Jung után szabadon

Fabienne Berger: Nevess remegve (Emlék) – Bozsik Yvette Társulat

„A jövő hosszú távon a tudattalanba készül. Minden erőnkkel azt segítjük, hogy az ember megszabaduljon ösztöneitől és gyökereitől (…) holott minél kevésbé értjük, mit kerestek apáink és őseink, annál kevésbé értjük önmagunkat. A múlttal való kapcsolat elvesztése, a gyökerek elvesztése okozza a rossz közérzetet a civilizációban.”
Bozsik Yvette társulata – ezúttal Bozsik Yvette közreműködése nélkül – egy svájci koreográfusnővel, Fabienne Bergerrel készített új darabot. Az eredmény – mint az várható – eltér a társulat korábbi munkáitól, de mégsem annyira, mint amennyire gondolnánk. Berger célja – mint az a címlapon szereplő Jung-idézetből is kiderül – a gyökerek, az ösztönök és a múlt feltárása. És miközben az emberi lélek ismeretlen régióiba merülve a saját gyökereit kutatja (édesanyja Magyarországról származik), a darab szereplőinek (és Bozsik Yvette-nek is) tükröt tart: némileg módosítva felidézi a társulat korábbi darabjainak mozgásvilágát.
Szabó Krisztina

Az előadást (mint valami ceremóniamester vagy mágus) Tokai Tibor nyitja meg. Az ő tapsára rohannak elő a táncosok, majd tűnnek el újra a színpadról. Ritkaság, hogy egy táncdarab első mozzanata ennyire egyszerű, mégis kifejező legyen. Mintha a taps hatására elevenedne meg a múlt, ez lenne a jel egy hipnózisszerű állapotba való átlépéshez, ahol átélhetővé válnak az emlékek. Amellett, hogy a darabnak elmesélhető cselekménye van (a jelenetsorok különálló figurák történeteiként is értelmezhetők), a nézőnek mégis az az érzése támad, hogy nem valóságos személyeket figyelünk, hanem az emberi tudat belső történéseit (a psziché „rész-én”-jeit) látjuk megelevenedni a színpadon. A koreográfus és a táncosok megpróbálják feltérképezni a tudatalatti világát, kapcsolatot keresni az önmagunkban rejlő ismeretlennel, és ezáltal legbensőbb énüket találni meg újra.
A koreográfiában domináns szerephez jut a fej: mindig nagyon karakteresek, bensőségesek a vele végzett mozgások, érintések (például az, amikor a táncosok a fejüket váratlanul egy másik figura hasfalának támasztják, vagy amikor a nők a lábukkal forgatják a férfiak fejét), holott talán ez a legkevésbé „testszerű” testrészünk. A mozgás nem is tartozik fő funkciójához, a gondolkodáshoz.  A fej kiemelt szerepe – miután a darab tárgya elsősorban a pszichikum – egyfajta absztrakt fogalmiságot visz a műbe. Ezt próbálják megjeleníteni a tánc eszközeivel az előadók.  Sokszor az a benyomásunk, hogy voltaképpen nem is testi mivoltukban vannak jelen a darab világában.
A táncosok először körkörös karmozdulatokat végeznek, mintha önmagukat határolnák körül. A kék ruhás lány (Magusin Anna)  tenyerét úgy teszi az arca elé, mintha  tükörbe nézne, majd a karjával (a fejét hátrasimítva) az agy, az emberi tudat központját jelöli meg. Ezután mozgásba lendülnek a párok. Mintha csak a kollektív tudattalanból származó tudás irányítaná a táncosok mozdulatait: az ösztönök, a szenvedélyek, a férfi és nő kapcsolatának ezerféle variációban létező, lényegét tekintve mégis évezredek óta azonos koreográfiáját látjuk. A kék ruhás lány szólójában mintha a korábbi Bozsik Yvette-darabok nőalakjainak megszállottabb, démonikusabb vonásai jelennének meg. Magusin Anna tánca, színpadi jelenléte erőteljes, magnetikus kisugárzású, örvénylenek körülötte a szenvedélyek. Ennek mintegy ellenpólusát alkotja a Krausz Aliz táncolta figura passzívabb, visszafogottabb, önmagába forduló nőiessége. Mozgása lágyabb, hullámzóbb, statikusabb. Igen jellemző rá az a többször ismétlődő póz, ahogy kifelé, felfelé néz, mintha a holddal állna kapcsolatban, vagy egy másik, az őrülettel rokon ismeretlen világgal. Az egyik legszebb táncmozdulata az, amikor a kezére fekteti az egyik férfi fejét, aztán végigforgatja-gurítja a karján, olyan lágyan, mint ahogy művészi tornász a labdát. A harmadik női szereplő (Zarnóczai Gizella) csak az előadás későbbi részében tűnik fel. Ő az, akire a legkevésbé jellemző a neme, tánca kevésbé ösztönös, szenvedélyes.  