Klipszemélyiség

Lőrinczy Attila: Balta a fejbe

Ritkán fordul elő, hogy új magyar darabot ugyanazon évadban egyszerre két vezető színház is műsorra tűz. És különösen ritka, hogy ennyire eltérő szemlélettel közelítenek az anyaghoz. Lőrinczi Attila drámájának színpadi „próbája” egészen különös végeredményhez vezetett. A Kamrában egy működésképtelen (és érdektelen) szöveg nagy technikai biztonsággal lebonyolított előadását láttuk, Kaposvárott ezzel szemben egy sajátos dramaturgiájú, izgalmas darab virtuóz színrevitelének lehettünk tanúi.
Az ellentmondás feloldása rendkívül egyszerű. Lőrinczy darabjának semmi köze a realizmushoz, ezért igazán érvényesen csak a realizmuson túli színház eszközeivel közelíthetők meg. A posztmodern szöveg – úgy látszik – csak posztmodern közelítésmódban nyílik meg. Színrevitelére tett minden más kísérlet zsákutcába csal.
Kondorosi Zoltán

Ezek a figurák ugyanis nem személyiségek. Ha megpróbálják őket úgy játszani – mint ahogy azt a Kamrában teszik –, kiderül kongó ürességük. Nem lehet ugyanis megérteni őket, mert nincsenek egyedi motivációik, nincs belső koherenciájuk, nincsen cselekedeteikben megnyilvánuló értékrendjük. Személyiségvázlatok, amelyben felismerhetetlen az irányító belső mag, emberi általánosságok, amelyet csak az eltérő testmaszkok kozmetikáznak megkülönböztethetővé.
De ez nem a drámaíró fogyatékossága, hanem mély értelmű felismerése. A modernitás utáni korban érvényét vesztette az újkori személyiségmodell. Vissza van vonva minden, ami a felvilágosodás óta szervezte, meghatározta az individuumot. A posztmodern létállapot másfajta működést hív elő, mint ahogy a polgári mentalitás értelmezte az embert. Már nem érzi működési terepének a világot, amit előbb szisztematikus munkával el kell sajátítania ahhoz, hogy érvényesen tudjon létezni benne. Az egyedi tapasztalatokat nem kell egységes rendszerré szerveznie az egyénnek, ugyanis a következetesség nem feltétlenül jelenti megtartó vázát. Olyan fölösleges nyűgnek bizonyul, ami lebéklyózza az embert, így korlátozza az érdekérvényesítését. A létezés minőségét már nem a koherens tettek alkotják. A cselekedetek ugyanis nem az időben, csupán a pillanatban érvényesek, következményeik egységes normarendszer híján megítélhetetlenek.
Lőrinczy darabjának főhőse, Richárd, mint egy itatóspapír szívja magába a körülötte fortyogó világ minden szennyét, s a legváratlanabb pillanatokban valamit visszacsorgat magából belé. Befogad mindent, de nem dolgoz fel és nem tesz mérlegre semmit. De a legváratlanabb pillanatokban visszamondja, amit beletápláltak a tömegmédiák. Megerőszakol egy lányt, gyilkosokat bérel fel családja megölésére, de ezek nála nem morális választások – mint a szöveg által hivatkozott Gloster teszi, amikor úgy dönt, hogy gazember lesz –, pusztán az adott készletből előkereshető reagálások az éppen adott kihívásokra. Maga is úgy működik, mint egy klip, egy bulvárlap vagy egy akciófilm. Érdekes, kiszámíthatatlan, hatásos. De a szegmensek önmagukban erősek benne, és nem egy átfogó rendszer részeként működnek. Önkéntelenül is a szórakoztatóipar manipulációs technikáit képezi le: az erős hatást csak egy újabb erős hatás überelheti, de a kettőnek nem kell semmifajta kapcsolatban állnia egymással.
Lőrinczy szereplői hangsúlyozottan különálló világokban élnek, amelyek csak véletlenszerűen és esetlegesen kommunikálnak egymással. Mindegyik egyedi világot valamifajta különcség, mánia, furcsaság szervezi. Érintkezésüknek azért olyan természetes módja a félreértés. Épp ezért van a viszonyok mindegyikében némi bohózati jelleg.
