Boldog nőnapok

Női napozó – MU Színház

„Női napozó”. Beszédes cím. A szókapcsolatnak komoly múltja, szinte folklórja van: a női napozó magas deszkapalánkkal körülvett terület, nők tengere intra muros. A falak mentén, az ügyesen álcázott lyukak körül ébredező pubik lökdösődve tapadnak a nyílásra, amelyet zárás után az úszómester mindig rendre betapaszt, hiába. A női napozóban felajzott férfitekintetektől – sejtve, hogy – elzártan adózik a gyengébb nem a napfénynek, könnyű fürdőruhákban vagy topless, sőt. A fesztivál címe frappáns: tíz napon át itt ők, a tizenegy koreográfusnő lesz a Nap, mi pedig, további nők és férfiak, élvezzük a fényüket.
Halász Tamás

Napjainkban ugyanis  nemcsak a (tánc)színpadon, hanem a való életben is túl vagyunk a nemi szerepek sokadik csereberéjén, a feminista hajnalon és számos reneszánszon. Sétálgathatunk a hímsovén jégkrémreklámmal díszített  utcákon, olvashatunk mindenféle próbaperekről, körberöhögött nőjogi aktivistákról, és közben tudjuk, hogy még nagyon messze vagyunk. De a Női napozó kapcsán – kivételesen – nem ezt kell hosszan taglalnunk: a kortárs tánc világában a női polgárjogok már kivívattak.
A fesztivál  résztvevőinek névsora vegyes: a tizenegy darab tizenegy alkotóját a táncon kívül csak a neme köti össze. Hogy ez elég-e? A kísérlet mindenesetre  különleges.
A fesztivál első napján óriási tömeg kíváncsi az e falak közt ritkán látható három előadóra és a magyar táncfotózás fiataljainak e témába vágó  színvonalas  kiállítására.
Nemes Zsófia Feljegyzések a Nőről című koreográfiájának első zeneszámától, Roy Orbison szanaszét unt Pretty woman-jétől némiképpen lefagyhatott az ember arcáról a lelkesült mosoly. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez a huszárvágás része a koncepciónak. Nemes Zsófia életkép-füzérének első fele hol maró, hol elnéző vagy épp a felszínnél nem mélyebbre hatoló nőügyi látlelet. Nőcik LifeStyle és pletykamagazinokat olvasnak a fodrásznál. A lapok hebehurgya tartalma kiül az arcukra, gesztusaikra: elérzékenyülnek, nyifognak, romantikáznak, kellemkedőn ficánkolnak. Később a fekete kombinéba öltözött tömeg-nő látható jártában-keltében, társas érintkeztében, riszálva – mulattatóan és elszomorítóan. A  mozdulatok kirajzolják a nő-plebset, a barbie-babyt, a cuncimókus végtagdobálását, smink-kímélő, légbecuppantott puszikáit. A második tétel a líráé, a mozdulatok szépségéé. A kispadon, ahol előbb még a fodrászüzleti bulvárlapszemle zajlott, most könnyű esésű drapériával bevont alakok ülnek, talán az örök életükre becsomagolásra ítéltetett csadoros siíta mohamedán asszony-lidércek. Az ikeralakokat egyetlen anyag takarja, melyet arcukkal, végtagjaikkal meg-megfeszítenek, majd lágy fodrokba ejtenek. Egyszerű, zaklatóan szép jelenet., ahogyan az alakok megragadják egyik elébük kerülő társuk testét, felemelik, szorongatják, majd eldobják. Máté Gabriella szenvedélyes, sodró játéka nemcsak ebben a jelenetben, hanem az egész darab folyamán magával ragadott, a fiatal táncosnő a legnagyobb elismerést érdemli.
Később Edith Piaf hangja is felcsendült, a magasban felhők gördültek be, majd vállfán a Férfit jelképező fekete ballonkabátok. A nők groteszk játékkal bújtak az ernyedten lógó kabátujjhoz, ballontörzshöz. A záróképben az izgága, mindig saját maga előtt egy lépéssel rohanó yuppie női típusát láttuk. A táncosnők ideges szökellésekkel mozogták be a színpadot, közben egy meglepően sekélyes gesztussal másodpercenként a karórájuk helyére meredtek, majd testüket görnyesztve jelezték, hogy megöregednek. Még nézegették a csuklójukat, de görbülten már az emlegetett pad felé gravitáltak, ahol felszínes arc- és gesztusjátékkal tereferélő öregasszonyokat adtak. Aztán valahonnan előkerült egy könyv, belőle egy fénykép, amit nosztalgiázva nézegettek. Mintha ennek az igazán jó perceket tartalmazó, jó táncosokkal megálmodott, néha a közhellyel kacérkodó előadás befejező perceire nem maradt volna szusz.
Szinte tapintható volt a várakozás, amely az évek múltán újra színpadra lépő Murányi Zsófia darabját, Az angyal fényét előzte meg. Személyében egy extravagáns és alázatos, különös személyiséget nélkülözött éveken át a hazai kortárs táncélet.
