák állandó ki-be sétálása a történetben, hol pedig a szálak (és évszázadok) mesteri összecsomózása, kibogozása. Ahol a szerkezet nem, csak a téma mai, ott több probléma merül fel, de erről később.
Orbán Eszter

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy az egész kortárs drámatermést próbálom kategorizálni, megnyugtatásul előre bocsátom: csupán négy darabról, négy előadásról szeretnék beszélni: Werner Schwab: Elnöknők, Yasmina Resa: Művészet, Tom Stoppard: Árkádia, Tankred Dorst: Paul úr. Közös pontok: Ascher Tamás, Katona József Színház és Kamra, ‘90-es évek.
Mind a négy előadásban fontos szerepe van a történetnek és főleg a történetmesélés módjának. Werner Schwab külön nyelvet teremt szereplőinek. Ahogy a szerző írja: a nyelv, amelyet létrehoznak, ők maguk. Ez persze nagyban meghatározza az előadást is. Bár szinte végig nem történik semmi, csak beszélnek, mégis a szöveg minősége és a színésznők teljesítménye gördülékennyé teszi az előadást. A három színésznő, Szirtes Ági, Pogány Judit és Csákányi Eszter csodálatosan kelti életre a figurákat. Mindhárman birtokon belül vannak a színpadon, Ascher pedig gondosan illesztette egymáshoz az erős figurákat. Az erőviszonyok folyamatosan változnak a színpadon, mégis végig megmarad az egyensúly. Mindhárom figurának van egy-egy meghatározó vonása: Grete a szexualitás, Erna a vallás, Mariedl a széklet ismerője és megszállottja. Schwab már-már a blaszfémia határát súrolja, amikor Erna udvarlójának, a lengyel hentesnek (akinél mindörökre leszállított áron lehet kapni a májsajtot) a Wotila Karl nevet adja. A beszélgetésből lassan megismerjük szereplőinket, a három takarítónőt, de az igazi történet csak ezután kezdődik. A pezsgőtől felszabadult elnöknők maguk álmodnak maguknak egy jobb jövőt. A képzeletbeli mulatság történetében mindenki a maga légvárát építi föl, mesélés közben alig bírják kivárni, míg újra rájuk kerül a sor. De az az igazán érdekes, hogy nem tudják kivonni magukat a többiek verziójából sem, amit valaki hozzátesz a történethez, az a többiek számára is érvényes. Valósággá válik a mese: a szó legszorosabb értelmében vérre megy, a fikciós rombolás valódi bosszút vált ki. Mariedlnek azért kell meghalnia, mert ebben a szebb jövőben alázza meg őket, küldi bolondokházába Gretét, és gyilkolja meg Ernát a neki végre szerelmet valló Karllal együtt, míg ő, Mariedl széklettől aranyló testtel angyalként repdes fölöttük.
A Művészet történetkezelését a háromoldali kommentárok és az ezekből következő szaggatottság jellemzi. A szöveg furcsa keveréke egy „komoly, művészszínházi” és egy bulvárdarabnak. Mikor először láttam az előadást, zavart is, hogy a keveredés miatt egyik oldala sem elég erős. Azóta a véleményem megváltozott, a műben felvetett esztétikai kérdés sokkal kevésbé fontos számomra, így egységesebbé vált a darab. Az irónia segítségével, amivel megmutatja, hogyan működnek, és hogyan mondanak csődöt a barátságok, mit jelentenek a kapcsolatok az ezredvégen. Valójában nem is egy, hanem három történetet látunk, hiszen a darab az eseményeket három különböző nézőpontból mutatja be. A háttér-információkat is személyre szabottan kapjuk. A szereplők időnként kizökkennek a saját történetükből, kiragadnak egy-egy szerintük fontos jelenetet. Megállnak, elmagyarázzák – akár jelenet közben is –, hogy mit éreznek. Furcsa helyzet, amikor egy repülőgépmérnök esztétikai ultimátumot ad egy bőrgyógyásznak, és egy textilügynökből épp papírra átnyergelő barátjukat választják döntőbírónak, majd az ő barátságát is megkérdőjelezik esztétikai hovatartozásának fényében. Az előadás egyik nagy erénye, hogy ebben a szerepben nyújtotta hosszú idő után a legemberibb alakítását Haumann Péter – a művészet jegyében. ideggyenge repülőmérnökként (aki maga sem tudja, melyik homeopátiás szer tesz jót neki stressz ellen) Bán János kicsit harsány. Lukács Andor mindhármuk közül a legmeggyőzőbb: kiborulása az előadás legmegkapóbb pillanata.
Ha történetről beszélünk, Tom Stoppard Árkádiája verhetetlen. A helyszín egy angliai vidéki kastély 1809-ben és napjainkban. Egyszerre. Nagyszerű ötlet: megtalálja a hidakat a másfél évszázados szakadék fölött, mindkét szál külön is jól működő komédia, együtt pedig fergeteges nyomozó munkát adnak a nézőnek. Mindkét időben szerelmi kapcsolatok bonyolódnak, és jelentős (vagy annak tűnő) tudományos felfedezéseket tesznek a ház lakói. A napjainkban történő „tudományos kutatások” egyre érdekesebbé teszik a tizenkilencedik századi eseményeket, az onnan szerzett információk pedig a nézők beavatottsága révén még szórakoztatóbbá teszik a huszadik századi „tudományos élősködő”, Bernard Nightingale bukását. Van itt minden, ami egy jól megcsinált vígjátékhoz kell. Megcsalt férj, akinek bosszúja elől segít kitérni a verséről mondott jó kritika. Egy könyv, amely a maga útját kezdi járni a benne elrejtett levélkékkel együtt. Gyáva irodalmár, aki gúnyos kritikájának tárgya előtt nem meri felfedni kilétét. Legfigyelemreméltóbb azonban az a könnyedség, ahogy Stoppard (filmes nyelven) átúsztatja egyik történetet a másikba, például egy „ottfelejtett” teknős segítségével. És ahogy egyre több szállal kötődik egymáshoz a két történet, úgy válik újra eggyé. Sajnos a család nem nagyon haladt előre az eltelt másfél évszázadban, Valentine napjainkban ugyanazt a matematikai tételt használja (minimális tudományos eredménnyel), mint Thomasina nevű felmenője, holott az ő zsenialitásának csupán a papír és ceruza valamint az idő végessége szabhatott határt. Mindkét „idősíkon” nagyszerű alakításokat láthatunk, Botos Éva Thomasinája gyermekien zseniális, Bertalan Ágnes pedig rokonszenvessé formálja a feminista(?) irodalomtörténészt.    
