Áldozati-játék ­ lélek-tánc

Szomorú szimfónia – KOMPmÁNIA

A lélek katedrálisába vezet a KOMPmÁNIA előadása: a magányos félhomályban felcsendül egy szomorú szimfónia, a falakba ivódott freskók megelevenednek, és önálló életre kelnek.
A Szomorú szimfónia című előadás a társulat negyedik darabja. A korábbi előadások (MegteHeten?! 1997, Gyermekeim Csókja 1998, Fürdőzés 1998, Mikor iszom a semmit, mikor a csókját? 1998), bár témájukban és megjelenési formájukban különböznek egymástól, mégis azonos világot idéznek: az ember vagy egy pár magányát, a hármasságot, miközben a szeretet és gyűlölet, az önfeláldozás és önzés, a bizalom és féltékenység határmezsgyéjét kutatják. Idei darabjukat Henryk Górecki III. szimfóniájának I. és II. tétele, valamint Concerto csembalóra és vonósokra című zeneműve ihlette. A Szomorú szimfónia a legalapvetőbb létkérdéseket veti fel, és kísérletet tesz az emberi viszony(lat)ok, a férfi és a nő, az anya és a gyermek, a barát és az ellenség viszonyának megjelenítésére.   
Farkas Boglárka

Az előadás négy részből, az „emberi szenvedéstörténet” négy stációjából áll. Az első a gyerekkor és a növekedés, egy család, egy közösség megjelenítése (Gyermekeim csókja). A II. szimfónia első tételének kezdőhangjait halljuk – három magányos tiszta hangot –, a színpad sötét. A vonósok teremtette feszültséget fokozza a színpad jobb hátsó részén (a továbbiakban az előadás kiemelten hangsúlyos szakaszain újból és újból) pillanatokra felvillanó zöld fény, amely három, oszlopfőt illusztráló, a tér teljes magasságában csőszerűen kifeszített fehér anyag  belsejében gyúl ki. Az „oszlopok” aljában három homokkupac. A középső oszlop alatt, a zöldes fényben megjelenő kéz egyik tenyeréből a másikba szórja a finom port. A homokot, azaz az időt vagy az időtlenséget pergeti. A magasban kigyulladó reflektorok emlékezetünkbe idézik: a fénytől származunk, a fényből születik az ember. Majd életutunk végén porhüvelyünk pármaréknyi homokká változik. Az idő megállítása meddő kísérlet: az élet úgy inal el az időt markolászó kezeinkből, ahogy a fény kialszik a vászonoszlopot összeszorítani igyekvő három kéz ujjai közül. A fények, mintha a lélek víziói lettek volna, kihunynak.
Három táncos, egy nő és két férfi szeli át keresztben a színt: mozgásuk lassú, méltóságteljes, mégis zaklatott. Az anya világra hozza két fiát, s végigvezeti őket a fény által kijelölt úton, aminek a végéhez érkezvén, elbuknak, összeesnek, átadják magukat a földnek. A színtér újra elsötétül, de a zene nem áll meg. A képeket tagoló fényváltások – a sötétség mint a fény hiánya – dramaturgiailag és esztétikailag is rendkívül jelentős szerepet kapnak. A megvilágított akciókat néhány másodperces fény nélküli szünetek követik, ahogyan egy könyv – az élet könyvének – elolvasott oldala után átlapozunk a következőre.
Újra együtt a hármasság: a kúpfény világos körében mozognak a táncosok. Az állandóan változó helyzetek, a viszonyok képlékenységének, a változások gyorsaságának és véletlenszerűségének ábrázolására nem is volna alkalmasabb eszköz, mint ez a szigorúan koreografált, pontos kontakt technika, melynek segítségével számtalan érzelmi-fizikai történés válik a test által kifejezhetővé. Ragaszkodás, féltékenység, eltaszíttatás és visszaédesgetés variációit láthatjuk a táncosok virtuóz előadásában.
