Fejünkben az apokalipszis

Apokalipszis-fesztivál – Artus Stúdió - élménybeszámolója

Megkezdődött a visszaszámlálás, érezzük mindnyájan, és ennek csupán szembeötlő, külső jele, hogy az Eiffel-torony ormán a közelgő ezredforduló napjához képest jelzik a fordított időszámítást. Egyébként még a csapból is az folyik, hogy egy kicsit, valamennyit még várni kell, aztán jön a jó világ, a jólét. Csak még azt nem tudjuk, mennyi van hátra, hány napot kell várnunk, amíg ... beteljesedik az ígéret.
A 2000. év 0 óra 0 perce – tudjuk – virtuális pillanat: valamely közmegegyezés majd kijelöli, mikortól, melyik pillanattól számítjuk a harmadik évezredet, greenwich-i idő szerint, vagy éppen az Eiffel-torony földrajzi elhelyezkedése lesz a meghatározó, mindenesetre az éppen aktuális politikai-hatalmi helyzet dönt központról és perifériáról, s arról, ki tartozik majd onnantól kezdve a jók és ki a rosszak közé.
Az eszkatologikus időszámítás gyökere az Újtestamentum, annak is a legutolsó könyve. Az origó, az abszolút középpont (János jelenései szerint) Jézus Krisztus második eljövetele, az utolsó ítélet pillanata, szemben a mostani időszámítással, amely szerint az idő Jézus születésének pillanatától indult, s egy végtelen jövő felé tart. Az Apokalipszis könyvének értelmében ez a kétezer éves szemlélet hamarosan érvényét veszti, mivel közeledik a Második Eljövetel, az igazság és az ítélet kimondásának pillanata. És egy akol lesz és egy pásztor – szeretnénk mondani Jánossal, ám gondolkodásunk, logikánk, megszerzett tudásunk tiltakozik az „új paradigma” ellen. Holott ő „látta” mindezt, előtte feltárult a jövő. Ő tudja, ő az autentikus szemtanú, hiszen az Egyház az ő „megvilágosodási jegyzőkönyvét” kanonizálta, s tette kötelező olvasmánnyá évszázadokra. Más ideológiáknak viszont érdekében állt, hogy a szöveg igazi, radikális tartalmát elfedjék. Nem csoda, hogy ami ebben a logika és tudomány keretei közül menekülő „látomásos” könyvben foglaltatik, az az évszázadok során elsősorban a hivatásos álmodozók, a társadalmi megbízatással megváltozott tudatállapotba kerülők tevékenységében hatott termékenyítően: a művészetben, a fontos tartalmakkal telített érzékek világában.
Zala Szilárd Zoltán



FEJÜNKBEN AZ APOKALIPSZIS

Kulturális akciót indítani Apokalipszis-fesztivál néven az 1998-as Magyarországon logikus lépésnek tűnik, hiszen legtöbb – halványlila/értelmiségi – beszélgetésünk hátterében ott bujkál a világvége-érzés. Érdekes módon a gondolatkör különböző aspektusai közül itt és most nem az elborzasztó kerül előtérbe. A harag napjának felidézése csupán történelmi szempontból érdekes, utalás a második világháborúra.
Ám a programfüzetre s az egész programra jellemző, hogy tele van árulkodó jellel, erre vonatkozó utalással. Szerintem ugyanezek a véletlennek tűnő, freudi értelemben vehető lapsusok, elvétések teszik felejthetetlenné és egyszerivé a fesztiválhangulatot. Színházban, kocsmázásban zenélésben azok fejezik ki magukat itt 1998 október 3o-án, 31-én és november 1-én (péntek-szombat-vasárnap), akik úgy érzik, bérelt helyük van az igazak, a kiválasztottak, az ítéletmondó Jézus jobbján felsorakozottak között. Az egész közönség ebben a boldog érzésben leledzik, feloldódva és nyitott szívvel kering a Caola-Patex ipari labirintusában, s engedi történni a Antikrisztus idejének végső borzalmait abban a biztos tudatban, hogy hamarosan feltárul az ajtó. Posztindusztriális korszak ez a gyárépület történetében, az emberi szíveket pedig valamiféle megtörettetés utáni végső optimizmus tölti be.