A teljesen üres színpadon fehér ruhában, hátán kócos kis szárnnyal apró faketrecben kitekert, görcsbe rándult pózban állt a táncosnő. Sötétben rejtőző segítője, a később egy-egy percre feltűnő Sötétség Tündére (Révay Csilla) leemelte, majd kivitte a kalitkát, amely mintha inkább védte, mint fogva tartotta volna lakóját. A groteszk szárnyas ekkor a padlóra vetette magát, és szívszaggató bömbölésbe kezdett: „Egyedül vagyok, nincsen senkim, hosszúak a fogaim, kilógnak a számból, különben is, úgy nézek ki néha, mint egy ló.” A közönség meglepetten nevetgélt. Murányinál két perc alatt tele lett a színpad. 
Az angyal fényének műfaja meghatározhatatlan: előadója beszélve, különös hanglejtéssel, zaklató hangköltészeti fogásokat alkalmazva – kiáltássá, sikollyá fajuló szavakkal – kísérte táncát, színészi mozdulattárát. Murányi arca az előadás húsz percének minden pillanatában „működött”, vonásai hol torz grimasszá, hol barokkos szépséggé álltak össze. Teste ugyanígy: hol a fogyatékosok gyötrelmes, hol a képzett táncosnő gyönyörködtető mozdulatait játszotta. A mű ezután különös, töredezett szabadulási történetté, víziók laza kapcsolódású egymásutánjává válik. Az angyal figura elutazáshoz készül (irány Latin-Amerika!), kapkodva sorolja az ehhez szükséges kellékeket. Segítője ekkor nagy, lompos toalett-tükröt tol be a színpadra. A lány a rámára erősített kampókra akasztja a ruhákat, mintegy felöltöztetve ezáltal az üvegfelületet. Az üresen lógó öltözékkel veszekszik, az opálosan világító fénybe sétál. Esetlen, variálható kis selyemruhájában megáll előttünk. Lábujja körmein fekete (természetesen kéz-) műkörmök. Bámul bele a képünkbe. Szomorúan szép mozdulatokkal táncol, majd a tükör tövébe csuklik. Szűkölve támaszkodik a padlón, folyik a nyála, mint egy beteg kutyának. A különös kis gyásztündér letépkedi a karmokat a lábáról.
Mészöly Andrea Ada című koreográfiája szép, tiszta tánc, intim fényekkel és lebilincselő zenei anyaggal. Mintha erdei tisztáson játszódott volna, ahová be-be süt a napfény: a játékteret egymás után felvillanó, horizontális fénysávok szeletelték. A táncosnő terrakotta ruhájából, csípőre tett karjának ruhaujjából, könyöke hajlatából finom sugárban egyszerre homok pergett. Néhány lépéssel odébb mozdult, mire a rejtélyes homokér ismét megindult, finom kört formázva lábai körül. A lendületes mozdulatok hullámzó szalagként övezték az előadót. Mint a Szaturnuszt a kozmikus porból összeállt, távolról masszív testnek látszó gyűrűk. A szín egy rövid időre hőse nélkül maradt; miközben nyugalmas, természeti neszek hallatszottak, az üres térbe a táncos fényes fehér lakk-kabátban jött vissza. Mozdulatai a merev anyaghoz idomulva szögletesekké, szaggatottabbá váltak. E hajlékony, majd szikár szólóval zárt az első nap.
A fesztivál második napjára az Orkesztika Mozdulatszínház Tatai Mária 14 apró jelenetből álló darabját, a Bitótáncot hozta el. A Christian Morgenstern és Petőcz András verseire építő előadás érzékenyen idézte meg a két költő lírai-bizarr világát, az idő témáját járta körül a válogatott versek segítségével. A jelenetek egy-egy költemény mozgásillusztrációi, szó szerinti leképezései. A verseket a garabonciás-jelmezbe öltözött színész, Tapasztó Ernő adja elő jártában-keltében a visszhangosított térben. A színész szellemes játszótársa a táncosoknak: megmozdítja, megérinti őket, alkalmasint belekeveredik koreográfiájukba. A Bitótánc kedves és szellemes darab. Gügyögés és szentimentalizmus nélkül teremt mesebeli hangulatot, tempója feszes, mozgásanyaga néhány megoldatlanabb szakasztól eltekintve élvezetes. Könnyeden elegyíti a morbiditást és a kedvességet. Szakít a jó néhány korábbi orkesztikás produkcióra jellemző terjengős, előadások „hagyományával”, ennek az arcjátékra fektetett hangsúly a titka.