Tankred Dorst Paul úr című darabja sok problémát vet fel. Az előadás nem ad kulcsot a megfejtéshez. A darab mottója (részlet a Grimm testvérek A súlyos gyermek című meséjéből) sokat segített ugyan a mű értelmezésében, de ennek ismeretét nem várhatja el a Katona minden nézőjétől a rendező... Persze van, aki azt állítja, hogy a probléma ott van, hogy elvárásaink vannak a színházzal szemben, mindenképp történetre vágyunk. Dorst darabjában is van történet: egy fiatalember (Helm) el akarja foglalni jogos örökségét, egy szappangyárat. De az épületben lakik Paul úr hugával, Luiséval. Helmnek alá kell íratnia egy szerződést Paullal, hogy kiköltözik a gyárból, még mielőtt leendő üzlettársa megérkezik. Paul azonban nem akar aláírni. Nem akar akarni... Helm megöli, de Paul feltámad. Az erőszak sem segít. Ebben az esetben úgy érzem, hogy egy példázatot – nevezzük ezt a mesét?, történetet? annak – látunk színpadon. De nem elég, ha csak onnan működik egy előadás, hogy valaki, aki addig semmi jelét nem adta a halhatatlanságnak, visszajön a halálból. Onnantól persze legalább tisztábbak a viszonyok, Helm megtörve tolja vissza a zongorát a helyére, számára elvégeztetett. De Luise figurája már nem elég világos az előadásból. Gyönyörű, amit a végén mond: „Most mit csináljunk magával, fiatalember, ha magának semmi sem sikerül? Lehet, hogy a tehetséggel van a baj...” De ezer kérdés merül föl: tudja-e, hogy bátyja isteni/ördögi attribútumokkal bír? Hogy Helm lehetne bármilyen tehetséges, megtehetne bármit, Paullal szemben nincs esélye? Így a példázat is nehezen értelmezhető. Pedig még mindig inkább tekintem példázatnak, mint egyszerű, realista történetnek, mert annak túlságosan szimpla. Bár a 70-es években írta Dorst, tökéletesen ráillik a rendszerváltás utáni magyar, s gondolom a kelet-német valóságra is. Ezzel az áthallással el is játszik Ascher: Lillo (Helm barátnője) walkmanje hordozható kismagnó, óriási fejhallgatóval, hátizsákjának felét elfoglalja. Ha a realizmust veszem alapul, a történet addig a pontig működik, amíg Helm megöli Pault. De az előadás nem segíti ezt az értelmezést: Helm a Katona színpadán – az én szememben legalábbis – nem jut el odáig, hogy ha kell, gyilkoljon is célja elérésének érdekében, és Paul visszatérése sincs előkészítve. Az előadás leginkább az utolsó tíz percben élvezhető, amikor már mindannyian tisztában vagyunk a „mesés” játékszabályokkal.
Ha együtt nézzük a négy előadást, kirajzolódik belőlük Ascher Tamás véleménye a sokat emlegetett ezredvégről. Itt mindenről szó van, amiről beszélni szoktunk. Vallási fanatizmusról, szétesett világról, ahol takarítónők osztanak igazságot, repülőmérnökök határoznak művészetesztétikai és etikai kérdésekről. Itt a barátság csaknem elvesztette funkcióját és jelentőségét. Ebben a világban minden tudományos, amit publikálni lehet. Legfontosabb a publikációs lista és az image-építés. Ascher iróniával nézi ezt a világot, darabválasztásaival sorra kigúnyolja az irodalomelméletet, a feminizmust, és a magas kultúra összes többi intézményét. Szereplőválasztásai pedig általában erősítik a darabok által festett ironikus képet. Csákányi Eszter és Szirtes Ági mindig képesek szélsőséges figurákat hitelesen megformálni. Az említett négy előadást a rendező személyén kívül Csákányi Eszter köti össze: csupán a három férfi szereplős Művészetben nem látjuk. A másik háromban viszont idióta vécéangyaltól a szótlan tinédzser fiún át a középkorú operabarát húgig mindent nagyszerűen és – ami még fontosabb – különbözően játszik.
Ascher is játszik. Már nem a csehovi sorsok foglalkoztatják, hanem a mi kis posztmodernen túli nyűglődésünk. Kvázi-történetek, kvázi-hősökkel. Hogy szerepe van-e ebben a színházba járó közönség változásának, és hogy hogyan van mindez például Kaposváron, legyen egy későbbi írás témája. Most itt hagyjuk el: pontos rendezések, majdnem hibátlan darabválasztások és nagyon rokonszenves irónia. Paul urat meg mindenki próbálja meg legyőzni magában.

08. 08. 4. | Nyomtatás |