HÁROMNAPOS TÚLÉLŐTÚRA
Már az utcán, a buszon elkezdődik, a találgatás: ki megy oda, ugyanoda. Pásztázó tekintetek keresik, ám csupán a megcélzott épület sarkán jelenik meg az ARTUS STÚDIÓ felirat, meg egy apró nyíl, amelyet a bejárattól kezdve kell követnünk, hiszen utunk – első alkalommal valóságos akadályverseny – szerelőcsarnokon, lépcsőházon, belső udvaron és portásfülkén keresztül vezet, s ha mindezeken végigmentünk, eljutunk a MEGJELENÉS  (a jelenések) színhelyére.
Valamiféle sohasem remélt belső nyugalom és hit sugárzik a szervezőkből, lebonyolítókból, művészekből. De a kiállítási tárgyakból is, amelyek mintha maguktól találtak volna a helyükre, és a szilárdan álló ácsolt nézőtérből is, mely szuverén módon osztja a hatalmas termet játéktérre, ülésekre és közlekedő-járásokra. Pőrén és leplezetlenül vállalja minden saját magát: a büfé, a mellékhelyiségek, a szükségletek szerint nyitva vagy zárva lévő ajtók mind azt sugározzák, jó helyen vagyunk, a jobbik részt választottuk, a megfelelő kéz felőli oldalt.
Persze ami bennünk van, ami évszázadok, ezredek során belénk ivódott az utolsó ítéletről, a trombitákról, az apokalipszis lovasairól, a lelkes állatokról, a sátán-sárkány egybemosódásról, a szörnyűségek színültig telt kelyheiről és a vértől áradó tengerekről, tűzről és vízről, sáskákról és pokolról, az mind megjelenik valamiféle finom és artisztikus stilizációban.
A Voces Aequales koncertjén például Dürer metszeteit meglehetősen fantáziátlanul kezelt számítógépes óriás-kivetítő rezegteti a muzsikusok háta mögött. A nemes egyszerűséggel Apokalipszisnek címzett kompozíció a metszetsorozat logikáját követi. A középkori polifon mesterek darabjaiból és a fiatal kortárs zeneszerző, Sáry Bánk komponálta „kötőanyag”-ból az énekegyüttes tagjai (Bárány Péter, Gavodi Zoltán, Gyulai Csaba, Koncz András, Mizsei Zoltán és Demjén András) egy sajátos, maguk alkotta liturgiát „virtualizálnak”. Szuverén olvasatukban a Jelenések könyvének lényege az, hogy a világvége történéseiben nincs – legalábbis a műsorfüzet szerint – semmi félelmetes.
„Főszereplőjük” a „napba öltözött asszony, lábai alatt a hold, fején tizenkét csillagú korona” – és érezhető, hogy ez nem véletlen. Ez a hat fiú az üdvözülés férfiúi útjának állomásait járja végig. Szinte természetes, hogy az ő felkérésükre, az ő számukra, az ő használatukra komponált számok, elsősorban a záródarab az „új optimizmust” tükrözi, ugyanakkor tele van erotikus feszültséggel: „jöszte, és megmutatom neked a menyasszonyt, a bárány jegyesét ... fölkészülve, mint a férjének felékesített menyasszonyt ... jöszte! ámen". Az érzékiségnek ez a burjánzása finom összhangban van a polifonikus darabokban amúgy is összefonódó égi és földi szerelem kétértelmű jelenlétével.

FORMALITÁS ÉS SZEMÉLYESSÉG

A Picaro Produkciós Műhely tagjai előadóművészként mutatkoztak be a pénteki estén, ám megoldhatatlan feladat hárult Deák Tamásra, Bereczky Péterre, Pintér Gáborra, Reinhardt Istvánra és a Terhes Sándort helyettesítő Takáts Andreára. Imre Flóra versösszeállítása úgy abszurditás, ahogy van. Ilyesfajta válogatásnak talán akkor lett volna értelme, ha a fesztivál résztvevői (alkalmi sokszorosításban mondjuk) kézhez kaphatták volna Vas István, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes hosszú verseit. A költemények gondolatisága jobban feltárult volna hazafelé, a villamoson döcögve, meditációs tárgyként, éjszakai olvasmányként, mint így, sűrű egymásutánban felolvasva. Így mindez csak tautológia volt, annak a felesleges kimondása, hogy lám, a huszadik század második felében is foglalkoztatta költőinket az apokalipszis gondolatköre.

