A nagy vetkőzés

Test–Tér – Grünwalsky Ferenc fotói Ladányi Andreáról – Ludwig Múzeum

Levetkőztél már egyszer is, csak úgy, a meztelenségért? S ha ösztönző kíváncsiságod tükör elé vitt, a valót láttad, vagy azt, amit akartál? Mert a testnek is vannak maszkjai, modoros álöltözetei. Van kódolt pucérkodás. Célra felelő viselet. A test bentről jövő, áttűnő változásai. De minden mögött, az idők előtti létezésben feldereng egy másik, eredeti ruhátlanság is, amely folyvást elillan a zabáló érzékek elől, és az igazi, a tiszta és a valódi dolgok sejlenek föl benne. Ritkán ez is megélhető; majdnem a fizikaiság határán, a nincs tovább abszurd alternatívájaként, egy kapuszerűségben, ahol már semmi mást, csak a bőrödet vetheted le, az „örök sebekkel” együtt. És akkor, csakis ennyire bent mutatja magát a test újabb kétféleségében: Tiédnek vagy Veled azonosnak. Az egyik gondolat mélyebbről fakad föl, a másik meg innen van valami nyugtalanító belső látomáson. Mégis, az úton, valahol, egy felfüggesztett pillanatban a kettő összeér. Egymásba csúszik. Amilyen az lehet, amikor tükörtestünket bámulva a látvány hirtelen idegenül hat. Önmagában tökéletes egész. Nem tudni, hogyan is van közünk hozzá. Mi az a látszólag oldhatatlan kapocs, amely oly elementárisan köt össze vele, oly ellenállhatatlanul rendel egymáshoz énséget és testet. Aztán fölrobban az Egész, a két sík széttolódik, s megint tudom, hogy nem az én, csak a test áll ott, énséget mutatva. Hibátlan kép. Tükör a tükörben.
Péter Márta

