Újra Budapesten

Krisztina de Chatel: Change

Krisztina de Chatel-t el kell helyeznünk előbb a modern tánctörténelemben, s csak azután aggathatunk rá ilyen vagy olyan jelzőket. A ma is szuverén, a világszerte hódító divatáramlatokon kívül maradó alkotó 1963-ban hagyta el Magyarországot. Úticélja akkor a híres Folkwang Hochschule volt, ám hamarosan tovább indult, ahogyan ő maga meséli: "Találkoztam egy hollanddal, Koert Stuyffel, aki akkoriban érkezett Amerikából, megrakva a Graham- és Cunningham technikákkal, a John Cage adta munka élményeivel Tehát mindazzal, amit akkor onnan hozni lehetett. Ráadásul olyan egyéniség volt, akivel kedvem támadt együtt dolgozni, így aztán ott is maradtam nála Hollandiában: tanultam tőle, táncoltam a társulatában, majd ugyanott tanítani kezdtem."

Lőrinc Katalin

A valódi inspirációt nyilván John Cage adta, aki az említett nagy neveket követő generációt (Twyla Tharp, Lucinda Childs) is olyannyira inspirálta. Kialakult a 60-70-es évek Amerikájában az a táncstílus, mely Európában valóban legerősebben Hollandiában, s kicsit kevésbé Franciaországban hatott. Minden irodalmiságtól, de drámaiságtól is elvont, mértani, matematikai elvekre épülő, színtiszta mozgás - így foghatnánk össze röviden s felszínesen ezt az irányzatot, - hívták/hívják posztmodernnek is, de az izmusok között tisztán úgyis csak néhány generációval utánunk fognak kiigazodni, ha egyáltalán.
Krisztina de Chatel darabja tehát: színtiszta emléke a "posztmodern" hőskorszaknak. Hat figura (nem ember, mert lehetnének mozgatható bábok, vagy rajzfilmalakok, mindegy), jó egy órán keresztül megállás nélkül mozog testhezálló fehér, fényes trikókban, (melyek mindent elárulnak és senkinek sem állnak jól,) egy átgondolt séma mentén. Átgondolt, mondom, mert nem vitatható az igen aprólékos gonddal felépített sorrend, a mozgásminták, térformák, testszögek összeállításába vetett gondolat. Ez azonban nem mond ellent annak a megállapításnak, mely szerint a darabot bármelyik pontján el lehetne kezdeni, s bárhol be lehetne fejezni. Vannak ugyan igen finoman váltogatott belső hangsúlyok és a dinamika végestelen végig vezérelve a műnek. Adja ezt a zenei anyag is (David Borden műve), mely ugyan repetitív alapokon építkezik, igen gazdag az efféle belső hangsúlyokban, jó arányokat tart az intenzív és a pihentetőbb részek között. Chatelnál azonban a zene "pihentetőbb" részei alatt sincs pihenés, a testek, akár kb. 1 órára elegendő üzemanyaggal feltöltött gépek, végig a legmagasabb hőfokon tépnek. A mozdulatelemek és kombinációk között igen szépek is akadnak, bár nem mind a hat művész testén jelennek meg egyformán teljes plaszticitással. Mert végülis e három nő és három férfi mégsem gépek... A legjobb közülük most éppen az a Kádár Péter, aki két éve, a társulat Petőfi Csarnok-beli fellépésén tűnt fel először. A Pécsi Szakközépiskolában végzett, s Hollandiába szerződött fiú akkor még, a kellő tapasztalat híján nem tűnt elég érettnek, mára mozgásának harmóniája, színpadi jelenléte felülmúlja öt, nála vélhetően idősebb kollegájáét. Milyen táncost is követel ez a stílus? Olyat, aki, ha mégoly szigorúan unisono, gépiesen absztrakt lépéssort követelnek is tőle; egyéniség, hús-vér, lelkes ember tud maradni a színpadon. Nem csoda, hogy ilyen alig akad azok között, akiknek 30 perc intenzív mozgás után, mikor már szinte epét hányna, még 30 percet ugyanilyen intenzíven végig kell gályázni. Ebből a szempontból nem túl szerencsés a Trafó nézőterének első fertálya, tán az 5.-7. sorig, mert a néző közvetlen közelről látja a lassan üvegesedő, légszomjtól homályosodó tekinteteket, a zihálva emelkedő mellkasokat, s a páni félelmet, hogy mindez meg ne látszódjék. Végén aztán mindenki győz, mindenki állva marad, - a néző pedig ülve, mert igen-igen kifáradt, s a legnagyobb tisztelettel tapsolja meg e hihetetlen munkabírású táncosokat.
Lőrinc Katalin