KVARTETT AZ IDŐ VÉGEZETÉRE

Autonóm remekmű Messiaen kvartettje, ezt meghallgatni már önmagában ünnep, hiszen igen ritkán hangzik el a nagy koncerttermekben. Itt, a Caolában négy fiatal: Fodor Dániel, Klenyán Csaba, Oláh Miklós és Gyökér Gabriella játszotta. Vivace Kamarazenei Műhely – hirdette a plakát, s örömmel fedeztem fel köztük máshonnan, például a Forrás Kamarazenei Műhelyből ismerős arcokat. Az első tételben úgy tűnt, hogy a klarinétos lesz a főszereplő. Intenzív színészi-muzsikusi jelenléte meghatározta a felvezetést. Tudjuk, milyen fontosak az előadás első pillanatai. Ilyenkor dől el, miféle dialógusba ránt bele minket, hallgatókat a muzsika. Ez a zene nem ad lehetőséget semmiféle formalitásra, távolságtartásra.
Intenzív szólisztikus megnyilvánulásokból álló ritualizált kommunikációs helyzet áll elő rögtön a mű elején, nem véletlen, hogy a részletet a komponista a Kristály-liturgia címmel látta el. A személyes megszólításmód a végső kérdésekkel szembesíti hallgatóját. A rácsodálkozás élményét osztja meg velünk a második tétel. Érdekes, ahogy itt Klenyán Csaba feladja a protagonista szerepet, s ebben a Vocalise-ben engedi a vonósokat, hogy kedvükre ámuldozzanak. A darab partitúrájának élén álló bibliai idézet  segít a hangulat megragadásában:
„Ekkor láttam, hogy egy hatalmas angyal száll le az égből. Felhő övezte, és szivárvány ívelt a feje fölött. És jobbját az égre emelte, megesküdött az örökkön-örökké élőre mondván: nincs többé haladék! Azon a napon, amikor a hetedik angyal megfújja a harsonát, beteljesedik az isten titka."
A koncentrációs táborban (1940-41) komponált és bemutatott darab úgy készült, hogy az egyes előadók külön-külön is gyakorolhassák szólamaikat, s a közös próbákon csupán a nagy tuttikat kelljen próbálniuk. A kényszer szülte megoldásnak köszönhető például a koncentrált klarinét-monológ, a Madár-szakadék. A szerző kedvenc metaforája fogalmazódik meg benne, az emberi nyomorúság és a madarak énekében megtestesülő szabadságvágy szembeállítása. A meditatív szólórészeket hosszabb-rövidebb, erőteljes, ritmikusan szervezett együttesek tagolják a továbbiakban.
Zárjuk egy váratlan „apokaliptikus fordulattal” elsőnapi naplójegyzetünket. A késő éjszakai villamosozás után következhet a jótét lelkek megelőlegezett jutalma, az „igazak álma”. (Ha valaki nem tudná: a kifejezést János jelenéseiből kölcsönöztük.)

