Feeling

Cseresznyéskert – Mozgó Ház Társulás

Van itt egy szó, amely annyira meggyökeresedett a tömegkultúrában, hogy hovatovább átültethetnénk máshová (avagy átül majd magától), ez pedig a feeling. A Pepsi-feelingről, ugye, mindenki tudja, mit jelent; azt is értjük, amikor egy helynek feeling-je van (bár etimológiai képtelenség). Feelingje van egy remek piffpuff-filmnek, autósüldözés, torkolattüzek, frenetikus balhorgok – bombázó a bárpultnál. A feeling megjelölésével sok kényelmetlenségtől kímélhetjük meg magunkat – egyebek közt a beszédtől is.
A Mozgó Ház Társulás Cseresznyéskert című produkciójának is van feelingje. Elsősorban az van neki. Nem csekélység: feelinget teremteni voltaképpen nehéz, legalábbis ilyen „úttörő” ügyekben – az akciófilmben már írott receptje van, persze.
Csáki Judit

Hogy milyen Hudi László Cseresznyéskert-feelingje, arról később írnék. Előbb azt szeretném rekonstruálni – meglehet, leginkább a magam számára –, hogy hogyan építi fel.
Veszi a darabot, elolvassa. Elolvassák a játszó személyek is. Elemzik vagy sem – nem tudom, de mindegy; ha elemzik, s jutnak valamire, illik titkolni, ha nem, nem szenvedi meg a produkció. Nem azért, mert mindegy neki, hanem mert a feeling benyomás, s mint ilyen, nem bőbeszédű, erre utaltam fentebb.
A feelingnek van tere – első ránézésre érdekes tér. Horizontálisan három síkra oszlik: hozzánk legközelebb három videó áll (az ember azt hinné, lassan kötelezővé válik ez az eszköz alternatív és nem-alternatív produkciókban egyaránt), ezekből alakok szólnak majd hozzánk. Csak az arcukat látjuk: trükk, technikai stikli semmi. Sok szöveg: a videón csak beszélnek. A három képernyő mögött deszkaemelvény: ez maga a színpad, lépcső vezet fel rá, függönyök tagolják. A színpadon életnagyságú figurák mozognak, beszélnek és zenélnek, homályos jelenet-tagolásban, de leginkább egyfolytában. A játszó személyek sokat mozognak, keveset beszélnek, olykor zenélnek, néha kalapálnak. Mögöttük vetítővászon – a leghátsó függöny, gondolom –, ezen diák sorjáznak. Itt nincs beszéd, sem mozgás, sem zene.
Legelébb eldobják a darab szerkezetét. Kezdik a végén. (Ezt, mármint a végén kezdést, elköveti sok „normális” színházi produkció is; rendesen ettől múlik ki a Cseresznyéskertből a komédia. A szóban forgó előadásnál ez – mármint a komédia – fel sem merül, hiánya nem fáj.) A Csehov által írott Cseresznyéskert pusztulás-darab ugyan (noha nem tragédia), de nem analitikus dráma: benne történik meg az a folyamat, ami maga a pusztulás. Amikor a Mozgó Ház Társulás előadásában megszólal az első szereplő (a videón), fellép a színpadra az első meztelen ember – máris egy meg nem történt, el nem játszott, mégis lezárult folyamat végpontján vagyunk. Aztán ezt a végpontot tartják ki – nem sokáig, egy óra hosszan. Kérdés persze, hogy egy pontnak mennyi az ideális virtuális és valóságos kitartási ideje. Pusztulás tehát Hudi rendezésében is van, de a lepusztultság, a végállapot ismételt megjelenítésében. Ennek megmutatásához, azaz a feeling „kikeveréséhez” a Cseresznyéskert című dráma voltaképpen fölösleges; ha a nézők ismerik a darabot, legfeljebb asszociálnak róla valamit. De az itt megjelenő végállapothoz illusztrációnak bármely, bármilyen romhalmaz megteszi.
Aztán eldobják a figurákat. Vesznek belőlük egy-egy vonást, nem mondanám, hogy az igazán jellemzőt – de zanzában bármi megteszi. Ezért aztán még a darabot jól ismerőknek is folyamatos rejtvényfejtés az előadás: Ljubov Andrejevna, Ánya és Varja éppúgy hasonlítanak egymásra, mint Gajev és Lopahin. Csehovot fölösleges számon kérni rajtuk (is), a figurateremtést pedig nem érdemes: színpadi mozgó objektumokat látunk, akik testi mivoltukban látványként funkcionálnak. Az azonosításhoz, a Csehov-dráma szereplőivel való megfeleltetéshez nincsen is más támpont, mint azok a Csehov-töredékek, amelyek a játéktér középső részén, a színpadon hangzanak el. Többnyire nem tisztán artikulálva, hanem hangeffektussá „fejlesztve” – tehát nagyon kell fülelnünk és figyelnünk, ha tudni akarjuk, ki kicsoda és mit mond.
