Jelentés...

Szőke András: Gyöngyhullás

egyes felforgató elemek jelenlétéről a főváros színházi életében
(az Ellenfény fedőnevű színház-megfigyelő kiadvány számára)


Tárgy: Szőke András és társulata Gyöngyhullás című előadásának megfigyelése00
Helyszín: Budapest, R. S. 9 Színház
Rövid értékelés: betiltás megfontolandó!

Hosszabb értékelés és indoklás:
A nevezett előadás plakátja a divatbemutató műfajt határozta meg. A kapitalista rendszerekben régóta él ez a műfaj, elsősorban ízléstelenségével, túlzott exhibicionizmusával, fülledt erotikájával botránkoztatva meg a lakosság jobb érzésű hányadát. Az utóbbi években praktikus célokkal nálunk is megjelentek a divatbemutatók, de elsősorban  – és szerencsére – ez a hazai textilipar bemutatkozó fóruma, ahol a lakosság igényeihez mért kényelmességen, praktikusságon és tartósságon van a hangsúly. Reméltük, ez az előadás is ezeket az értékeket figyelembe véve igyekszik majd szórakoztatva informálni a közönséget. Sajnáljuk, hogy tévedtünk.
Magyari III/3 Péter

Miután a nézők elfoglalták helyüket, Szőke András, az est házigazdája hátulról támadt. Idétlen sapkájában (talán e tárgytól várta, hogy érdekessé, „divatozóssá” válik semmitmondóan bosszantó bevezetése) a nézőket inzultálni kezdte. „Hogy otthonosan érezzék magukat” masszírozásba kezdett, és ehhez zoknis lábait is felhasználta. A sokkolás szerintünk nem lehet része az emberarcú modern színháznak. Műveletéhez egy hosszú hajú „zenész” prüntyögött elektromos gitárjával, előtte leplezetlenül alkoholos ital, melyből később nyíltan fogyasztott. A szórakozva művelődni vágyó dolgozók megpróbáltatásai pedig még csak most kezdődtek. Likas papucsát telefonkagylónak kinevezve kényszerített beszélgetésre egyeseket, számon kérve rajtuk, hogy mért jöttek el, sőt, legintimebb magánéletükről is faggatta őket. (Itt szóba került lába büdösségének kérdése is!) Hosszasan és zavarosan, témáról témára ugrálva tartott bevezetőt, idétlen, filmjeiből ismert „kisember” stílusában. Ez a kisember azonban távol áll az általunk nevelt dolgozók jellemétől. Szomorú, hogy sokan így is hahotával fogadták megnyilatkozásait.  Színésztársa váratlanul fel-feltűnt a háttérben, ő rendszeresen visszazavarta: „nem te jössz még, Béla!” – kiáltotta, és káromkodott közben. Sokszor – és később az egész előadás során – rongyos papírjába nézett, támpontokat keresve az előadás folytatásához. Eztán arra kérte a nézőket, csukják be a szemüket, hogy beleélhessék magukat a darab kezdő helyszínébe és idejébe (munkáslakás, 50-es évek vége). Agresszívan viselkedett a szemüket fel-fel nyitó színházlátogatókkal szemben, kioktató, alpári módon szólítva meg őket. Ha nem tudja másképp megteremteni a színház hangulatát, legközelebb Sztanyiszlavszkij módszerét tanulmányozza mielőtt rendezésbe fog! A történet sekélyes volt, egy József József nevű fiatalember életét követte nyomon szülei megismerkedésétől azok haláláig, egy-egy korszakot kiemelve a család életéből, a történések mellett meghatározó hangsúlyt fektetve azok jellemző öltözködési szokásaira.