A SZÍNHÁZ KALANDJA

Naplóval a kézben felfedező útra indulni, megismerni egy titkokban gazdag ismeretlen tájat vagy akár egy kulturális mikroközösséget, lépésről lépésre találkozva újabb és újabb jelenségekkel azért is jó, mert frissiben – in statu nascendi – rögzíthetjük kérdéseinket. Olvasóink így a felfedezés folyamatát is érzékelhetik.
A szombati este, egy háromnapos ünnepen belül a középső, paradox módon a csendnek van szentelve, a befelé fordulásnak: csak a „kiválasztottak” léphetnek be a gyár területére. Ez talán némi magyarázatra szorul: a Portré-C és a Csillagőrlő előadásairól köztudott, hogy ingyenesek, ám alkalmanként csupán 40-50 ember fér be a nézőtérre. Aki részese akar lenni az eseménynek, annak telefonon kell bejelentkeznie. Ez a szertartáselem már eleve kiemeli a színházat a hétköznapból, és ez nem csak most, a fesztivál idején érvényes!
Ma este a zsilipelés is egészen másféle, mint előző nap volt. A gyártelep főbejáratánál a portásfülke előtti csarnok kicsit túlfűtött, hirtelen megcsap a meleg. Ha rajta van a neved a listán, kiléphetsz újra a szabadba, immár a gyárudvar vár, s követheted tegnapi tapasztalataid alapján a nyilakat. Én, egynapos tapasztalatommal már bennfentesnek számítok.
Goda Gábor mint ceremóniamester fogad bennünket, s elmondja a játékszabályokat. A törzsvendégek a következő zsilipnél minden teketória nélkül bemondják a kereszt- és vezetéknevüket, az azután következőnél pedig beállnak az előkészített keretbe, és szépen, ahogy kell, belenéznek a kamerába, mely az arcokat rögzíti további feldolgozás céljából.
Nem túl nagy ár ez egy színházi előadásért? – kérdezi bennem az állampolgár-kisördög, aki általában fizet, vagy alázatosan gazsulál egy ingyen belépőért, de nem szívesen ad érte magából semmit. Itt meg az a szabály, hogy adjam oda saját magam, vagy ami ugyanezt jelenti: az arcomat és a nevemet. Kötelezzem el magamat nem is tudom kinek, aki tetszése szerint felhasználhatja, amire akarja, azt, ami az enyém. Hát Faust vagyok én, hogy egy-két órányi gyönyörért „aláírjak” itt, aztán majd elkárhozom örökre? Hacsak meg nem mentenek, ahogy ebben a fránya-európai kultúrában lenni szokott, még mielőtt annak rendje és módja szerint az itt és most annyit emlegetett apokalipszis keretében meg nem szólalnak a végítélet harsonái.
A színházteremben szokatlan, megilletődött csend. Ismerősök és idegenek vagyunk, feszengünk kicsit, de érezzük, beléptünk egy közösségbe. Ők is „aláírtak”, odaadták a nevüket, az arcukat, Most már többé semmi el nem választ bennünket egymástól. Itt tehát nem működhetnek a szokásos nézőtéri automatizmusok: sem a jópofizás, sem a fapofa. A másik ember arca ugyanúgy el van idegenítve, mint az enyém. Hogyan nyerhetjük vissza? Érintve vagyunk. Benne vagyunk. Ítéletre várunk: ami itt az elkövetkezendő egy-két-három órában történik, az a mi történetünk lesz, ezen már nem lehet változtatni.

A KERETEK SZÍNHÁZA

Egyébként minden olyan, mintha rendes színházban lennénk. Kicsit furcsa ugyan a két oldalról, oszlopról befüggesztett világosítófülke, mintha meztelenek lennének ezek a fickók ott a magasban, gépeikkel, kütyüikkel, világítópulttal, számítógéppel. De ... azért minden olyan, mint a színházban, biztatom magam. Szépen emelkedő sorokban leült mind az ötven néző.
A játéktér mögött vetítővászon. Jobbra elöl, a világosítófiú alatt számítógépes lány, klaviatúrával, monitorral. Szimmetrikusan balra elöl egy még bonyolultabb szerkezet, tetején üveglap. Erre fogja „a nap képzőművésze” elkészíteni a képet. A teremben oldalt kiállítás: egyforma üveglapok más-más képekkel. Ötvenhat öntörvényű képből összeálló tárlat ez, eddig ennyi előadás volt. Ma este újabb műalkotás születik, amely természetesen átértelmezi az egész „dokumentációt”, s így lesz ez minden itteni színházi esten, az idők beteltéig, a beígért századik előadásig (innen ered a Portré C mint projektcím).
A Szkénéből színészként jól ismert Bereczky Péter mindenesetre először ül a kiemelt balszélső székben. Középkori templomablakok világát idézi fel, az üvegdarabkákat összefogó ólom-tagolásokat intenzív arany-vonalak, tubusból kinyomott testes kontúrok helyettesítik. A videó rendszeresen tájékoztat a művész manuális tevékenységéről, az alkotás fizikai folyamatáról, sokszor percekig nincs is más dolgunk, mint követni ezt a munkát. Ha jól érzékelem a „képzőművészeti vezérlőpultnál” Bereczky Péternek fontos szerepe van abban, hogy a színészek mikor melyik jelenet játsszák. Ő kommunikál az első rész játékmesterével, Goda Gáborral, aki direktor és dirigens egy személyben, karmesternek is van öltözve, van pálcája is, időben mindig beint a zenészeknek. Mióta a játék elkezdődött, velünk, nézőkkel nem beszélget többé. Ők ketten döntenek a jelenetek sorrendjéről, bár ez látszólag a véletlenre van bízva. Irányított aleatória ez, emberi választások által (is) befolyásolt véletlen.
Röviden, sommásan és filozofikus semmitmondással a jelenetek a világ megismerhetetlenségét vannak hivatva illusztrálni, belső tartalmukat tekintve pedig arról szólnak, hogy a történés egyedül a szubjektumban csapódhat le: bennem, vagy ahogy ők, felém fordulva mondják: BENNED összegződik minden.
A videóra vett arcképekből a másfél óra során több menetben összeáll egy kollektív arckép: a számítógépes véletlenek sorozata kaleidoszkópszerűen létrehozza az „aznapi néző portréját”. Egyszer, ha eljön az ideje, majd ezekből a képekből is száz lesz. Nem mennek kárba a bemondott nevek sem:  felírattatnak a képernyőre, előbb sorban, majd összecsúsztatva és kinagyítva, artisztikus számítógépes grafikává szublimálva. Ez volt a cél: énünk minél nagyobb része kellett, hogy belecsússzék az összművészeti s éppen most objektiválódó műalkotásba.

