Egy nő másképp mutogatja magát

Beszélgetés fiatal női koreográfusokkal

A három megszólaló – Murányi Zsófia, Szabó Réka és Vámos Veronika – a Női napozó fesztivál szólói közül három, eszközeiben és stílusában eltérő darab koreográfusa. Egyikük szöveges és cselekményes, másikuk atmoszféra teremtő és montázsszerű előadással, harmadikuk a flamenco eszköztárából építkező, „absztrakt” darabbal lépett fel.

HALÁSZ TAMÁS: Léteznek egyáltalán speciálisan női történetek a táncszínpadon?
SZABÓ RÉKA: Ezzel most arra kérdezel rá, hogy van-e különbség nő és férfi között.
HALÁSZ TAMÁS: A színpadon van határ? S ha van, hol húzható meg?
Halász Tamás

VÁMOS VERONIKA: Úgy deréknál... nem?
MURÁNYI ZSÓFIA: Az szerintem, nem kérdéses, hogy a világot, a világ történeteit másképpen látják a nők és a férfiak. Így ezekről beszélve is máshogyan nyilvánulnak meg: másként rendez egy férfi és másként egy nő. Számomra azért érdekes egy férfi alkotó, mert markánsan máshogy jelenít meg valamit, mint ahogyan én tenném. A női alkotóknál viszont az fog meg, hogy mennyire hasonlóan gondolkodunk és látunk meg bizonyos dolgokat.
SZABÓ RÉKA: Már a téma választásakor adódnak a különbségek. A nők nem pusztán a mozgásból, a fizikalitásból építkeznek, a látvány, a kellékek, az egész szcenika stílusa árulkodó. Nem szeretném például a líraiságot kizárólagosan a női nemhez kötni, bár van olyan fajtája, amit csak egy nő tud megjeleníteni a táncszínpadon.
VÁMOS VERONIKA: Attól a perctől kezdve, ahogyan a tárgyához nyúl. De nem látom értelmét ennyire kategorizálni, mert annyiban csinál különböző darabokat egy férfi és egy nő, amennyire máshogyan készít filmet egy keleti vagy egy nyugati rendező, vagy egyáltalán, amennyire különböznek az emberek egymástól. Azt viszont ki merem mondani, hogy a nők nem annyira összefogottak. A nők nagyon szerteágazó, nagyon spontán és intuitív módon ragadnak meg dolgokat, és emiatt gyakran nehezen követhetők a munkáik. Ez rám is vonatkozik. Én tudhatom, hogy mit akarok, szerencsétlen férfipartnerem az életben nem lesz képes erre a logikára ráállni. Fordítva talán jobban működik a folyamat. Közhely, de egy férfi racionálisabban viszonyul az alkotómunkához.
MURÁNYI ZSÓFIA: A férfiak kitalálják, a nők pedig létrehozzák az érzetet. A férfiak hajlamosak egy általuk kitalált rendszerből kiindulni: így is főznek például.
SZABÓ RÉKA: Én azért nem venném el a férfiaktól az intuíció képességét.
MURÁNYI ZSÓFIA: Nem erről van szó: egyszerűen máshogy működik az intuíciójuk. Ők a gondolataik útján jutnak tovább, mi pedig az érzelmeinkkel.
HALÁSZ TAMÁS: Ez befolyásolja, hogy ki csinál inkább narratív darabot és ki absztrakt táncot?
VÁMOS VERONIKA: Ezek nem függenek össze egymással, nem kapcsolhatók össze. Inkább hajlam kérdése, bár arról el lehet gondolkodni, hogy mennyire velünk születettek és mennyire a társadalom hatására jöttek létre. Mondok erre egy személyes példát: hosszú időt töltöttem olyan táncrendszerekben, ahol nemhogy nem használhattam a kreativitásomat, de módszeresen irtották belőlem. A legapróbb részletekig szabályozták, amit csináltam, és egyszerűen nem léphettem le a sínről. Aztán bekerültem egy társulatba, ahol elvárták, hogy kreatív legyek, és nekem egyik pillanatról a másikra át kellett törnöm egy vastag falat.