Mert itt nagyjából-egészéből eldobják a szöveget is. Egy-egy félmondat a fentebb említett akusztikus töredékként megmaradhat, hiszen nem értelmet, jelentést, csak a feelinget kell hordania. Szövegnek inkább a videón megjelenő játszó személyek által elmondott saját mondandót, mai, tipikusnak gondolt, civil mondathalmazt tekinthetjük. És ennél a pontnál muszáj elidőznöm egy kicsit: ennyi vacak mondatot színpadról közönségnek feltálalni én még nem hallottam. Nem háborít fel, csak untat – ismerőseimtől nem hallgatnám végig, ha szerkezetből szólna, kikapcsolnám. Nem mintha nem érteném, hogy az ilyen adaptáció-féleségeknél szokásos intellektuális és érzelmi sivárság felmutatása mellett itt a „törtmagyar”, a nyelvi lefokozás is eszköznek van szánva, de amit itt mondanak, olyan rossz, hogy csak primer módon képes hatni: nem más, csak rossz. Lehet megcélozni azt a másik hatást – Parti Nagy Lajos professzor úrtól el lehet lesni, hogyan kell csinálni; egyszerű: jó író írja az ilyesmit rendszerint.
A fentiek logikus következménye, hogy a történet is tovatűnik – hiszen a produkció a végén indul ugyan, de nem halad visszafelé, előre sem, semerre sem. Ezúttal nem elsősorban, illetve nem csak Csehov Cseresznyéskertjének történetére gondolok, hanem egy bármilyen történetre: az sincsen. Igaz, nincs hogyan, kikkel, mi által közvetíteni. A miértről nem is beszélve.
Mindez csupa dekonstrukció. A művészetelmélet divatos és tartalmas szakszava helyett ebben az esetben elég a szó hétköznapi, „fapados” jelentése: lebont, leépít. Empátiával: elemeire szed. Kérdés persze, hogy az előadásban megjelenő elemek minek az elemei; azt pedig már csak nagyon félve merem hozzáfűzni, hogy vajon ezek az elemek kerülnek-e bármilyen viszonyba egymással. Kérdés az is, hogy a megannyi tagadásból, bontásból, rontásból keletkezik-e bármi a romhalmazon kívül.
Valami biztosan, hiszen van itt konstrukció is. Mindközönségesen legújabbkori teátrális rekvizitumok összegereblyézésének tűnik, de van benne rendszer. És ez a rendszer – ha nem is „spanyolviaszk” – érdekes.
Egymásnak felelnek a fentebb már felsorolt elemek: az emelt színpad elé állított három monitor, a színpad hátsó falára vetített diaképek, és a köztük játszó személyek szakadozott akciói. Nem annyira tartalmi párbeszédről van szó köztük – bár erre is van példa –, inkább a puszta jelenlétük felesel egymással. A mozgó közeli a hátsó statikus totállal, középütt a konstans mocorgás, akusztikus-vizuális jelenlét. Elöl sok a szöveg, hátul semmi, középre meg még zene is jut.
Van azután a pucérság – sokszor sok szereplő meztelen. Annyiszor és annyi, hogy a meztelenség szokványos asszociációs körei lehámlanak róluk, s bármennyire igyekeztem, a puszta meztelenségen kívül nem leltem más jelentést a gesztusban.
A testjátékban már annál inkább. Nemcsak a paróka leporszívózásában, hanem a testek és bábok összeépítésében; ez utóbbi – emberfej és báb-végtagok, normális vagy torzított léptékben – teátrális beszédmódot ígér az előadásnak, nekem meg azt, hogy ezen a nyelven közlekedhetem a produkcióval, viszonyt létesíthetek vele. Nem mintha fontos lenne annak megállapítása, hogy a bábos alak melyik Csehov-figura megfelelője lenne – merthogy ez nem fontos –, de legalább a végállapotról közvetít egy – meglehet, bevett és banális – feelinget. Mire – a magam csökevényes értelmi-érzelmi szintjén, de igen elszántan – dekódolnám, vagy legalább befogadnám ezt a fajta neo-konstruktivizmust, már ki is múlt, a deszkaemelvényen és környékén másképpen vannak jelen a szereplők. Ez a másképp, ez többnyire nem új; sok az ismétlés, de az effajta vizuális színházban a bármifajta refrén alapelem, tudom én.
Az ember végül képekre emlékszik – már ameddig. Volt egy jelenet, amelyben a háttérre vetített családi fotó idilli arányai ismétlődtek torzan a színpadon – s mintha mondott volna valamit a kép. Volt egy másik, amelyben egy – csehovi, bár inkább Ványa bácsis, mint Cseresznyéskertes – hinta lendült ki szokásos ritmusával, s lengett az eksztázis felé. Egy nő ült a hintán, két férfi rángatta mind vadabbul; hogy boldogság vagy kétségbeesés fejeződött ki a játékban, meg nem mondom. Azt aztán pláne nem, hogy ki volt boldog és miért, vagy ki nem, és miért nem. Egy harmadik képben egy libikóka metamorfózisát szemlélhettük: a hintázó lánykák mind több bőrönddel megpakolva akrobatikusan is kiváló mutatványt végeztek.
Volt azután egy szekrény, melybe alighanem a Gajev-figurára hajazó szereplőt tették be és forgatták mind vadabbul mind elképesztőbb pozitúrákba; ezt a szekrényt és a benne forgatott táncost mintha már láttam volna valahol, de ez nem baj. Az a baj, hogy nem tudom, mire kellene gondolnom: ez a Gajev rabja annak a bizonyos gyerekkori szekrénynek, amelyhez szónoklatot intéz az eredeti darabban? Nem túl banális ez?
Alakításra, színészi játékra nem emlékszem; sem hagyományosra, sem alternatívra. Civil jelenlétek, magánemberi odaadások, alázatos igyekezet, odaadás és dolgozás.
És bőröndök. Esszenciális csehovi kellék.
08. 08. 4. | Nyomtatás |