A nők, ahogyan nők látják őket

Két londoni előadás

Az angol színház ma nagyon változatos. Rengeteg stílus, irányzat és kísérletezés jellemzi. Most újabb szelek fújnak az Atlanti-óceán túlsó partjairól, és megjelent a líraiság az angol színházban is. A korábbi években a szigetország színházaira a tökéletességre törekvés volt jellemző, ami vonatkozik a pontos színészi munkára, a koncepció egyöntetűségére és az előadások egységes stílusára. Sokszor ez ahhoz vezetett, hogy a hibátlan produkció inkább egy óraműhöz, mint emberek közreműködésével  létrehozott és eljátszott alkotáshoz hasonlított. A színészképzés fő célja a mai napig a technikai tökély elsajátítása, a hangképzés, a színészmesterség magas fokon művelése. Ennek az eredménye az, hogy sokszor hiányérzet támad abban a nézőben, aki az érzelmekre ható színházon nőtt fel. Természetesen mindegyik színház változik, formálódik. Úgy látszik, hogy az amerikai színház betört Angliába, és ennek következménye egy sokkal inkább érzelmekre ható előadásmód megjelenése. Ugyanakkor megmaradt a színészek magasszintű mesterségbeli tudása, és mindaz a pozitívum, amiért érdemes Angliában színházba menni.
Értékes alkotások születnek akkor is, ha a szakmabeli kritikusok rendszeresen fanyalognak a Time Out, Plays and Players vagy más színházi szaklapokban megjelent írásaikban, és rendszeresen meghirdetik az angol színház válságát. Ettől függetlenül a nézőterek általában tele vannak. Az is igaz, hogy az egyre emelkedő jegyárak miatt elsősorban amerikai turisták hangját lehet hallani a szünetben.
Bódis Kára

