Finom jelek az arcon, testen, kézen

Beszélgetés Uray Péterrel

Uray Péter M. Kecskés Andrásnál tanult pantomimet, aki körül akkoriban nagyon izgalmas társulat szerveződött. Olyan emberek fordultak meg ott, mint Rókás László, Nagy József vagy Merényi Márta. Uray 1981-ben önálló társulatot alakított, a Bolerót. E kezdeti korszakban az Artistaképzőbe jártak akrobatikát tanulni, Berger Gyula oktatta őket modern táncra. Végtelenül izgalmas időszak volt, sok-sok tehetséges ember közös munkájából kezdett kialakulni egy változatos, mégis egységes formanyelv, melyet azonban nehezen tudtak elfogadtatni. Miután a Boleró 1988-ban föloszlott, a Panboro Társulatot Uray szinte „ujjgyakorlatként” hozta létre 1990-ben, a Lőrinci Általános Iskola 12-13 éves diákjaiból, akiket Gálik Éva tanított modern táncra. A tizenhárom alapító tagból állt össze az együttes, és azóta gyakorlatilag mindent megnyertek, amit csak lehetett: öt Gyermek-, és Diákszínjátszó Fesztivált, három Arany Minősítést, a ‘98-as Kazincbarcikai Fődíjat. A Panboro alaposan megküzdött ezért a sikerért, a Tavaszi áldozat című darabot például három és fél éven át próbálta a társulat. Rengeteget tanulnak, változatos a programjuk – modern tánc, néptánc, argentin tangó, pantomim, akrobatika, mozgásszínészet, kontakt tánc, indiai tánc, aikido – ezek különös ötvözetéből született meg a Panboro-stílus. Uray Tibor a Panboro mellett a Rosatöfe vezetője  is, az a társulat a Pesti Barnabás Gimnázium drámatagozatosaiból alakult.
Tóth Ágnes Veronika



– Miért fontos neked, hogy egy történetet mesélj el? A Vendettát nézve olyan érzése támad az embernek, mintha egy mesében lenne, és az ottani szabályok, az ottani törvények érvényesülnének.
– Ez az első olyan darabunk, amelynek színházi értelemben vett dramaturgiája van. Az eddigi előadásainkra ez nem volt jellemző, például a Tavaszi áldozat sokkal inkább érzetszerű, képekre és hangulatokra épülő darab. Azzal, hogy most Lorca Vérnásza a tengely, mások lettek a szabályok, mint abban az esetben, amikor az ember meghallgat egy zenét, és arra tervez, arra koreografál. Kicsit talán precízebb is ez a történet, mint amilyet én szeretek.
– Nagyon lekerekített, nagyon zárt ez az előadás.
– Igen, a történet szempontjából ez így hat erősen, de nem biztos, hogy ezt a stílust folytatom tovább. Nagyon sokat jelent nekem ez a darab. Meggyőződésem, hogy a Panborónak ez az eddigi legjobb produkciója, és olyan értékeket vonultat föl, melyekkel nálunk korábban nem lehetett találkozni. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy a következő előadásunk eszközeiben legalább ennyire gazdag, de megjelenítésében szabadabb legyen. Az a tapasztalat, amit a Vendettában szereztünk több egyéni, belső, finom gesztusra, belső játékra, az idő szabadabb kitöltésére ad lehetőséget későbbi munkánkban. A társulatban jó néhányan most jutottak el arra a szintre, hogy megengedhessék maguknak azt a fajta időtöltést, amikor látszólag semmi nem történik, de valójában belül nagyon sok minden zajlik le. Ennek apró külső gesztusai vannak: egészen finom jelek az arcon, testen, kézen vagy az időkezelésben.
– Jellemző az előadásotokra, hogy az egyes jeleneteknek, az egyes felvillanásoknak külön hangulata van, mindegyik önmagában is egészet alkot.
– Ha minősíteni kéne magam számára a Vendettát, akkor két nagy erényét tudom. Az egyik az, hogy nagyon sokféle mozgásanyag van benne. Az alap egy speciális kontakt technika, amely nem egyezik azzal, amit a modern táncosok vagy a kontakt táncosok használnak. Ezt mi három év alatt kísérleteztük ki, és elég nagy szerepe van benne az aikidónak, meg annak a tapasztalatnak, hogy hogyan lehetett ezt a kontakt technikát „színháziasítani”. Nem táncos elemek alkotják, hanem a táncos és a kontaktos alapképzés, ami nagyon-nagyon sok munkával kifejezőképessé válik, tartalommal telítődik. Nem egy lendítés vagy egy testre kerülés a fontos önmagában, hanem annak a mikéntje: a tempója, a ritmusa, a megállításai, az érkezése, a test tartása. Mindez hihetetlen lehetőségeket biztosít, s így egy speciálisan Panboro karakterű kontakt jött létre.