A nő barna ruhát visel, a fiúk egybeszabott, különös, leginkább hátulgombolós,  kantáros gyermekruhára emlékeztető, testhezálló, barna, pántos nadrágot. Nyers kopaszságuk a színlap fotóin, valamint sima, rövid, szőke hajuk az előadásban még inkább kihangsúlyozza a nő töviskoszorúra emlékeztető hajviseletét, amely akaratlanul is emlékezetünkbe idézi az Egy és a Többiek szembenállását, a krisztusi passiót, az áldozatot a kereszten és az Őt közrefogó két latort. Bizonyára nem téves az asszociáció, hiszen már a darab kezdetén feltűnik a színpadon elhelyezett stilizált keresztfa-szék. Megelevenedik az egy-testvérek magánya és szorongása: a két fiú már az egymástól távol levő fénynégyzetek határai között mozog, lassú mozdulatokkal siratják a harmadikat. A végeredmény az asszony-Krisztus áldozatvállalása, illetve a két fiú által rákényszerített kereszthalál. Gyönyörű a téma képi megjelenítése, az akció formai könnyedsége. Az akarat, a tiltakozás, a könyörgés és az önfeladás a táncban az egyensúlyvesztések, az emelések és zuhanások váltakozásaiban születik meg. Mindez a kereszten és körülötte zajlik, a táncosnőt hol a két fiú támasztja és tartja a levegőben, hol pedig a keresztre támaszkodva táncol. Teste ide-oda csapódik, a lélek már az áldozatban való feloldódást áhítja, megnyugvásra vágyik. Később a keresztet már eldőlve látjuk. Előtte, a szín közepén három irányba lendül magasba a test, a fiúk emelésében. Ezt lövetően a szereplők ismét a hármasság útján haladnak. Egy emelésből a nő homokot hint a színpadra – végezetül csak ez marad minden életből. Az utolsó képben egyedül van, kihátrál ugyanazon az úton, mint amin bejött. Úgy érezheti, elhagyták. A két fiú, fiai, a szemtanúk, a hírmondók elmaradtak. A Gyermekeim csókja így válik Júdás csókjává. Áldozat, teremtő és megváltó ugyanaz a személy.
A következő rész a Concerto, azaz a verseny. A két fiú felnőtt. Egy anyától származó testvérek, régi mitológiák testvéreinek modern utódai. Itt már nincsen helye és alapja az elmúlt idők véres harcainak, nincsen verekedés, nincsen áldozathozatal sem. A két férfi külön kis négyzetének ura és egyben foglya. Az egyik a tér láthatatlan falait keresi, kaparja mohó és kétségbeesett mozdulatokkal. A másik a négyzet világos-sötét határain halad apró, hajszolt lépteivel, tájékozódik, a korlátokat kutatja. De minden hiába: ezekben a négyzetben már reménytelen a célt keresni. Kinőtték már a kantáros nadrágot, helyette ugyanolyan színű (hiszen a bőrükből nem bújhatnak ki), jól szabott kosztümöt viselnek: hosszú, reverendára, szerzetesi csuhára emlékeztető – filiszteusi vagy éppen filiszteri – ruhát, a frakk két szárnyát idéző „nyúlvánnyal”. Mozdulataik gépiesek, gyorsak, pontosak és hidegek – életük, mint egy óramű felhúzástól megállásig tartó értelmetlen zakatolása. Az idő, amely tartamot-tartalmat, és az eszme, amely értelmet vihetne életükbe, hiányzik. Látszólag nincsenek saját jelentéktelenségük tudatában, egyszerűen csak működnek. (A tánc formanyelve itt is rendkívül pontosan adja vissza a gondolati tartalmat.) A mai Káin füstje sem száll magasabbra. Vannak szerencsés győztesek és peches vesztesek: a két iker közül az egyik felfedez valamit a frakk zsebében. Talán épp a mulandóságot: talán ráeszmélt a valóságra, az idő múlására, ahogyan ujjai között lepergett a ruhájából kiömlő por. Vajon nyert valamit? Ő távozik, és vele a zene is. Párja, akinek semmi sem jutott, orrát dörgölve és szipogva – egy erős gesztus sokszori ismétlésével – a csendet megtörve elvész a sötétségben.
A harmadik résznek két nő a szereplője. Az egyik tiszta, fehér, egyszerű jelmezt visel, és kék fényben születik a szín két oldalán elhelyezkedő, a mélybe tartó három oszloppár első hengeréből. Összetett kezének mozgása egy új, tiszta élet első szívdobbanásait jelzi. Vele átellenben, a teret mintegy kifeszítve (a földet borító fehér linóleum felfüggesztésével a térbe nyitott ajtón át) érkezik a már korábbról ismert másik nő, fekete ruhában. Talán gyermekét gyászolja, talán elvesztett tisztaságát? Van-e még benne hit? Bízik-e még valamiben? – kérdezhetnénk. Ő tehetetlen, keze meg van kötve: karját hátul összekulcsolva járja szomorú, ám mégis ünnepélyes gyásztáncát, kiszolgáltatott, megalázott helyzetében is méltóságteljesen. Ebben az állapotban egyikük sem teljes ember: az egyik lassú tánccal, erőteljes, kifejező mozdulatokkal sirat valakit, aki nincs jelen; a másik pedig szűziségében magára maradt, terméketlen