Barna nadrágot visel, ez a szín megegyezik a háttérre vetítve feltűnő homok színével. Olyan ez, mintha a figura a lélek mélyebb, felszín alatti rétegeiből került volna elő. Az a kézmozdulat a legjellemezőbb rá, amellyel mintha tükröt tartana a többiek felé.
A teljesen üres színpad hátterében egy hatalmas monitor tükörszerű felülete látható, amely a tudatalatti ismeretlen világát jelképezi. A monitoron időnként különféle képek jelennek meg: régi, megbarnult fotográfiák, egy tenyér bejelölt sorsvonalával, homokba rajzolt írás, homályos foncsorú tükrön keresztül látható, beszélő arcok, illetve strukturálatlan mondatszerkezetű üzenetek. Belső énünk küld jelzéseket, őt érzékeljük a háttérben – megközelíthetően, mégis elérhetetlenül. Az előadás talán legmegragadóbb része az, amikor Vati Tamás áll magányosan, szemközt a monitorral, és nézi a barna homok mögül csak homályosan előderengő önarcképét. Aztán a monitoron mellette levő nőalak – lényének női része – kezdi lesöprögetni  a homokot,  hogy végül a tiszta üvegen át nézzen a színpadra. Erre a Vati játszotta figura ijedten sarkon fordul, a hátát – mintha csapdába került volna – nekiveti a falnak. Most a többi szereplő kezdi nézni őt, amint táncolni kezd. Nosztalgikus zene szól, miközben Vati Tamás kötéltáncszerű lépéseket tesz (a táncos előadásmódját most is a tőle megszokott kifejező erő jellemzi). A tangóharmonika hangja, a muzsika jellege a „békeidőket”, a régi városligeti vurstlik hangulatát idézi fel. A többiek úgy nézik a táncot, mintha valamiféle vásári mutatványost figyelnének, időnként azonban hátranéznek a nézőkre, akik persze őket nézik. Aztán a földre fekve lebegő-futó mozgást végeznek. Nagyon szép, ahogy ezekkel az álombeli mozdulatokkal haladnak: mivel ez nem a szokásos síkban történik, a nehézkedési erő nem a lábukra esik, mindez olyan érzést kelt, mintha súlytalanul lebegnének. Mintha más dimenzióba, más közegbe kerültek volna át.
Aztán szívdobogás és összetörő tükörcserepek hangját halljuk. A földön heverő nők a lábukkal átfogják és forgatni kezdik a férfiak fejét, így gurulnak együtt lassan a talajon. Felfokozott pillanatok ezek, a szerelmi egymásra találást, a születést és a halált juttatják eszünkbe. (Mintha az emlékeinkben visszafelé haladva – a tükör falait áttörve – újból a kezdetekhez jutottunk volna el.) Végül a szereplők kötélhúzásszerű mozdulatokkal rángatják egymást. Egy vonal mentén próbálnak átlósan elhelyezkedni. Majd kiválik közülük Krausz Aliz figurája, és a színpad jobb első sarkában lágy mozdulatokkal táncolni kezd. A többiek egy ideig az ellenkező oldalról figyelik őt. Aztán egy holdsugárhoz hasonlatos fénynyalábon – a táncoló figura mozdulatait követve – elkezdenek feléje egyensúlyozni. Valamerre elindultak. Talán a jövő felé? Vagy egy nietzschei ihletésű magasabbrendű emberkép irányába?

Nevess remegve (Emlék)
Bozsik Yvette Társulat

Koreográfia: Fabienne Berger
Előadják: Magusin Anna, Krausz Aliz, Zarnóczai Gizella, Vati Tamás, Tokai Tibor, Vislóczki Szabolcs
Helyszín: Trafó
08. 08. 4. | Nyomtatás |