A másik fontos összetevő a néptánc, amit Vörös Árpádnak köszönhetek elsősorban, aki a társulatot tanítja. Hihetetlenül érzékeny és tehetséges néptáncos – egyébként a darabban ő alakítja a vőfélyt –, és hosszú idő óta ő az első, akinél az autentikus néptáncot kortárs anyagnak érzem. Nem azáltal érzem kortársnak, hogy átalakítja és keveri modern tánccal vagy bármi mással, hanem egyszerűen olyan szinten képes közvetíteni, olyan belső dinamizmussal és olyan érzékeny tartalommal, hogy az ember tényleg csak rácsodálkozni tud. Nagyon sokat segített Szőllősi András is  – aki egyébként eredendően szintén néptáncos –, tőle tanultunk argentin tangót.
A másik nagy értéke a Vendettának, hogy e nagyon sokféle mozgás ellenére mégis egységes: saját mozgásanyaga van a darabnak. A másik jellemzője, hogy nagyon különböző, és tulajdonképpen önálló képek, jelenetsorok alkotják, melyek mégsem különülnek el egymástól, hanem egy folyamat részei. Jó példa erre a burleszk hangulatúra vett esküvő és köszöntés, amelynek egészen más a stílusa, mint a kettősök, hármasok kontaktanyagának vagy az egész előadásnak, abszolút nem lóg ki belőle: színként jelenik meg, és nem idegen anyagként.
– Visszatérnék a vőfély alakjához, aki összekötő kapocs az evilág és a túlvilág között.
– Már az előkészítésben szó volt arról, hogy eleve két szintet, két világot választanánk külön, a szellemi világot, és az alsó, a tényleges életteret. Aztán ahogy a Lorca-vonal egyre erősebb lett, egyre kevesebb lehetőséget adott az elrugaszkodásra, de megmaradt a halál, és megmaradt a vőfély, illetve a lány húga. A vőfély egyben az ördög, a menyasszony húga pedig az angyal.
– Szép a halál és a vőfély kettőse, a szerelem és a végzet egybefonódása, de mintha hasonló funkciót töltenének be. Miért van szükség mindkettejükre?
– Ez nagyon érdekes, mert számomra a legfontosabb motívum a halál kérdése, de ez végül a Vendettában nem az én szándékaim szerinti módon valósult meg. Ha csak a vőfély van jelen a darabban, és a halál csak mint az átlépés ténye szerepel, akkor a Lorca-történet nem használható. Úgy éreztem, hogy az előadásban az átkísérés pillanatában jelen kell lennie valakinek, és ez nem lehetett a vőfély, mert a vőfély nem azzal a szeretettel van benne az előadásban, ahogy a halál.
– Vagyis ez  egy szerelmes átkísérés?
– Igen, igen.
– Az előadás kezdetétől azt éreztem, hogy a szereplőket bedarálja a végzet, mintha egyáltalán nem lenne választásuk.
– Nem, ez nem így van. A darab folyamán van egy időszak, amíg a figurák szabad választás előtt állnak. A menyasszony a szeretővel, a vőlegénnyel is összekerül, eldönthetné, hogy igent vagy határozottan nemet mondjon. És van egy pont (az egyik legerősebb jelenet), a vőfély és a szerető furcsa, hátulról világított páros tánca, amikor…
– …amikor a pokolra megy.
– Igen…amikor ez véget ér. Illetve, amikor a szeretőt a vőfély szinte belehajszolja a döntésbe. Ez után jön a bekötött fejű asszonyok jelenete, a halott asszonyoké, majd a halál-vőfély jelenet, ahol ők ketten eldöntik, hogy na, innentől kezdve minden úgy történik, ahogy mi akarjuk. Ettől kezdve a vőfély már egyértelműen ördögként szerepel, és minden, amit csinál, a pokolra szállás egyre mélyülő örvénye.
– Magáról a gyilkossági jelenetről mit mondanál?
– Elkezdődik a verekedés, az öldöklés, de amikor eljön a lassítás pillanata, akkor érezhető, hogy még most is le lehetne állni, meg lehetne fordulni, abba lehetne hagyni. A szúrás pillanatában, ha az ember nagyon figyel, akkor észreveszi, hogy mintha egymás felé szeretnének nyúlni, hiszen szeretik egymást. És ahogy megkapja a szúrást a vőlegény, nyúl a másikért, és próbálja megtartani az eleső testet. A szerető már abban a pillanatban zuhan lefelé, de neki van néhány másodperce. Olyan, mint aki nem fogta föl, hogy megölték, el akar rohanni, ki akar menekülni a helyzetből, de épp a Halál karjába szalad.