nőiségét éli át, hiányzik mellőle valaki. Erre a hiányra, illetve csonkaságra reflektál a harmadik rész címe: Torso. A fehérbe öltözött lány mozdulatai nagyon egyszerűek, hol lassúak, hol pedig hirtelenül gyorsak, élesek. Nincsenek ugrások, nincs rohanás, a két táncos nem érintheti egymást. Nagyon különböznek egymástól (fekete ruha – fehér nadrág, fekete és szőke haj), két külön szenvedéstörténet. A testek időről időre hullámozva megfeszülnek, majd elernyednek – belülről feszíti őket valami. A fehérbe öltözött nő karjai néha eltakarják az arcot – ráccsá alakulva őriznek valamit. Olykor-olykor kiles mögülük, ránk szegezi kíváncsi, kérdő tekintetét. Máskor a kezek feszesen a levegőbe nyúlva utat nyitnak a térbe. Hallatlanul finomak, tiszták ezek a gesztusok, szép példái egy minimál-formanyelv üzenet értékű alkalmazásának. Egymással helyet cserélve haladnak a térben, mindkettejük árnyéka rávetül ugyanarra a fehér kapura. A „lány” lassan erre távozik, kialszik az őt kísérő fény. A háromszög alakú falba vágott kapu tiszta szimbolikája is sejteti már a megváltást: a fekete ruhás nő megszabadul terhe alól, keze újra szabadon mozoghat. Majd karját kitárva, a krisztusi szimbólumot idézve, a közönség két oldala között – mintegy közénk jőve –, testét megadóan hátradöntve elhagyja a színpadot. Valamit mormol, utolsó szavait formálja eltűnése előtt.
A befejező rész, az Echo lezárása és lélek-visszhangja az előadásnak. Az oldalt elhelyezkedő oszlopok közül most a második pár világít, amelyeknek alján újra töviskoszorúhoz hasonlító „tükör-szilánk-glória” található. A színpadon három hosszú, barna csuklyába öltözött alak készül elő a halálra és a megváltásra. Az arcok nem látszanak ki a ruha alól, testtelen lelkek ők. Ide-oda tologatják és döntik a három keresztfát, mint létük legfontosabb „berendezési tárgyát”. Táncuk csordultig van vággyal és várakozással: a sietségben türelmetlenül keresik az élet-halál-fa helyét. Amint megtalálták a megfelelő teret, és elérkezett az idő, mindhárman felmásznak saját keresztjükre. Ruhájukat a fára húzzák, „szögre akasztják”. Tudatuk egy másik szférában, mezítelen testük pedig visszahullik az emelvény aljára. A tövishajat viselő nő középen, mellette a két férfi – testüket beszorítva az emelvény kettős szára közé mintegy a hátukra veszik azt. Kialszanak a fények, elsötétül a tér, majd pillanatok múltán utoljára látjuk a három sziluettet, ahogyan a színpad mélye felé távolodva a eltűnnek a szemünk elől.
A zenemű utolsó három hangja jelzi: bevégeztetett. A totalitást, a tökéletességet reprezentáló szám visszhangozza az egy, a kettő, a három – a vele, az érte, a nélküle viszonyát.
A KOMPmÁNIA előző darabjának atmoszférája és a kérdésfeltevés módja ugyan eltér a Szomorú szimfónia hangulatvilágától, de az alapmotívum mint gondolati szervező elv és a táncnyelv nem változott. A fiatal társulat mindig aktuális kérdéseire táncban ad – általa indokolt és elfogadható – választ expresszív, erősen hangulati megjelenítésben. Az egyetemes szimbólumokkal dolgozó előadás végig mértéktartóan egyszerű, tisztán kifejező. A képek erős, filmes kompozícióra emlékeztető hullámzásában az elsődleges szerep végig a táncé marad. A zene, a fény, a térkezelés, a díszlet és a jelmezek legteljesebb összhangjára törekszik a társulat, ebbe építik bele a technikailag és formailag egyaránt sajátságos táncos kifejezésmódjukat, s ezúttal sem okoztak csalódást.


Szomorú szimfónia
KOMPmÁNIA Kortárs Táncszínházi Társulat                                           
Díszlet: Csabai Attila, Károlyi Balázs,  Fürtös György
Jelmez: Csabai Attila
Fény: Csabai Attila,  Tamás Gábor                                                                    
Zene: Henryk Górecki
Koreográfus: Csabai Attila, Ladjánszki Márta
Előadják: Ladjánszki Márta, Rácz Eszter, Károlyi Balázs, Szász Dániel
Helyszín: Szkéné Színház

08. 08. 4. | Nyomtatás |