Ladányi Andrea a kapuban áll, és a kapun túlra szárnyal, világnyi sebekkel. Úgy tűnik föl, mozdulatai közvetlenül nem az idegszálakon előlegeződnek, még csak nem is az intellektus pogány talaján, sokkal inkább egy belső hangnak szóló föltétlen engedelmességben. E hangot fölfogni, neki nyitva lenni... Az ember eredeti tehetsége. A Mindenség teremtés előtti egysége. Tévedhetetlen. Ladányi csinálja a dolgot, s Ladányi az is, aki látja. Grunwalsky Ferenc a fotóművészet kifinomult technikáival, látványos és kevésbé tetten érhető fogásaival próbál hozzáférni e talányhoz. Közel menni, a lehető legközelebb valamihez, amit egyszer észrevett, ami izgatja. Furcsa tán, még testi nekifeszülését is érzem, ahogy keres, keres agyával, ösztönével, makacs várakozással, teljes művészi vértezetben. Keresi a miértet a késztetésben. A láthatatlant. A titkot kerülgeti, csapásokon neszez, csöndben alkalomra vár. Az irdatlan munka rögzült pillanataiból magam is szerettem volna párat hazavinni, aztán nézegetni, nézni sokáig, ám nemhogy katalógus, néhány árva kép sem akadt a kiállítás helyszínén, a Ludwig (Kortárs Művészeti) Múzeumban. Azért mégis kaptam valamit: az ismert rendező-operatőr Danaidák című albumát kezembe vehettem. Ladányi után készületlenül ért, szinte brutálisan hatott. Ezek a figurák szinte szétfeszítik a képteret, majdnem kitörnek, de nem mint előbb, a súlytalanság okán, repülni vágyással, hanem valami erőszakos türemkedéssel, pedig szinte mozdulatlanok, gyökeret vert tömbök, és mégis, majdnem kiszakadnak a sík felületek. Földies asszonytestek, idolok, torzók, magányosan vagy csoportosan, háttal, szemben, profilból, összesimuló kompozíciót mutatva, nyugtalanul kifelé pillantva, révetegen-súlyosan összeborulva, befelé hallgatózva, magtalan nemzéshez egymásnak nyitódva. Húsevő virágok. Remegő hasak, mellek, szomjazó combok, szőrök liánja, ajkak... Az állandó éhség, emésztés tartománya ez. Közel még a föld, a növényiség, közel a sejtek öntudatlansága. A csontok, izmok, inak szerkezetére vaskos húsruha borul. A testi maszkok előtti kor ez, távol az eszmélettől. A törvények elemiek, a gondolat kötve. Az érzékek vezérlik az ént, nincs reflexió, nincs még szükség álöltözetre. Minden önmagát jelenti. A test véget ér a testben. A bűn is tudatlan még, benne vagyunk a történetben. Talán azért sem látok a fekete-fehér képeken szobrokat, ahogy az albumhoz választott egyik versből következne. De nem látok a Ladányi-képeken sem, pedig a kiállításhoz kapcsolódó bemutató kazetta címe: Élő szobor. Nem, ez a minőség valahogy idegen marad. A Danaidáknál még nem, az utóbbi felvételeken már nem érzékelni a szobor-létet. A szoborságnak más a viszonya az állandósággal. Evilágibb a sík felületeknél. Inkább benne van az idő, a konkrét tér igénye. A szoborság mint létforma, középen van a Teremtésben.
Ladányiban az eredet s (talán) a távoli jövő ér össze. Az egész jelenség még csupasz, és mégis szinte már kilépett földi burkolatából. Mintha csak azért maradna meg ennyire is testi mivoltában, hogy valami benne fölmutatódjék, valamilyen jelet hozhasson még egy távoli vidékről. Testének nem sok köze van a mához, az aktualitás napi komfortjához. Étkek, élvezet, anyagcsere alapjáraton. És tisztaság, kívül-belül. A testnek is van hitelessége. Test... Mi is? Miről is beszélünk? Ahogy a kiállításra gondolok, látom a mozgást, a folyamatot, amelyből a fotó csak törtrésznyit téphet ki. Tolvajlás lehetne akár, a nagy egészből harapott pici morzsa – hogy mi is részesüljünk, persze –, de a képek nem engednek. Nem adják magukat. Jobban mondva a szereplője nem adja magát, senkinek igazán. Megmarad belül, saját bensejében. Nem lehet bemérni, megítélni, mikor vagyunk közel vagy távol tőle. Van, ám mégis elvész közben. Azt hihetni, látjuk, de máshol a lényeg. Az optika is, amint közelít, túlmegy rajta. Valamit itt nem lehet befogni, keretbe szorítani. De mit is nézzünk, mit keressünk voltaképp? Nem a szépséget, itt már nem, az biztos, az esztétikai kategóriák a végpontok felé elmaradnak. A szükséglet válik elemivé. Akkor hát mit akarunk most a testtől? Talán a testen túlit, aminek a test csak földi idézete. A képeken lebegő alak már önmagában is majdnem idézet, majdnem fikció. Annyira ízenként mutatkozik, oly tisztán, elemin mutatja részeit, hogy épp a testszerűség, térbeliség olvad ki belőle. Nézzük, pedig nincs. Ha nincs is, nézzük azt, egyre. Pengeélnyi vonalak hasítják ki a síkokat, idegszálak, húrok feszülnek ki lent és fönt között. Honnan hová fut a vér. Penészlő falak vakító négyszögében emberrács: ablaknyi résben a szabadulás. Fordított terekben lebegő fogoly. Aztán por. Portól varasodó bőr, porral küzdő szőrpihék, pórusok, porral írt redők, porban alvó ujjak, köröm alá tapadt fekete por. Porban kuporgó halom. Csontembrió. Relé. Jel és Jelfogó. Por és nylon. Áttetsző műanyag. Fóliába tekert-préselt test. Magzat fénylő burokban. Belül nyirkosság, nedvek. Nedvek és por. Sár. Születés-halál. Szürke meg fojtott-vörös gomolygás  salakos, savós vér színű képi világ. A felfüggesztett pillanat képei. Minden a Tiéd és Veled azonos. Betölt és vonz, s e vonzás, a szokatlan erő tán el is riaszt. Mert a messzeségből, ismeretlen tartományból hoz híradást. Nem titok ez, csak felejtés. Az emlékezet finom hálóján kihullott sejtés. Felelni kéne rá.
Ladányi folyvást írja magát, feleletét, s közben testét veti le. Valamikor régen, egy ébredéssel kibújt a húsruhából, aztán maszkjait dobálta el, s lassan a nőiség nyomai is elfinomodnak. Az evilági jegyek. De még mindig van tovább, érezni lehet. Ezt a nagy vetkőzést, a fordított Teremtést leste meg Grunwalsky is, de a mű nem készült el. Még nem. Ha egyszer készen lesz, már nem lehet fotózni. Nem lesz mit. A képtér üres marad, örökre.
Mit akarunk hát a testtől?



08. 08. 4. | Nyomtatás |