Egy faun délelőttje
Cie 2 in 1 & Árv. A.I.
Hargitai esetében az sincs kizárva, hogy csupán a szóvicc kedvéért választ ilyen címet, de az utolsó pillanatban, mielőtt a fény kihúnyt volna a MU Színház nézőteréről, rápillantottam a szórólapra. "Előadásunk létrejöttét Vaslav Nijinski megdöbbentő erejű naplója, valamint Egy faun délutánja c. tánctörténeti műve inspirálta". Így kezdődik a rövid információs szöveg, mely a továbbiakban siet hozzátenni : mindez persze behelyettesíthető; ürügy.
Hát most már mindegy, hogy ürügy: a dolog bevésődött. S ezek után ezt az egyórás, különös hangulatú darabot kétféleképpen lehet nézni: úgy, hogy elolvasta az ember a tájékoztatót, vagy úgy, hogy nem.
Ha igen, akkor: valóban, e szabálytalan háromszög alakú szobában, szabálytalan csonka vaságyon háttal - "szabálytalanul"- ülő Hargitai Ákos úgy kezdi, hogy kis faun-szarvacskákat tör le a homlokáról, izgalmi állapota már átcsapott fáradtságiba, s eme helyzetében indulnak látomásai. Bámulatos video-vetítési technikával ide-oda utaznak a képek a falakon: kedélytelen, ahol absztrakt, s bizarr, ahol figuratív a vetített mozgókép. Igen, ha ismerjük Nizsinszkij naplóját, (elnézést, én már csak konzervatív módon így írom a nevét), az átfúrt szívű gipsz-nő (legeslegelső formájában így jelenik itt meg a másik nem), s az azt követő jelenetek, melyekben Michaela Pein, vagy imitált darabkái Hargitai partneréül szegődnek, finoman idézi Nizsinszkij viszonyát a női nemhez. Aki olvasta a művet, érti azt is, milyen nehéz szavakba foglalni ezt az ambvivalens viszonyt: a kapcsolat nélkülözhetetlenségét, a muszáj belső és külső kényszerét, s ugyanakkor e kapcsolat lehetetlenségét. A nő bevehetetlen vár, és - papírmasé. Michaela Pein-nek nem jutott túl sok feladat fizikailag: helyette Hargitai testrészleteinek művi másolataival "pas de deux"-zik, szellemesen. E bátran bizarr víziók, - melyeknek folytonos része Árvai György eredeti látványvilágán kívül erőteljes zenéje is - azt sugallják: hősünk szerint a rajta kívül levő világ abszurd és morbid. Ez Nizsinszkij is; - itt azonban kapcsolódhatnak azok, akik N. naplóját nem olvasták. Vagyis: mindenképpen az "jön le", hogy a világ abszurd és morbid, azzal a különbséggel, hogy a hős is az. Hogy hol vannak itt "a valami után és a valami előtt közötti történés titkai", (így a szórólap szöveg), az nem derül ki, a szórólapot tehát talán mégse kellett volna elolvasni. Kivéve természetesen az informatív részt, vagyis, hogy "rendezés, ötlet: Hargitai Ákos", (ötlet? Ötlet-tűzijáték!), s hogy: "konzultáns, zene + látvány: Árvai György," (itt még a felszórt faforgács is képzőművészetileg átgondolt, s ehhez méltóan hasznosított elem!); "video, fotók: Maros Máté, jelmez: Stampf Katalin". A világítás persze nyilván Árvai És Hargitai "kettőse" (ez nem áll a szórólapon), mindenesetre kegyetlenül profi, eredeti a fényterv.
Hargitaiban mindig van valami. Humor, blöff, gondolat, érzés, mozgás (most nagyon kevés volt), irónia, - lehet választani, preferálni...
Lőrinc Katalin

