Közép-európai haláltánc-ballada

Horváth Csaba: Szép csendesen – Közép-Európa Táncszínház

„Minden nap, amikor a tükörbe nézek, a halált nézem munka közben.” Francis Bacon

Lehet-e története annak, hogy mit látunk a tükörben? Reggeli borotválkozások és esti sminklemosások között – csak a szemünk alatt sötétlő karikák mutatják – a mögöttünk lévő nap sem telt el eseménytelenül...
A Szép csendesen című táncjáték – melyet a Tűzugráshoz hasonlóan Horváth Csaba és Dresch Mihály neve fémjelez – költői képekben a halálhoz való viszonyunk megváltoztatásának belső történetét meséli el. Szigorú értelemben vett epikáról persze nem beszélhetünk, de valamiféle ívet mégis fölfedezhetünk, amely a keretet alkotó képek között feszül, s irányt ad a befogadásnak.
Kaposi Viktória

A táncjáték rokonságba hozható a ballada műfajával. Szaggatott menetű, lírai betétekkel tarkított, a „történetet” időbeli kihagyásokkal és térbeli váltásokkal adja elő, ennek következtében tömör, s az összefüggések felismerésében nagymértékben számít a befogadó képzeletére és intellektuális erőfeszítésére is. Mi tehát az a keret és az az ív, amely kapaszkodót nyújt a befogadó számára, hogy ne vesszen el a szürreális képek tömérdek asszociációt felröppentő sokaságában? A teljesség igénye nélkül lássuk, mit kínál az előadás.
Sarkantyúzaj Szögi Csaba módra. Kezdésnek sötétben csörtetés. Állat ez vajon, vagy ember? Netán maga a kaszás halál? De az is lehetséges, hogy inkább halálfélelem. Hamarosan fény derül a titokra: fura szerzet, kabátos, csizmás, tetőtől talpig sarkantyús nagyonférfi rója szilajul a köröket a csaknem üres térben. A zajkeltéssel minden bizonnyal részben önmagát bátorítja, részben az ártó szellemeket igyekszik elűzni. Tragikomikus jelenetben sarkantyúpengetés is következik, bokán, csuklón, homlokon. A történet előrehaladtával aztán a nagyonférfi csörömpölő „páncélzatától” fokozatosan megszabadul.
Ágy, nász-/halottas-. Lehetőség és kénytelenség, kezdet és vég. Mint ki súlyos keresztet hordoz vállán, hangosan nyögve, négykézláb kucorogva vonszolja be ágyát a következő szereplő. Az ágy sodronyhálóján láb felől egy pár cipő. Sejtjük, kié lehet. A nagyonférfi, homlokán ékeskedő sarkantyújával, mint valami küklopsz, vakon tapogatózva keresi ágy alatt nyögő társát. Beidegződései azonban nem engedik, hogy szabadon mozogjon, s tekintete nyitott legyen a látásra. Ágyával óvatosan araszoló társa, kikerülve a sarkantyúcsattogtatós táncának útvonalát, leteszi terhét a háttérdíszlet mellé jobb oldalon. A jelmezek használata s a következő jelenetek igazolják sejtésünket: a két férfi lélektanilag egységet alkot.
Férfi fél lábbal sírban, önmeghasonulva. Az első férfi párost újabbak követik. Megjelenésük a térben sajátos feszültséggel terhes: csupán egy fénycsóva esik rájuk, amint fél térdre ereszkedve egyesével bejönnek. Fél pár cipőjüket levetve, párokba rendeződve precíz koreográfia szerint csépelik egymást. A belső meghasonlottság teljes. A színről négykézláb, hangosan hörögve távoznak. Félelmük önmaguktól, egymástól, a világtól, a nőktől, a haláltól, úgy tűnik, megszelídíthetetlen, állati félelem.
Ezüstös fényű négyzet, vörös háromszögben. A színpadi tér hátulsó részét uraló díszletről kisvártatva kiderül: mobilis. A négyzet a háromszöghöz képest – görgőkön gurulva – el tud mozdulni oldalt, sőt, két vagy több részre szét is tud nyílni, így sokféle funkciót képes ellátni. Paravánként titkokat rejt el. Ajtóként a belépés és utazás lehetőségét mutatja fel (csak címszavakban a választékból: metró, lift, szerelem, túlvilág), küszöbként pedig határt jelöl. Nem véletlen, hogy amit az ajtón túl látunk, arról leginkább az az érzésünk, nem értjük, nem értjük, biztosan „nem is lényeges”. Pedig éppen ilyenkor kell a leggyanakvóbbnak lennünk...
Az egyik jelenetben a már ismerős sarkantyús férfi feje tűnik elő, ezúttal mozdulatlanul, profilban, amint egy csizma tapossa. Egy másikban lebegő lányok fejét, lábát, karjait látjuk – rejtélyes táncukat egyik társnőjük az ajtón innenről szemléli, majd mozdulataikat megismétli. Egy harmadik képben egy szőlőt evő férfi lassú halálát nézi kívülről egy másik. Minden jel arra utal: az ezüstösen csillogó ajtó egy más dimenzióra, önmagunk legmélyebb rétegeire, tudattalanunkban fészkelő félelmeinkre és vágyainkra, egyben a transzcendensre nyit kaput. A két szféra közötti természetes kapcsolatot mi magunk is megtapasztalhatjuk. Ha nem vallásos-misztikus, akkor természetesen adódó „halálközeli” élményeinkben, amikor képesek – vagy kénytelenek – vagyunk