Az érzelmekre ható, de nem feltétlenül érzelmes és főleg nem érzelgős angol színház két értékes képviselője Shelagh Stevenson A víz emléke című darabja és Liz Lockhead Tökéletes napok című „lírai komédiá”-ja. Mindkét színdarabot nő írta, mindkettő az anya-lány viszonyt boncolgatja női szemmel, ugyanakkor a férfi szempont is érvényesül bennük, mert mindkettőt férfi rendezte. Bár Magyarországon sok olyan véleményt lehet hallani, hogy „a feminizmusnak befellegzett”, ez az állítás nem felel meg teljesen a valóságnak. Angliában a nők jelen vannak a színházban, a színház megalkotásában, éppen úgy, mint a férfiak.
A víz emlékét a kísérletező, de nem feltétlenül avantgarde színdarabokat kedvelő Hampstead színház tűzte először műsorára, majd innen került a West Endre, a Vaudeville színházba. A cím   metaforikus jelentéssel bír: akármeddig disztilláljuk a vizet, mindig megtart valamennyit a víz tulajdonságaiból: a víz mindig emlékszik arra, hogy víz volt. A színdarab hősnői hiába szeretnének szabadulni halott anyjuk emlékétől, akarva-akaratlanul is viszik tovább egy-egy sóhajtásban, kéztartásban, hanghordozásban.
A három nővér az anya temetésére érkezik vissza a régi, tengerparti házba, ahol minden tárgy, minden ruhadarab az anyára emlékeztet. Az emlékek legyőzhetetlen erejére utal a színpadkép is: a nézőtér felé lejtő színpad, az égen átvonuló vetített felhők látványa abban a pillanatban más dimenzióba helyezi a nézőt, ahogy belép a Vaudeville-be. Rikácsolnak a sirályok, a házat kétoldalt fehér kerítés veszi körül, így semmiség elhinni, hogy a másik oldalon a tenger nyaldossa a partot. Ebben a házban kell szembenéznie a három lánynak a múlttal, itt kell elkezdeniük egy új, most már végérvényesen anya nélküli életet. Mindegyik lány másképp gyászol: a legkisebb, Catherine, rituális vásárlási lázban ég, a középső, Mary, folyamatosan vitázik (a csak neki megjelenő) anyja szellemével, a legidősebb, Teresa, pedig mániákus rendrakással, majd egy tisztító berúgással próbál megszabadulni fájdalmától. Az első felvonás befejező képe is azt sugallja, halottaink mindig velünk maradnak: a lányok fényképfelvételhez készülődnek, s hirtelen közéjük libben a mama gyönyörü zöld selyemruhájában. A nézők felszisszennek a ritka színházi pillanat láttán, felejthetetlen élmény részesei mindannyian.
A három lány, vagyis inkább nő, hiszen mindannyian felnőttként élnek a világban, miközben próbálnak megküzdeni az anya elvesztésével, a férfiakkal is vívják harcaikat. Teresa a férjével, aki nem tud társa lenni a gyászban, bár megpróbálja. Mary barátja nős, és hiába szeretne Mary gyereket, nem tudja vállalni. A temetés egyben ennek a kapcsolatnak is véget vet. Catherine spanyol táncos barátja sem akar állandó kapcsolatot. A darab semmiképp sem mondható férfiellenesnek, de megmutatja, hogy van egy női világ, amelyben a férfiak vendégeknek tekinthetők. Világlátásuk, problémamegközelítésük merőben különbözik a nőkétől, ezért mindegyik kapcsolat konfliktusokkal terhes. Természetesen a feminizmusnak is köszönhető, hogy ezek a nők önállóbbak, többet mernek kockáztatni, mint az édesanyjuk, és el merik veszíteni partnereiket. A veszteségtől azonban ugyanúgy szenvednek, mint bárki más.
A magyar ízlés talán túl morbidnak tartaná azt a megoldást, hogy a második felvonásban az anya koporsója végig a színen van. (Joe Orton Szajré című színdarabja hasonló képpel indul, de annak stílusa abszurd, ezért könnyebb elfogadni benne a halál állandó jelenlétét.) Mindenképpen hatásos a koporsó állandó jelenléte, szervesen épül bele az előadásba. Betölti az egész színpadot, s a szereplőknek mindig ki kell kerülniük. Teresa ragaszkodik ahhoz, hogy a koporsó a szobában legyen, mert szerinte az édesanyjának az utolsó estét a házban kell eltöltenie, mielőtt kiviszik a temetőbe. A másik két lány beletörődik ebbe, és a halott asszony felett, mellett fojtják bánatukat hisztérikus nevetésbe, őrjöngésbe egy közös dance macabre-ban.
A befejezés láttán ismét elakad a lélegzetünk: miután mindannyian elmennek a házból, a nyitott szekrényajtó mögött meglátjuk az üres ruhafogasokat: egy szép nő utolsó tárgyait. Ahogy a nyitott ajtón át beszökik a szél, meglódulnak a fogasok, s a csilingelő hangra táncolnak, amíg le nem megy  fény.
Liz Lochhead Tökéletes napok című darabját eredetileg a Traverse színházban mutatták be, innen került a Hampstead színházba. Anya és leány viszonya a témája ennek az előadásnak is, de a történet felbontása egészen más. A főszereplőnőnek egy vágya van: gyereket szeretne. Mindegy hogyan, de gyerek nélkül nem tudja elképzelni az életét.  A biológiai óra vészesen ketyeg, cselekedni kell. Szinte rögeszmésen ragaszkodik vágyához, bármit megtenne érte. Azonban nem olyan könnyű apát találni a leendő gyereknek. Volt férje már „foglalt”: új barátnője gyereket vár. Fiatal szeretője nem tűnik megfelelő partnernek. Marad hát a homoszexuális jóbarát: adjon spermát orvosi segítséggel. Némi gondolkodás után a jóbarát hajlandó megtenni a szívességet, és ezzel elindul egy modern tévedések vígjátéka.A fiolát kicseréli a fiú partnere, mert nem bírná elviselni, hogy szerelmének gyereke legyen. Megszületik a kisbaba, és egyáltalán nem hasonlít a donorhoz, annál inkább annak barátjához. Hamarosan kiderül a csel, s minden jóra fordul. Mégsem tökéletes a boldogság, mert Barbs anyja meghal. A fordulat váratlan, hiszen nem sokat tudtunk meg kettejük kapcsolatáról a darab első részében. Barbs teljesen összetörik, de megmarad neki a nehezen „megszerzett” gyermek. A történet óhatatlanul olcsó szentimentalizmusba fulladna, ha nem oldaná fel az írónő és a rendező a legkönnyesebb pillanatokat is humorral. A darab így is borotvaélen táncol, de hála a nagyszerü alkotóközösségnek, és nem utolsó sorban a kiváló színésznőnek, Siobham Redmondnak, az előadás felemelő élményt nyújt.
A történet először egyáltalán nem tűnik feministának, hiszen látszólag Barbs a hagyományos női szerepet szeretné betölteni: a gyereket akar szülni. Abban azonban mégis feminista az írónő, hogy ezt Barbs társ nélkül képzeli el: férfi nélkül lehet élni, de gyerek nélkül nem szabad. Az előadás nagy érdeme, hogy nem általános igazságként mondja el ezt a történetet, hanem egy ember, egy nő történeteként, akinek a gyermek jelenti a boldogságot. azt hirdeti, minden nőnek meg kell adni a jogot ahhoz, hogy egész emberként élhessen, a saját útját járhassa még akkor is, ha ez az út eltér a megszokott és általában elfogadott megoldásoktól.
Azonban nem feminista kiáltvány ez az előadás. Csakúgy, mint A víz emlékében, az anyáról való leválás fájdalmát vázolja fel a szerző. Az anyák és lányok generációja között óriási a különbség: ezek a lányok-nők nem fogadják már el anyjuk értékeit. Ez a közös mindkét előadásban: érző és sorsukkal küszködő-dacoló nőkről mesélnek, olyan nőkről, akik semmit nem akarnak készen kapni, hanem minden igazságukért maguk akarnak megszenvedni. A társkeresés, a gyermekszülés, a magánéleti konfliktusok mindegyikük életében jelen vannak. Létüket meghatározza a tudatuk és fordítva: egy olyan társadalomban élnek, amely már lehetővé teszi számukra a döntés lehetőségét, ahol az „egyedülálló nő” kifejezés nem jelent feltétlenül stigmát.
08. 08. 4. | Nyomtatás |