Mitológiai ihletésű „zenés, táncos színiünnepség” a Sub Rosa Társulat Heroides című előadása. A Szkéné „udvarából” származó Balogh Margit, Enyedi Éva és az előadást „rendezgető” Schermann Márta két társat hívott maga mellé: a csodálatos orgánumú Czigány Juditot, aki éltes narrátorként, alig-alig mozdulva, dús, fehér kereveten anyakirálynőként üli végig az előadást, hogy néha felvételről, néha élőben szólaltassa meg Ovidius Hősnők levelei című művének szövegét. Másik társuk az előadás második felében a nézőtérről belépő és éneklő Gavodi Zoltán. A Heroides szereplői Kiss Erzsi varázslatos, néha felzaklató zenéire játszanak, zömmel a testükkel. A küllemükkel és mozdulataikkal antik vázaképeket idéző három grácia Árkádia boldog kertjében virgonckodik, vetélkedik. A mélyben, háttal nekünk egy kissé rusztikusra sikerült, töredékes Apolló-torzó felsőteste fordul egyszerre a nézők felé: a groteszk alak kezében alma. Paris, ítélet előtt. Vetélkedés kezdődik, de a tolakodásban az alma elgurul. A nők harcba kezdenek, és egyre különösebb módon jelennek meg. Egyszer kagylót, csigát formázó, drótkeretre feszített csipkéből épített alkotmányokkal a fejükön jönnek elő, majd kampósvégű bambuszpálcákkal vívnak, marokkó-játékot játszanak. Különös hangulatú egy kettős: előadói sziámi-iker szoknyában lépnek elénk, és sodró, szenvedélyes mozdulataikkal sem tudnak szabadulni egymástól. Az említett énekes Parisként választ: az egyik nőt a vállára kapja és elviszi. A hármak végül könnyű textíliából formázott oszlopok vászontestébe bújnak, és megmozdítják a légies monstrumokat. A megnyúló-összecsukló, bókoló, rezgő, hajladozó pillérek borzongató látomása az előadás egyik legizgalmasabb pillanata.
A negyedik napot Szabó Réka majdnem szólója, a felkavaróan személyes Lila hangyász kezdte. A magasban gumiját vesztett biciklikerekek láthatók, rajtuk amorf, paplanszerű képződmények csüngenek, melyeket a másik oldalon ellensúlyok tartanak fenn. Ezek a súlyos, fényes, formátlan objektumok nehéz esőfelhőkként időznek a térben. A színpad jobb oldalán, az előtérben hever a táncosnő. Kacatok veszik körül: újságok, vekker, zsebkendő – egy lompos, szétfetrengett ágy kellékei. A fekvő egy formátlan kis izét emel lassan fel; csak a karja mozog, ő maga mintha tovább aludna. Az emelkedő holmi maga a címszereplő, a lila hangyász. Rizzsel töltött, elnyűtt kis céllövölde-állatfigura, amilyen minden gyereknek van otthon húszon innen, húszon túl. A darab álom és ébrenlét határmezsgyéjén játszódik, amikor a valós világ apró történései összekeverednek a vissza-visszajáró rövid kis álomszakaszokkal. A táncos a pillanatokra beálló sötétek után a színpad más-más helyein tűnik fel a fényben, mintegy megtöbbszörözve önmagát, hogy ezeken a pontokon maradva, vagy onnan elmozdulva magával rántson rebbenékeny, rejtelmes világába. Egyszer a hátán fekszik, két lábát lehetetlen pózban beakasztva a háta mögé. Meztelen lábszárával és lábfejével pajkosan integet, és először nem is tudjuk, hogy is van ez? Mintha legalább két egymásba gabalyodott testet látnánk. Mire a látványt befogadnánk, sötét lesz, majd Szabó Réka egy újabb ponton áll a fényben. Előkerül később a játékállat góliát-verziója is, méretarányos másolat, egy a tízhez léptékkel. A puha, mozdulatlan monstrumon ugyanazok a fröccsöntött, kancsal szemek, festett orrlikak, bumfordi mancsai ernyedten fityegnek. A táncosnő hozzábújik, hátára támaszkodva gyönyörűeket ugrik, ível, lendül. A nagy hangyász zsámoly és párna, amihez hozzá lehet bújni.
Csodálkozva figyelem Szabó Réka vonásait: alig-alig mozdulnak meg, szinte kizárólag a szeme játszik, de azzal mindent el tud mondani. Felizzó tekintettel nyúl a semmiért, hogy megölelje, eszelős mozdulatokkal rángatja a saját ruháit, felvillantva meztelenségét, tenyere élével szeli ketté magát, hogy  ujjai ágyékánál újra és újra szétnyíljanak. Egyszer lágy, buja nő, másszor fantomok elől menekülő eszelős. 
A táncos egyre elszántabban élesztgeti a hatalmasra nőtt játékot: incselkedik vele, magára rántja, a hátára veszi és lépked vele, a helyzet egyre kafkaibb. Egy sötétbe borult pillanatot követően megmozdul a hangyász. Ormótlan fenekére ül, majd megindul. Ismét az alvót látjuk kacatjai között: a holmik közt mobiltelefon csörren, majd kihangosítva szól a pontos idő szolgálat. Húsz óra negyvenkét perc harminc másodperc. Negyven másodperc. Ötven másodperc. Később hősünk kezdeményez hívást: a nézőtéren megcsörren egy telefon. Valaki leejti a táskáját. Az utcán felvijjog egy autóriasztó. Sejthetően volt véletlenszerű is a neszek közt, ám mindegyik passzolt ide. A bamba, kósza koraesten játszódó Lila hangyász nagyszerű munka, érzékenysége és őszintesége lebilincselő. A tapsrendnél az első esten fellépő táncosnő, Mészöly Andrea mászik elő a cipzáras lila hasból. Szabó Réka pedig a színpadra hívja alkotótársait is, a zenét szerző Dóra Attilát, a jelmezt és színpadképet jegyző Rostás Zoltánt és a fényt kezelő Bánki Gabit. Ilyesmit igazán ritkán látni. Örömmel kibámészkodom magam.