SZABÓ RÉKA: Szerintem sem kifejezetten nem-specifikus a narrativitás, illetve az absztrakció iránti elkötelezettség. Az előző darabjaimban közel sem volt olyan nagy hangsúly a történeten, mint A lila hangyászban. Most erősen törekedtem arra, hogy végig tudjam és tudassam, hogy pontosan miről beszélek. Azt azonban most sem gondolom, hogy egy sztorit mondtam volna el: egy állapotot akartam megjeleníteni.
MURÁNYI ZSÓFIA: Nekem először a szövegem volt kész, amit a darabban elmondok. A többi utána jött. Nőként kutattam, hogy miért élek, mert úgy alakult az életem, hogy kénytelen voltam szembenézni ezzel. Közben pedig rájöttem, hogy a mi időnkben a szeretni vágyás a legjobb dolog. Erről akartam beszélni – nőként, történettel. A darab során pedig igyekeztem annyira megnyitni magamat, hogy megszeressenek, és így könnyebben át tudjam adni azt, amit gondolok. A megnyíláshoz pedig olyan eszközöket használtam fel, amiket a legcélszerűbbnek éreztem: beszéltem, kiabáltam, táncoltam finoman és táncoltam ezerrel.
HALÁSZ TAMÁS: Vannak sajátosan női motivációk?
VÁMOS VERONIKA: Én sokkal cinikusabb vagyok, mint a Zsófi, így viszonylag ritkán akarok szeretetbombákat zúdítani az emberiségre. Engem a flamenco-kultúra motivál, ami olyan mély, hogy egyszerűen nem kell értened. Természetesen ez is egy zenei-ritmikai rendszer, amibe bele lehet szeretni. A zene ütemének utolsó taktusa a tánc ütemének a kezdete. Ettől megy körbe az egész, és nem tudod befejezni. Idővel annyira beleszoksz, hogy nem tudsz máshogy gondolkodni. Másfelől: ez a fajta zene és ének olyan mélyről jön, hogy eszedbe sem jut gondolkodni azon, hogy az előadója milyen technikával énekel. A flamencóban van jó és rossz énekes, de senki sem beszél a technikáról. Van egy spanyol kifezés erre, a duende: ez a lelke az egésznek. Ha ez ott van, akkor minden ott van, és viszed magaddal az embereket: megnyílsz, szeretsz. Mindent ki tudsz táncolni és énekelni.
MURÁNYI ZSÓFIA: Ha már az indulatokról beszélünk, úgy gondolom, a nők nem köntörfalaznak. Ha kiállnak a színpadra, azt mondják: vagy jössz velem, vagy itt maradsz. Ha nem jössz, akkor nem fog tetszeni a darab, de ez már nem az én ügyem. Hatni csak a teljes lelki meztelenséggel tudsz igazán.
SZABÓ RÉKA: Weöresnek van egy kétsorosa: a darázs azt mondja a virágnak, hogy gyere és repülj el velem. A virág erre azt feleli: te maradj itt, mellettem. Nekem ez jutott eszembe a női és férfi motivációk és történetek közti különbségről. Meg Hamvas Béla gondolata, aki szerint a nő férfi nélkül olyan, mint egy leeresztett luftballon. Egy nő számára az egyedüllét hihetetlenül erős motivációt ad a mozdulásra.
HALÁSZ TAMÁS: Akkor a szóló inkább női műfaj?
SZABÓ RÉKA: Nem tudom elképzelni, hogy egy férfi olyan szólót csináljon, amilyet Zsófi csinált. Láttam Nigel Charnock szólóját a Trafóban, állatira tetszett, személyes volt, de nagyon másmilyen.