– Felelősek a gyilkosságért?
– Felelősek azért, hogy egyáltalán idáig eljutnak, és hogy még itt sem tudnak megállni. De hajtja őket minden, belehajtja őket a vőfély, belehajtja őket az a tömeg, akik áttáncoltak az erdőn. Az üvöltözésükkel, az agressziójukkal a háttérből mintegy rákényszerítik erre a két emberre az erőszakot és az ölésnek, a vérnek a szükségességét.
– Vannak olyan közösségi normák és törvények, amiket egyszerűen nem lehet áthágni. Ezt miért tartottad fontosnak?
– Ez a történet csak ebben a keretben születhet meg. A tragédia a pár szempontjából az, hogy egy nagyon nőies menyasszony és egy kifejezetten lírai, bensőséges, csöndes vőlegény kerül egymás mellé. A lánynak szüksége lenne arra a fajta békességre és csöndességre, amit a vőlegény adhat, de nem tud meglenni a szenvedély nélkül. De ha nincs ez a fajta elvárás, melyet a közösség képvisel, akkor nincsen tétje sem a választásnak. Akkor férjhez megyek, és mellette szeretőt tartok. Vagy nem megyek férjhez, hanem élek a szeretővel. Vagy férjhez megyek, és elválok. De ezt itt nem lehet, túlságosan erős a család, a közösség nyomása.
– Nagyon kevés az irónia, az idézőjel a darabban, nemcsak a történet, hanem maga a  forma sem engedi a kilépést. Nem lehetne lazítani esetleg ezen a szemléleten?
– Ebben a darabban nem lehet, de egyébként szeretném azt a helyzetet is megnézni, ahol mindez lazább, oldottabb, levegősebb. A Vendettában valóban iszonyú erőfeszítéssel lehetne csak kilépni a helyzetből. Vegyük például az esküvő burleszk-jelenetét, melyben az az érdekes, hogy teljesen úgy hat, mintha játék lenne. Az egész társaság nagyon idétlennek tűnik, de közben mindenkinek meghatározott ideje van, hogy a saját dolgát csinálja: ha hátul idétlenkedem, akkor azt, ha elöl szépelgek, akkor azt. Elkezd pörögni a jelenet, a vőfély iszonyatos tempóval hajtja őket végig a  szertartáson, tényleg nagyon izgalmas az egész, és egyszercsak ott tartunk, hogy észre sem vették, már házasok, vonul el a násznép. Kész. Minden eldőlt. Tehát pont a játék, a stílus feszessége itt nagyon merev keretet ad.
– Hogyan kapcsolódik a Vendetta a korábbi munkáidhoz?
– Ez a darab szervesen nőtt ki a Tavaszi áldozatból. Úgy érzem, azzal elkezdtem egy nagyon erős és sodró közösségi játékot, mely a Vendettában is jelen van, de kevésbé hangsúlyosan. Az volt a hihetetlen a Tavaszi áldozatban – a játszók számára is –, hogy elkezdődött az előadás, és nem lehetett kiszállni belőle: az emberrel akkor is megtörténtek a dolgok, ha aznap nagyon rossz passzban volt, vagy ha nem volt képes koncentrálni, mert maga a zene és a Tavaszi áldozat színpadra vitele is olyan volt, mint egy beavató tréning. A Vendetta mívesebb, a belső formáltság, a színészi munka sokkal intenzívebb, a mozgásanyagok sokkal konkrétabbak, jóval kevesebb benne a színháziasított civil jelenlét, mint a Tavaszi áldozatban.
A Tavaszi áldozat az első, ez a második, és nekem kívánkozik egy harmadik rész: a dinamizmus megszületett a Tavaszi áldozatban, ez táplálja a Vendettát is, viszont a Vendetta elindított egy nagyon finom, belső folyamatra való lehetőséget, amit szeretnék a harmadikban megcsinálni.
– Nem félsz az ismétléstől?
– Nem. Úgy érzem, a Vendetta annyit vett át a Tavaszi áldozatból, amennyit mindenképpen át kellett vennie. Önálló darab, semmiképpen nem utánérzés. Egy dologban érzem közösnek a hármat, tehát ezt a kettőt, meg a leendőt: a környezetben, az emberekben, akikkel a dolog történik. Kétségtelen, hogy a Tavaszi áldozat figurái a leginkább időtlenek, de ez a Vendetta alakjaira is igaz, és hasonló figurákat szeretnék majd a harmadikban is megeleveníteni.
– A harmadik darabról elárulsz valamit?
– Nem szeretnék beszélni róla, de azt tudom, hogy ha sikerül úgy megcsinálni, ahogy szeretném, akkor életemben még ilyen izgalmas dologba nem vágtam bele.


08. 08. 4. | Nyomtatás |