A szótár szerint igencsak sokféle jelentéssel bír Vámos Veronika koreográfiájának címe, a Martinetes. Lehet dísztoll, zongorakalapács vagy cölöpverő, de mindenekelőtt olyan spanyol munkadal, melyet kalapáló munkások énekeltek pörölycsapásaik ritmusára, idővel pedig más alkalmakkor is énekelték, önmagukat egy láda ütögetésével kísérve.
Megkapó, ahogyan ez a remek táncosnő egyszemélyes hadoszlopként beemelte a hazai kortárs táncba a spanyol népzene és néptánc hagyományait, amelynek elemei, nyomai minden egyes színpadi megmozdulásán, koreográfiáján felfedezhetőek. A Martinetes kezdő képében egy tonettszéken ülve a csábító nő pózában látjuk Vámos Veronikát. Mellette egy férfi sziluettje, bár ő maga is csak kontúrjaiban látszik, mert a testével kifedett erős ellenfény-forrás nyalábjai rajzolják körül alakját. Beszédének, neszeinek foszlányaiból borzongató, repetitív-visszhangos mixet varázsol a táncosnő alkotótársa, a színpad szélén élőben „keverő” Dyas.
Az előtérbe lépő táncosnőn testre simuló szürke ruha, melynek bő szoknyarésze alól vörös selyemszoknya villan ki. Lábán flamenco-cipő. A fények egyszerű munkafények. Semmi trükk. Most a színpadon ülő másik zenész is láthatóvá válik: Sayid Tishiti egy behangosított dobozon ül: martinetest dobol. A táncosnő hirtelen fölpörgő, majd egy villanás alatt lefékezett ritmusban táncol.
Majd egyszerre csak kilép a cipőjéből, és leveti szürke ruháját. Mezítláb, vörös szoknyában, meztelen felsőtesttel áll előttünk. Haja borzas, fénylő testét szoknyája reflexei és a fények színezik vörösre. A második szakasz táncosnője kortárs mezőre lép. A padlót már nem cipőtalpa, hanem egész teste érinti. Könnyű esésű szoknyájában olyan, mint egy óriási virág. Ha most emeli ránk tekintetét, zavarba jövünk. Vámos Veronika tánca nem történet, hanem jelenlét. Klasszikus, szabaduló, érzéki nőiség, Ibsen Nórájának tánc-monodrámája, kéttucatnyi percben.
Gál Eszter előadásai során olyan közel igyekszik kerülni nézőihez, amennyire csak tud. A Szóló # 31 címet viselő előadásán a színházterembe lépve már mikrofon mögött találjuk a táncosnőt, aki szinte egyenként üdvözli az egybegyűlteket, majd élvezetes tíz percben vezeti fel koreográfiáját. Igazi, klasszikus és stílusos konferansz, ami „jól ül” a szikár, minden sallangtól megfosztott, egy kicsit mindenképpen máshogy nézendő gáleszteri tánc előtt, ahol csak a mozgás van, az itt és most. A Szóló # 31-et gyógyulási táncként aposztrofálja alkotója, hiszen egy komoly sérülésből való felépülése inspirálta mozgásanyagát. A szóló Matijs de Roo, fiatal holland zeneszerző minimálzenei anyagára épül, ami kevés támpontot ad: tulajdonképpen egy finom instrumentális neszekkel tagolt, tizennyolc percnyi hosszú csendről beszélhetünk. Gál Eszter kötélként feszít ki egy-egy mozdulatsort a hangok között. Nehezen verbalizálható táncán – mely mentes minden tetszeni vágyástól – átsüt magas szintű képzettsége, logikus gondolkodása és testi szellemessége. Előadása a hosszúra nyúlt este végére hangsúlyos pontot tesz.
A Női napozó, mint a hazai kortárs táncban határozott létszámfölényben lévő női nem eklektikus seregszemléje, rangos esemény volt. A megidézett nyolc előadás nem erősítette meg, hogy a kortárs táncnak létezik kizárólagosan női dialektusa. Ahogyan specifikusan női személyiségjegyek vagy lélektani típusok sincsenek, legfeljebb valamelyik nemre inkább jellemző sajátosságok. De talán még azok sem. Líra és szikárság, szenvedély és szemérem, humor és keserűség ugyanúgy jelen volt az előadásokban, mint a még hosszan idézhető ellentétpárok. Hogy a résztvevők oldaláról milyen tapasztalatok és tanulságok szűrődtek le a programból? Kiderül a következő beszélgetésből.