MURÁNYI ZSÓFIA: Egy férfi általában mindig kialakít, berendez maga körül valamit, de kívülről hozott anyagokból: így építi fel a maga történeteit. Nekem ez nem megy. Kipróbáltam, de nem láttam át. Egy nő – ha egyedül van a színpadon – önmagát alakítja. Magából alakítja ki a terét. A férfi eleve nem gondolkodik egyedüllétben.
VÁMOS VERONIKA: Önmagán kívülről választ tárgyat. 
MURÁNYI ZSÓFIA: Talán emiatt is éri kevesebb meglepetés. Én például teljesen meg voltam döbbenve azon, hogy mennyire röhögtek a darabomon.
Azt hiszem, sokkal kisebb a különbség egy művésznő és egy művész között, mint egy „civil” nő és egy művésznő között. Azon, hogy miért élek, miért halok meg, egy kocsmáros ugyanannyit gondolkodhat, mint egy táncos. Egy szólóban is (vegyünk két női témát: lesz-e férjem, lesz-e gyerekem) az alapkérdést kutatom, hogy miért élek. Emiatt nem tartom feladatunknak egyedül azt kutatni, hogy miért különböző a két nem: a hasonlóságok megkeresésével kell megtalálni az egységet.
Egy férfinek nem szükséges a megéltség ahhoz, hogy sajátos történeteket, bonyolult rendszereket tudjon kiépíteni és ábrázolni. Én csak olyan dolgokat tudok megmutatni, amilyeneket megéltem. Nagyon nehezen tudom becsapni magamat.
SZABÓ RÉKA: Számomra pont az a feladat, hogy ne hazudjak, ne találjak ki áltörténeteket.
HALÁSZ TAMÁS: Szólóitok színházi kifejezéssel élve szerzői színházak: eredeti és saját, megélt, személyes történetek. A feltárulkozásaitok pedig sajátosan női feltárulkozások.
SZABÓ RÉKA: Próbáltam elképzelni a szólómat egy férfi testre. Azt hiszem, nagyon vicces lenne.
HALÁSZ TAMÁS: Samuel Beckettet egyszer megkereste egy női színtársulat, hogy mit szólna hozzá, ha ők adnák elő a Godot-t. Beckett valami olyat válaszolt, hogy inkább a halál.
SZABÓ RÉKA: Igen, mert így az megszűnne hordozni az eredeti jelentést. Valamiféle határ annyiban létezik, hogy egy nő teljesen máshogyan viszonyul a saját testéhez, mint egy férfi. Egy nő másképp mutogatja magát.  Elég, ha kimész a strandra...
HALÁSZ TAMÁS: És szétnézel a női napozóban... Szerintetek miért alakult úgy, hogy a fesztivál előadásainak zömében még stilizáltan sem jelent meg a férfi? Miért hiányzott a történetekből? Például Nemes Zsófi darabjában is csak néhány vállfán lógó ernyedt ballonkabát szimbolizálta a másik nemet.
MURÁNYI ZSÓFIA: Talán azért, mert egy nő férfi nélkül mégsem csak egy leeresztett luftballon, és mert magányosan is képes belülről, önmagából építkezni. Nem tudom például, hogyan zajlana le egy férfifesztivál, de biztos, hogy nagyon máshogy festene a kép.
SZABÓ RÉKA: A szólómban én sem foglalkoztam „a” férfival, de foglalkoztam a társ utáni vággyal.
HALÁSZ TAMÁS: Vagyis a benned feszülő érzelmekből építkeztél...
MURÁNYI ZSÓFIA: Én imádom a férfiakat, de tudom, hogy csak akkor lehetek teljes egy kapcsolatban, ha egyedül is meg tudok lenni a világban, érzelmileg, anyagilag, mindenhogy.
SZABÓ RÉKA: Számomra mást jelent Hamvas lufis hasonlata: egy nőnek a teljes élethez inkább van szüksége egy társra, mint egy férfinak. A társ megléte számára elengedhetetlen feltétel, ez genetikai program. Csak mi erről a szükségről máshogyan kommunikálunk.










08. 08. 4. | Nyomtatás |