Duettek a Gálik Éva Vállalattól
- "Sárból tovább": Műcsarnok előadóterem, 1998. nov. 29-30.
Ha az embert a Műcsarnokba hívják egy táncelőadásra, könnyen kerülhet abba a tévhitbe, hogy itt valamilyen, a képzőművészettel szervesen összekapcsolt eseményről lesz szó. Ici-picit tehát csalódottan lép a képzőművészettől tökéletesen elzárt alagsori, zárt doboz hatású előadóterembe. E steril teret szakmai-elméleti előadások, értekezletek, netán vetítések megtartására találták ki, messze nem táncra. A közönségnek betettek néhány girbe-gurba széksort, a nézővel szemben gyűrött fekete vászontömeg lóg háttérfüggöny gyanánt. Észre sem vesszük a két oldalt felállított egy-egy vetítőgépet, pedig később aztán, amikor kihúnynak a mennyzeti kis villanyégők, s elindul az előadás, annak ha nem is lelke, inkább motorja lesz a vetítés. Adott ugyanis egy tér, mely minden, csak nem színházszerű, s melyben semmilyen színházi fényforrás nincs. E két vetítőnek tehát nem csupán az a szerepe, hogy színházszerűvé varázsolja, valamilyen jelleget kölcsönözzön e jellegtelen térnek, hanem kizárólagos fényforrásként is szolgálnak. Önmagában ez az ötlet (t.i: minimális eszközzel elvarázsolni egy lehetetlen teret), s annak jó megvalósítása (fény: Bánki Gabriella) létjogosulttá teszi e helyszín használatát.
Ami ezen kívül történik, az már történhetne bárhol: bármely színpadon, vagy nem-színpadon. A 7 táncos a rafinált vetítés által itt-ott megtört sötétségben kezdik massza-szerű mozgásukat: ki-ki saját maga kis burkában izeg-mozog, lélegzik: életre kel, tudatra ébred, - inkább sejtjük, mint látjuk -, jó ez így, élesíti az érzékeket. Aztán egyszercsak teljes sötét, majd az üres térben egyetlen fénysáv, s e fénysávban két ember. Egyszerű, nagyon-nagyon egyszerű mozdulatok, semmi romantika, semmi naturalizmus, két lény mozog, - szögek, ívek, vonalak. Majd vetítés-csere, s jön másik két lény. Aztán egy alak megy, másik jön, vetítő fénysávot tágít, szűkít, összeolvaszt,- meglepő, mennyire nem unalmas két egyszerű vetítőgép, mint színházi összvilágítás! És meglepő az is, mennyire nem unalmas ezeknek az "egyperces" kettősöknek az egymásutánja, egymásba átlépése, a hatáskeresést mellőző, jó értelemben vett szimplasága. Végül minden visszatér a kezdethez, ismét tömeglét: "Sárból-sárba" is lehetne a cím, de szerencsére Gálik kerüli a szájbarágást.
Szellemes a sokoldalú Sólyom Tamás zenéje, ha jól sejtem, főként saját hangja. A jelmezek nem mindig és nem mindenkinek előnyösek, legkevésbé magának a koreográfusnőnek. A nyilván szűkös anyagi körülmények között készült produkció esetén nem lehetünk biztosak abban, mi az, ami koncepció, s mi az, ami kényszer. A szereplőválasztás kapcsán hasonló kérdés merül fel. Mi a koncepció, s mi a kényszer abban, ahogyan a 7 ember találkozik ebben a darabban? Remélhetőleg koncepció, hogy Nagy Andrea belekerült, mert minden mozdulata líra, költészet, tisztaság, expresszivitás, - tehetség. Egy ilyen visszafogott, meditatív művet csak úgy érdemes a nagyérdemű elé vinni, ha olyan művészegyéniségek adják elő, akiknek színpadi jelenlétük első belépésüktől figyelemre méltó, akiket mozdulatlanul is körülvesz egy aura. Ha tehát 7 db Nagy Andrea adta volna elő, a darab maradéktalan élmény lehetett volna. A koreográfia alapfokon sem okozhat technikai gondot senkinek (célja egész más jellegű), de Gálik arra is odafigyelt, hogy aki igen keveset tud, annak ne nagyon kelljen mozognia. Ezúttal őt magát sem tartottam markáns színpadi jelenségnek (hiányzik nála tartásból, vonalakból, kisugárzásból), - ezt persze némileg menti az, hogy közben létrehozott egy figyelemre nem méltatlan előadást!
Nagy Andrea mellett Sziráczky Rita rendelkezik azzal a légkörteremtő képességgel, mely nélkül nem érdemes színpadra menni. Kellemes, de nem átütő Józsa Gabriella, s becsülettel állt helyt Vincellér Katalin, Deutsch Zoltán, Tr. Szabó György.
Gálik Évának érdemes lenne tovább alkotnia: darabján kívül maradva, arisztokratikusan igényes szereplőválasztással.

08. 08. 4. | Nyomtatás |