Női napozó
Mu Színház

Nemes Zsófia: Feljegyzések a Nőről
Koreográfus: Nemes Zsófia
Előadják: Balogh Orsolya, Fejes Kitty, Légrádi Gabriella, Máté Gabriella, Nemes Zsófia

Murányi Zsófia: Az angyal fénye
Fény: Szabados Tamás
Koreográfus: Murányi Zsófia
Előadják: Murányi Zsófia, Révay Csilla, Rutkai Bori

Mészöly Andrea: Ada
Zene: Szabó László
Fény: Szabados Tamás
Koreográfus: Mészöly Andrea
Előadják: Mészöly Andrea

Orkesztika Mozdulatszínház: Bitótánc
Szöveg: Christian Morgenstern, Petőcz András
Fény: Bánki Gabi
Koncepció és rendezés: Tatai Mária
Előadják: Barna Zsuzsanna, Inhof Katalin, ifj. Kelemen János, Vadász Ádám

Sub Rosa: Heroides
Díszlet, kellék: Greinfenstein János, Oldal István, László Kyra
Jelmez: Schermann Márta
Zene: Kiss Erzsi
Koreográfus: Balogh Margit, Czigány Judit, Enyedi Éva, Schermann Márta
Rendezte: Schermann Márta
Előadják: Balogh Margit, Czigány Judit, Enyedi Éva, Schermann Márta, Gavodi Zoltán

Vámos Veronika: Martinetes
Fény: Vámos Veronika
Koreográfus: Vámos Veronika
Előadja: Vámos Veronika

Gál Eszter: Szóló # 31
Szöveg: Fiona Templeton, Gál Eszter
Jelmez: Simon Gabriella, Bárdos Rita
Fény: Bánki Gabi
Koreográfus: Gál Eszter
Előadja: Gál Eszter

Szabó Réka: A lila hangyász
Díszlet, jelmez: Rostás Zoltán
Fény: Bánki Gabi
Koreográfus: Szabó Réka
Előadja: Szabó Réka





08. 08. 4. | Nyomtatás |