A BOROZGATÁS UTÁN

Új darab kezdődik, új játékszabályokkal, ez lesz a Csillagőrlő. Be kell lépnünk az ismeretlenbe, a sötétségbe, ahol mindnyájan kapunk egy-egy kis mini ceruza-elemlámpát. Ez eleinte nélkülözhetetlen, hogy a meglehetősen zsúfolt térben egyáltalán közlekedni tudjunk. Lassan felfedezzük – szemmel, érintéssel – az előző színházi akció elemeit, színészeket, kellékeket, muzsikusokat. A falon meg ott vannak kiprintelve és felkasírozva a korábbi előadások video-grafikus névjegyei is: újabb kiállítás. Ennek felfedezésében is mi nézők vagyunk akcióban kis lámpácskáinkkal. Ám még mielőtt elkezdenénk egymást is felfedezni, beindul a színházszerű gépezet. A színészek monologizálnak, dialogizálnak énekelnek. Téma: ki vagyok én?
A következő új tér minden eddiginél szűkebb. Kettős körben állunk a kötélkordon mögött, középen maga Goda Gábor táncol. Egy színészlány pedig szorgoskodik: az ovális placcot lassan teljesen beborítja fehér papírral. Az eddigi fekete volt a táncos mozgástere. A férfi végül teljesen kiszorul a térből, azt hisszük, így ér véget az előadás. Aztán az üres színpadon megjelenik Pintér Béla, s  képmutogató-bábos monológjában elmond egy mesét, amely a fény diadaláról szól. A színész fején kigyulladnak a csillagok, valóságos csillag-korona. Hazamehetünk a sötét éjszakába, a nagyváros másféle fényei közé. A hosszú folyosókon, a lépcsőn, a kihalt gyárnegyedben immár senki nem áll utunkba. Véget ért a második nap.