A kliphatásokban megnyilatkozó személyiségek félrehallásokra épülő viszonyai nyilvánvalóan újraértelmezik a történetet is. Ez a darab nem egy kauzális eseménysort ábrázol. Félreolvassa, aki ezt látja benne. Pedig az egymást követő események látszólag egybekapcsolódnak. De nincsenek meg azok a folyamatosan érvényesülő szándékok, amelyek folyamatokká szerveznék őket. A cselekedetek a pillanatból születnek és a pillanatban érvényesek. A következő pillanat viszonyai között azonban már megmagyarázhatatlanok, értelmetlenek. De a hatásuk mások cselekedeteiben mégis folytatódik. Az idő így az egymáshoz képest elcsúszott, elforgatott pillanatok kaotikus zagyvaléka. A véletlen rémuralma a visszavont értelem felett.
Lőrinczy nem motivációkból és tettekből építi fel darabjának cselekményhálózatát, hanem allúziókból, utalásokból, parafrázisokból, ironikus szövegjátékokból. Maga is azt a felszínt írja meg, amelyben egyedi teljességükben egyedül létezni tudnak a szereplői. Nem értelmesebb létük, ha vonalakká kapcsoljuk össze azokat a pontokat, erős pillanatokat, amikor autentikusan képesek megnyilatkozni. Nem is raszterpontok ezek, melytől távolabb hajolva összeállhat a kép. Csupán elszigetelt, esetleges, önmagukért való sötét foltok egy fehér papíron. Eltakarhatók, de nem takarnak ki mást, csak az ürességet.
Réthly Attila, a kaposvári előadás rendezője azzal tette a legtöbb jót a darabnak, hogy nem vette igazán komolyan. Nem volt számára fontos a darabot szervező kontraszt feloldása, az ezredvégi életképek és a shakespeare-i rájátszások összehangolása. Máté Gábor, a Kamra rendezője azonban mintha épp ebből indult volna ki: egyszerre akarta a színpadon megjeleníteni a mai magyar valóság fájdalmas paródiáját és egy komikussá vulgarizált királydráma parafrázisát.
Réthly Kaposvárott könnyedébben, felelőtlenebbül játszott. Felületesebb ötletei mélyebb eredményhez vezettek. Abból a feltételezésből indult ki, hogy ha ezt a darabot egy mai Shakespeare írta, akkor a mostani színészeknek is úgy kell játszani, mint a Shakespeare-korabelieknek. Azaz ő sem tűrt meg egyetlen nőt sem a színpadon, még a férfiszerepeket is színészekre osztotta. Így épp arra játszott rá, amiből az író is kiindult: a mai művészi konvenciók között a Shakespeare-utánzás csak ironikus hatást válthat ki. Ezáltal óhatatlanul is bizarr idézőjelek közé kerültek az események, egy pillanatig sem lehet a mai valóság tükörképének felfogni azt, amit nőnek öltözött férfiak játszanak el.
A kaposvári színészek jó ízléssel oldják meg kényes feladatukat. Nem nőimitárkodnak, hanem figurákat játszanak, amelyek – a nemcsere következtében – épp annyira tűnnek furcsának, mint amennyire bizarr az a világ, amit Lőrinczy ábrázol. Ahol a póz a természetes gesztus. Ahol a legjobb barát folyton átveri azt, akinek állandóan lenyúlja a pénzét. Ahol a felség nem lepődik meg azon, hogy titkos rajongója halálba segítette a férjét. Ahol senki nem akad ki azon, hogy egy jóreményű ifjú megbízást ad a családja kiirtására.
Természetes hát az is, hogy ebben a darabban blank verse-ben érdemes káromkodni. Mint ahogy az is, hogy a kaposvári előadásban az apa áriákban üzen a fiának a túlvilágról. Már meg lennénk lepődve, ha volna benne Isten. Akkor nem lenne ennyire kínosan mulatságos, ahogy Erzsébet a fia temetésén azon szenved, hogy legalább néhány szó eszébe jusson a miatyánkból.
Nincs mit szomorkodni. Jöjjön a mulatság! Járjuk el a víg bergamaszka táncot! A kaposvári előadás színészei meg is teszik ezt az előadás végén. Reneszánsz dans macabre az ezredvégen.


08. 08. 4. | Nyomtatás |