elveszíteni testünk és tudatunk fölött a kontrollt: testi/lelki betegségben, álomban, egy rossz hír hallatán, gyászban, a szerelem első látásra szíven ütő rettenetében, egy mámoros ölelésben stb. Megváltozott tudatállapotainkban azt érezzük, hatalmába kerít és elnyeléssel fenyeget valami, ami nálunk nagyobb és erősebb. Képesek vagyunk-e megbirkózni az élmény nyomában járó elsöprő erejű érzéseinkkel? Elfogadni és megengedni magunknak, hogy tökéletesen sosem lehetünk önmagunk s egymás urai? Az ajtón túli töredezett jeleneteket szemlélve a kontrollvesztés kockázatos lehetőségének szorongató élményével szembesülhetünk. Tükörbe nézhetünk, melyben a halált látjuk munka közben.
Kockák feketén-fehéren, széttördelt sakktábla módra. Színes építőelemek, mesebeli tündérpalota módra. Az ágya alól végre előmerészkedő férfi az ágy süppedős felszínén próbál tornyot építeni, eleinte fekete-fehér, később színes elemekből. A tornyot azonban valahogy sosem sikerül befejezni. Nem elég, hogy a nagyonférfi (aki
szigorú apából előlépett felettes énként, más megközelítésben kivetített szorongásként is értelmezhető, freudisták előnyben!) sarkantyúpengetésével állandó rettegésben tartja az építgetőt, más zavaró tényezők is megjelennek a színen: a nők.
A nők mint ismeretlen tényezők. A paraván mögött sejtelmes, éteri táncot lejtenek a nők, majd könnyedén átcsusszannak a valóság dimenziójába, be a sodronyágy alá, hogy egyetlen pajkos mozdulattal halomra döntsék a sziszifuszi munkával épülő kockavárat. A tündérek azonban nemcsak rombolni, építeni is képesek. Egyikük határozott mozdulattal teszi a fehér zárókövet az építmény tetejére.
Szerelem az elmúlás árnyékában. A következő jelenetekben férfi és nő egymáshoz való viszonyának változásait láthatjuk. A darab legmélyebb rétegeit hordozzák ezek a képek, melyek szerint csak akkor vagyunk képesek megváltoztatni a halálhoz való viszonyunkat, s szorongás helyett békével tekinteni sorsunk elkerülhetetlen, végső beteljesülése felé, ha halálközeli élményeinkkel – köztük a szerelemmel is – képesek vagyunk szembenézni.
Ebben a darabban az oldás és kötés jelenetei nem zajos, drámai események. A közeledés és távolodás, egyesülés és elválás képei puha mozdulatokban, szinte magától értetődően bonyolódnak le. A „kabátos” jelenetben végül az intimitás csöndje is megszületik. Hogy mennyire ritka és sokunk számára egyenesen felismerhetetlen ez a pillanat, az is bizonyítja, hogy az egyik előadáson a nézők közül néhányan humorosnak fogták föl a jelenetet, s hangos nevetésre fakadtak. Ki tudja, talán valóban van abban valami nevetséges, amikor egy férfi – Horváth Csaba érzékeny alakításában – szorongásában csak messziről meri rádobni a kabátot alvó szerelmére, s félelmében nem is „talál” pontosan. A háttérben, ama küszöbön túl a sarkantyúitól immár teljesen megszabadult férfit látjuk: szertartásosan szőlőt eszik. Egész teste rázkódik a félelemtől, remegő kezében csengő csilingel. A jelenetsor végén a színpad előterében az egyik férfi páros tagjai cigarettára gyújtanak. A fellobbanó fényben melegség tölti be a teret. Senki nem nevet már.
Sírásó lapát és rizs. A záró képben ismét két férfit látunk – a kezdő jelenet tökéletes ellenpólusaként. A belső harc elcsendesedett. Minden hang és tánc felesleges már, a kihunyó fényekben csak a rizsszemek pergését halljuk. Egyikük a lapátról, a férfiasság eme szimbólumáról rizst szór szét. Néma mozdulatában a halottól való búcsúzás gesztusa összeolvad a magvetőével. Most értjük meg a darabot hirdető plakátról ránk mosolygó idős parasztasszony derűjét.
Faludy György elhíresült Villon átköltése jut eszünkbe: „A vén Paraszt már tudta s várta / alkonytájt kinn az udvaron: / „Görnyedt testünknek nincsen ára, / s úgy halunk meg, mint a barom. / Kaszás testvér! Sovány a földünk! / könyörgöm: egyet tégy nekem: / ha elviszel, szórd szét trágyának / testemet kinn a réteken!” / Ő
rábólintott s vitte lassan, / s úgy szórta, szórta, szórta szét, / mint magvető keze a búzát, / vagy pipacsot az őszi szél. / – A földbe térünk mindahányan, / s az évek szállnak, mint a percek, / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”




Horváth Csaba: Szép csendesen
Közép-Európa Táncszínház

Díszlet, fény: Kovács „Jackie” József
Jelmez: Fazekas Szilvia
Zene: Dresch Mihály
Koreográfus, rendező: Horváth Csaba
Előadják: Balatoni Szilvia, Fodor Katalin, Jászberényi Éva, Rónai Aranka, Bóna Tibor, Bora Gábor, Csanádi Zsolt, Molnár Zsolt, Rogácsi Péter, Szilvási Károly, Szögi Csaba, Horváth Csaba
08. 08. 4. | Nyomtatás |