TEMPLOM ÉS KOCSMA

Minden olyan ezen a fesztiválon, amilyen a papírforma szerint nem lehetne. Azt hinnéd, minden ilyen eseménynek sine qua non-ja, hogy kitépődj a megszokásból, a hétköznapból, hogy átstrukturáld az életed. El kell távolodni, gyakran fizikailag is, a közegtől, amelyben élsz. Az elutazás már önmagában segít, nem véletlen alakultak ki az ún. fesztiválvárosok. Nyilván valakinek ilyen Cannes, másnak meg Kazincbarcika, a maga kétévenkénti amatőrszínházi találkozójával.
A hangulat igazából független attól is, hogy szép-e egy hely, sőt attól is, hogy van-e infrastruktúrája, tud-e megfelelő kényelmet nyújtani. Ugyanennek a kivonulási igénynek egy másik dekadens korban, a francia barokk virágzásának idején kiválóan megfelelt a nagyheti vagy halottak napi lelkigyakorlatok szokása. Kényelmetlen és zord vidéki kolostorokban gyűlt össze a fényes társaság éjszakai zsolozsmázásra, kora hajnali lamentációra. Persze nem volt baj, ha ott volt a művészvilág krémje is, ők szolgáltatták a muzsikát a meditációhoz, legalábbis Párizs környékén. A mi mostani, Caola-Patex körülvette elvonulásunk ugyanilyen és másféle is egyben. Az évszaknak és az egyházi év adott szakaszának például nagyon megfelelő. Halottak napján az ember nem megy szórakozni, még a huszadik századi ember sem. Ám korunk értelmiségi hőse nem nagyon képes, és nem is nagyon akarja korlátozni kulturális fogyasztását. Valamit kell csinálni hét végén, menni kell valahova. S egyáltalán nem baj, ha ez egy rendkívüli hétvége, amely különbözik a többitől, mégpedig abban, hogy a legfontosabb, a „végső” kérdésekkel szembesülhetünk. Sőt! Valamikor a lelki igényeinket is ki kell elégíteni!
Kis kompromisszum a tartalomhoz képest, hogy az ünnepi-családi-vasárnapi ebédből, délutáni rokon-, illetve temetőlátogatásból szinte átmenet nélkül csöppenünk ide. Ám ez már a harmadik nap, itt már beavatottnak számítunk, könnyebben megy a lelki zsilipelés. Én most még egy fogódzót biztosítottam magamnak, még egy kapcsolódást saját életemhez: elhoztam magammal egy barátomat.