A szülők megismerkedésével kezdődött tehát a műsor érdemi része. Az apát játszó túlsúlyos népművelőt és az anyát játszó fiatalasszonyt Szőke folyamatosan instruálta a színpadon, éppen rendezte a darabot az előadás közben – fájó amatőrizmus. (nemrég zsűriztem a XIV. kerületi középiskolák kulturális seregszemléjén, ott ilyen nem fordulhatott elő, pedig a lelkes fiatalok valóban amatőrök voltak.) Az első randevú során megjelent a későbbi József József mint köztéri szobor és cupido – idétlen megoldás. Úgy állította be Szőke a késő 60-as évek fiatalságát, mintha szakmunkástanulóink az alkohol, rockzene és nemiség hármasságának bűvöletében éltek volna kizárólag. Korunk embereszményétől távol áll a diszkók ott megjelenített obszcén-reakciós levegője, a „csövesek” barátsága, a szerelem devalvációja. A ruhák hosszas elemzéséről a rendező itt sem feledkezett meg, és gusztustalanul kiélezetté vált az „első csók” aktusa is. Az első randevú éjszakáján fogant József József embrió képében jelent meg a következő jelenetben. Egy bepelenkázott, de egyébként mezítelen, nylonokba burkolt fiatalembert hozott ki ölben Szőke, ki láthatóan fuldoklott a nylon alatt, majd a közönségből valakinek az ölébe helyezte ezt az izzadt embert. Mikor a jóérzésű néző visszavitte az „embriót” a színpadra, másnak adta, felszólítva, hogy „simogassa szegényt, szeretetre vágyik”. Legközelebb gyógyfürdőben, majd a televízió előtt láttuk a családot. Nem időznék hosszan az itt megjelenített munkáscsaládtípus devianciáján, a közönséget a feleség hátát napolajjal való kenegetésre felszólító provokációnál, a sörösüvegnél, mely az apa attribútumává vált, de fel kell emelnem a szavam a sérült társainkon csúfolódó, félig letakart szemüvegű gyermek szerepeltetése miatt. Egy „divatbemutatón” ez igen szomorú. Ami eztán következett, az politikai provokációnak minősíthető: május 1-ét ünnepelte a család, az imitált felvonulásba bevonták a nézőtéren megjelent dolgozókat is, hamisan üvöltve az Internacionálét, valami karneváli bolondmenetként vonulva a sorok között. (A résztvevők adatait a műsor után kollégám feljegyezte.) A történet a szülők szomorú, pongyolás, magányos halálával zárult, fiuk magára hagyta őket, úgy állítva be Szőke által viselkedését, mintha a szolidaritás nem lenne jellemző a 80-as évek ifjú dolgozóira. Ezt is aláhúzandó a rendező maga csukta le az elhunytak szemét. Újabb kollektív szemlecsuktatás után hazaengedtek minket végre.
Szerintünk helye van a modern drámában a deviáns, reakciós erők megmutatásának, hiszen ezek létező, (de egyre ritkább) jelenségek. Azonban ezek általánosítása, kritikátlan, sokszor trágár és obszcén, indiszponált légkörben történő megjelenítése nemcsak káros a dolgozók fejlődése szempontjából, de a kevésbé öntudatos emberek ilyen provokáció hatására rendszerellenessé válhatnak, megbontva ezzel társadalmunk egységét. Alapgesztusa volt ugyanis a bemutatónak az általánosítás. Ez a ruhaneműk részletezése során egyértelművé vált, hiszen a korszakban öltözködő összes néző felismerhetett ezt azt ruhatárából. Az előadott élettörténet – mely az érzelmek (itt: szerelem) munka, szórakozás (különös hangsúlyt kapott a televíziózás szerepe), üdülés, ünnep, halál dramaturgiai gerincre épült – különösen aláhúzta az átlagosság jellegét. Az egyszerű emberek ilyen torz ábrázolása provokatív. Hiányzott a szereplőkből az öntudat, a szolidaritás, egyéni érdekeiken túlmutató érdeklődés csírája is. Realizmus helyett ez az épülő szocializmus groteszk görbe tükre, felduzzasztva Szőke kocsmai jellegű monológjaival. Ezért javaslom betiltását, vagy kisebb (2-4 férőhelyes) színházterembe történő áthelyezését a további előadásoknak.

08. 08. 4. | Nyomtatás |