ZÓNA-EFFEKTUS

„Egyelőre nem értek semmit. Mi ez az egész? A Sörgyári capriccio díszletének rekonstrukciója, vagy inkább, mintha valami Stalker-élmény készülne... „ –  bizonytalankodik a fiú a kopár-monumentális lépcsőházban, hisz előzetesen csak arról volt szó, hogy Bach egyik kantátáját fogjuk meghallgatni együtt.
Ez a mű a hetvenedik azok közül a kantáták közül, amelyet a szerző szigorúan templomi használatra komponált. Az ún. „régi zene mozgalom”, a korabeli hangszereken való előadási gyakorlat a mi generációnkkal már megismertette, akusztikailag hogyan szólalhatott meg ez a fajta muzsika a maga idején, milyen, ma már muzeálisnak tűnő instrumentumokon, hány és milyen hangfajú énekessel. 
De most nem úgy történnek a dolgok, ahogy hangversenyen lenni szoktak, és nem is úgy, mint egy templomban. Nem lehetek „autentikus” befogadó, hiszen fesztiválra jöttem. Nem hívőként vagyok jelen, ám mégis egy – bár még csupán három napja kovácsolódó virtuális, valóságos? – kollektíva tagja vagyok. Kezemben a német és magyar szöveg: sorról sorra, pillanatról pillanatra követhetem a többiekkel együtt, miről van szó. Nem Bachot hallgatunk úgy általában, nem a tizenkilencedik századból örökölt, átszellemült áhítattal adjuk át magunkat a zene tolmácsolta érzéseknek. Persze megszüntetve, és jó mélyen, háttérinformációként mindez benne van ebben a jelen pillanatban, hisz saját történetünk és az emberi nem története nem törlődik ki azáltal, hogy egy furcsa helyszínen, egy gyári csarnokban szólal meg a muzsika, s mi nem éppen a megszokott körülmények között hallgatjuk.
Nem hívőkként vagyunk jelen, de beavatottként, kiválasztottként. Ennek a kantátának a Salomo Franck által írt szövege távolról és jelképesen ugyanúgy ránk vonatkozik, mint a hétvége eddigi történtei és az ezután eljövendők. Ezért értjük – hisz minden fordulatával összekacsint velünk a szöveg, a zene, az előadói interpretáció –, hogy rólunk van szó, a mi elmúlásunkról, arról az ítéletről, amely fölöttünk mondatik ki. A Tamás templom  fiúcskái és muzsikusai – s ugyanakkor a gödöllőiek is, hiszen így nevezik magukat az előadók: Gödöllői Kamarazenekar, vezényel Bali János – tegyék csak a dolgukat, az én ügyem belül van, az én vezérem, ahogy a nóta mondja, bensőmből, ugye... 
„Ébredjetek, lelkek, a biztonságból, és értsétek meg: ez a végső idő!” - énekli egy remek férfialt, Patai Péter. Itt vagyunk tehát újra az apokaliptikus hangulatban. A kórus már rögtön, az első számban figyelmeztetett: „Legyetek készen minden pillanatban, míg a dicsőség Ura e világnak véget nem vet!” Persze ez csupán az apropó, amiért itt vagyunk, a lényeget a basszus foglalja össze: „Drum zaget nicht!”, azaz „Ne féljetek hát!”
Ez a basszus – arcát, hangját ismerjük a Voces Aequales koncertjéről – most mintegy összekötő kapocs az ott hallottak és a mai este között. Az első rész recitativója – amelynek záró gondolatát imént idéztük – valahogy szokatlanul közel hozza őt hozzánk, ő a mi hangunk ebben a darabban, az egyes szám első személy. Néhány perc múlva több énekelnivalója is lesz, bőven kifejtheti a barokk életérzést, s azt, hogy hogyan képzeltetett el egykor – egy másik kor másféle embere által – a végítélet és a kiválasztottak boldogsága.
Zenehallgató énünk keresgél a műsorfüzetben, hogy tudja: Koncz András nevét kell megjegyezni, hiszen megszerettük, mert mélyen átélt, őszinte és személyes az éneklése. Befogadó énünk pedig azonosul vele, mert lehet és kell. (Kritikaíró énem pedig igazságos akar lenni: Károly Edit tiszta és gyermeki – hisz felnőtt tudásával gyermeket pótol – szopránja, Kállay Gábor értő professzionalizmusa a hagyományos értékelésben nyilván nagyobb hangsúlyt kapna, nem is beszélve a hangszeresekről, akik kiválóak!) Most azonban a tartalomról van szó, arról, hogy a korál végre – egyszer az életben – úgy szólal meg, hogy –  magamban ugyan és némán, de – velük éneklem. Ott vagyok tehát én is az események sűrűjében, s rácsodálkozom arra, mit is éneklek velük, hisz ott van mindannyiunk kezében a szöveg, egyetértünk, átéljük, ki-ki a maga módján. „Jézus ... Isten gyermekévé tett engem.” Hát persze: gyermekké tettél, gyermek vagyok újra, gyermeki énem vonódott be ebbe a barokk-apokaliptikus ezredvégi játékba. Így már minden érthető. „Ő szabadít meg az ítélettől.” Hát erről van szó: a nagy igazságtétel óráján persze – hányszor átéltük ezt már e három nap alatt – a jó oldalon kell állnunk, hiszen oda tartozunk. Ott a helyünk. Jó ez az újonnan megtapasztalt biztonság. Jó kimondani újra és újra. Jó ránézni a többiekre, akik ugyenezt élik át. Jó együtt lenni, s kicsit belekóstolni a kiválasztottak nyugalmába. Jó a folyosón, a büfében, mert nem érezzük, legalább addig, amíg itt vagyunk, mardosó kétségeinket, a halottak napi kötelező letargiát.

„ÉLETETEK ÉVEI EL FOGNAK VESZNI”

Ugorjunk egy picit előre az időben: Hajdú Szabolcs főiskolai vizsgafilmjét is magába szippantotta ez az összművészeti fesztivál. Öröm számomra, hogy egy fiatal pályakezdő díjat nyert a Médiawawen. Azért szövöm ide, két katartikus hatású muzsika közé beszámolómat a Necropolis című filmről, mert annyira más, mint amit eddig itt láttunk. Hiányzik belőle a feloldás.
Egyetlen hatalmas lélegzet, pofán talál és beránt saját – reménytelen – világába. Még jó, hogy előtte olyan sokszor énekelték, hogy nem kell félni. Hajdú Szabolcs egyébként ide (is) tartozik, ehhez a fajta alternatív közeghez, sajnálom, hogy nincs itt személyesen, és örömmel fedezem fel filmjében a jól ismert debreceni amatőr színházi arcokat, fazonokat. Egyébként ez önmagában meglehetősen perverz öröm. Az igazi értéket a remek operatőr, Erdély Mátyás, a tömör és összefogott novella, a célratörő rendezés, a koncentrált színészi játék jelenti. Csak éppen félek. Olyan világvége ez, amelytől én félek. S benne még a remény is kétértelmű: „És látni fogjuk a kelő napot, / mint tébolyult pupilla néma és / mint figyelő vadállat, oly nyugodt." (Pilinszky János: Apokrif)
Ugyanez a klíma jellemzi Melis László oratóriumának kezdetét. Hatalmas ritmus-kavalkáddal, óriás hangerejű ütős-kórussal indul a darab. Mottóként a két énekesnő, Fodor Ildikó és Lukin Zsuzsanna a költő sorait énekli, jól érthetően és magyarul. Mert a többi szöveg nagyobbrészt geez nyelven, egy egyházi-etiópiai holt nyelven szólal meg. Az, hogy a zeneszerző kissé rekedten ugyan, de maga olvassa fel Hamvas Béla fordítását a koncert elején, erőteljesen jelzi: szerinte is szükség van az értelmünk közreműködésére ahhoz, hogy jelen tudjunk lenni, s követni tudjuk az egyébként igen élvezetes, csaknem egy órányi muzsika drámai-dramaturgiai történéseit.
Kezdetben – Hénoch szövege alapján – a zenében testet ölt a világ rendje, a makrokozmoszé, ahol minden rendben van. A hármas számot viselő tétel szövegét – itt következik be a nagy váltás – talán érdemes ide másolni Ézsaiás könyvéből: „Rettegés vár rád földnek lakója, s nem lesz otthonod, nem lesz otthonod. Inogva meging a föld, mint a részeg, és meglódul, mint egy kaliba. Ki elmenekül a rettegés elől, az verembe esik, az verembe esik, s ki kimászik a veremből, arra tőr csapódik, mert megnyílnak az egek, és megrendülnek az ég oszlopai.”
A kanonizált és apokrif szöveg, Ézsaiás és Hénoch a továbbiakban váltakozva beszél a Messiás igazi eljöveteléről, melyet rémület, szégyen, pusztulás előz meg, holott nem más, mint az igazság pillanata, az örök fényesség kiteljesedése. Melis igazi zeneszerzői világa ez, a jubiláció: „Azon a napon pedig a hegyek táncolni fognak, mint a kis kecskebakok, a dombok ugrálni fognak, mint a kis bárányok, mikor tejjel jóllaknak. És mindannyian az ég angyalaivá lesznek. A fény pedig szüntelenül áradni fog..." Kinek ne jutna eszébe a két nappal korábban hallott Messiaen-darab, s a benne extázisig fokozódó öröm. Fél évszázaddal később mi most úgy érezzük, ez az extázis tarthatna tovább is – szükségünk volna rá. Kitölthetné az egész időt, a hátralévő időt, mondjuk az idők végezetéig... Ezért követeljük tomboló tapssal az ismétléseket, ráadásokat, szeretnénk magunkba sulykolni az örömöt. Akkor is, ha nekünk nem kell félni. A jó oldalra kell állni. Hinni kell. Reménykedni. S eljön a jutalom, az örömujjongás és a fény örök ideje. A Melis-kantátának ezzel még nincs vége, az utolsó pillanatokban majd Hamvas Béla szövege pontosan fogja illusztrálni ezt a kettősséget.
A fesztivál-hangulat és a kirobbanó siker azonban ráadást követel, néhány dinamikus rész ismétlését. A kultúrprogramnak sincs még vége: hátra van a Divat bemutatója, s még egy kis együttlét, kocsmázás, feloldódás. Még hátra van a fesztiválzárás. De az utolsó szót – Hamvas megfogalmazásában – már háromnegyed tízkor kimondja egy törékeny és mégis erős asszonyi hang, Lukin Zsuzsanna ütősökkel kísért, majd magára maradó fohásza:
„Most már azt az egyet tudom, hogy készülődhetünk. Jön, jön a pillanat, amikor fölébredhetünk. Háború. Lehet forradalom vagy körmenet vagy vezeklés, lehet bál, de valószínűbb, hogy éhínség, lehet ünnep, de inkább tűzözön, mert mindenki erre vár. Készüljetek a nagyszerű ébredésre!”
S tovább cseng bennünk a kérés, a vágy, a fohász a dallal együtt:
„Csak ott lehetnék, legalább a kapuig érjek. Legalább egyetlen pillantást vethessek, egyetlen egyet..."

08. 08. 4. | Nyomtatás |