Meseautóban

Még távolabb ’99 – Andaxínház

"Valaki mégis, nem tudom ki, valaki mégis színarany.”
Pilinszky: Szakítás

Sötét. Egy tűzpiros távirányítós játékautó gördül be a színre, fénykör követi mozgását. Meg-meglódul, gyorsít, majd hirtelen fékez, irányt vált, fordul, perdül – céltalanul, tétován, ide-oda mozog. Nem tudni, ki vagy mi irányítja, mégis reflektorfényben van. Aztán eltűnik hátul. Sötét. Robbanás és csörömpölés hangja hallatszik.
A kivilágosodó színen egy felrobbant és szétszóródott világ darabjai láthatók: balra a háttérben romhalmaz, szemét, por, néhány törött szék, sörösrekesz; jobbra hátul lerobbant, hajdan aranyozott bárpult, mögötte szárnyas oltárként magasodó fal polcokkal: három kiégett, széthasadt kép, rajtuk alig kivehető arcok. Furcsa, szép, jól láthatóan metaforikus tér – utal az Andaxínház tavalyi előadásának helyszínére, az „ezredvégi lebujra”, amely csak megnevezésében volt szimbolikus, megjelenésében egy valódi night clubra emlékeztetett. Itt, még távolabb az ezredvégtől a pusztulás, a megsemmisülés képe válik hangsúlyossá: már csak romhalmaz a hajdani mulató, és bárpulttá lett oltár ebben a mindenséget lebujjá züllesztő korban.
Szűcs Mónika

Nemcsak a tér, hanem az előadás felépítése is az előző produkció folytatásának, továbbgondolásának tűnik. Itt sincs történet, csupán történések, akciók, magánszámok változatos kavalkádja. Sokféle műfaj, stílus keveredik az előadásban, ezért nehéz egy szóval megnevezni, mit is látunk: színházat, táncszínházat, előadóestet, varietéműsort? Első „számként” a 80-as évek avantgarde zenekarait idéző koncertrészletet látunk. Aztán időről időre maszkos férfiak groteszk tánckara tűnik föl. Táncukban a ninja-filmekből ismert vetődések és gurulások a kortárs tánc ironikusan-játékosan felidézett mozdulataival ötvöződnek, a testépítő versenyek magamutogató pózai a revütáncosok finomkodó taglejtésével keverednek. De elhangzanak érzelmes amerikai és „békebeli” magyar örökzöldek (pl. Meseautóban) is. Ezeken túl látunk még riportot, reklámot, ismeretterjesztő előadást, illetve ezek paródiáját.
Gyakran egymás mellett, ironikusan egymásra vetülve egyszerre több akció is zajlik egy jelenetben. Például a már említett „koncert”-jelenet is ilyen. Jobbra elöl Geltz Péter szaxofonozik, balra Stubnya Béla egy biciklicsengőből, tartályból, csövekből és még ki tudja, miből összeeszkábált azonosíthatatlan szerelvényen improvizál mély átéléssel (free!). Közöttük mikrofonnal a kezében egy szőke lány (Orosz Helga) folyamatosan deklamál, szövegéből kavargó rossz érzés, a világgal szembeni elkeseredett düh, kétségbeesés árad. Költői szépségű mondatai („Micsoda szél fúj a világ magányára...”) közhelyekkel („az élet olcsó”) keverednek. Eközben hátul a bárpultnál egy vörös hajú lány (Csík Adrienn) hisztérikusan fel-felkacagva, infantilis közbekiáltásaival („Nesze, modern!” „Pénz!” „Van itt életerő!”) teremti meg a jelenet ellenpontját.
Nem sokkal később hátul a bárpultnál ül Geltz és Stubnya, és arról folytat komolynak ható dialógust, hogy mit jelent az, hogy „az orgia utáni állapotban” élünk. Ám eközben kigúvadt szemmel bámulják a két lány vetkőzőszámát az előtérben. A sztriptíz maga is színtiszta irónia: a lányok kéjes sikongatások közepette a ruhájuk alól húzzák elő a tömérdek fehérneműt. Közöttük a földön Lengyel Péter csúszkál, vetődik, hogy megszerezze és hátizsákjába gyömöszölje a szétdobált ruhadarabokat.
A látszólagos összevisszaság mögött azonban átgondolt szerkezet, jól felépített koncepció és egy nagyon erős mögöttes világ rejlik. A jelenetek térbeli elhelyezése is rendet mutat. A bárpult a kívülállás, a tét nélküli szemlélés, a kibicelés helye. Az itt ülők nem vesznek részt az elöl zajló akcióban, csak figyelik azt, és folyamatosan reagálnak rá – ezáltal ellenpontozzák. Baloldalt – egy fénynégyszög által kijelölt, ezáltal még az előadás többi részéhez képest is időn és téren kívül került helyen – szólalnak meg a leglíraibb szövegek. Ez az emlékezés és elmélkedés helye. A mindennapokból kiemelő gondolatoké. A csöndé. A szemétdomb nem vonódik be a játékba, egyszerű háttérként, hangulatfestő elemként funkcionál.
Az előadást időről időre erős hangeffekt szakítja félbe: hirtelen megszólaló hangos, agresszív zene, sikoltás vagy robbanás hangja. Az ismétlődő effektek tagolják ugyan az előadást, de nem ezek strukturálják. Nem is egy (nem létező) történet mentén épül fel az előadás, hanem inkább zenei szerkesztésmódot követ: motívumokból, vissza-visszatérő mozdulatokból, táncok és dalok egymásutánjából szerveződik. De soha nem egyszerű ismétlődésekről van szó, hanem variációkról, ellentételezésekről. Például a már említett vetkőzőszámot a jelenet megfordítása követi: a két lány üldözi a férfit, és tépi, cibálja le róla a ruháit. Majd a vetkőzés motívuma megfordítva bukkan fel újra. Stubnya Béla és a vörös hajú lány dulakodnak, majd elcsendesedik a küzdelem, és a lány a férfihoz simulva belebújik annak zakójába: így a felöltő által a két test eggyé lesz. Végül a zárójelenetben valóságosan meztelenné váló lány képe teszi teljessé a motívumsort.
Az Andaxínház előadása minden pillanatával mondani, közölni akar valamit egy olyan világban, ahol ez már lehetetlen. A világ kaotikus, groteszk, abszurd és ironikus, és csak sokféleségében, többértékűségében szemlélhető. De van-e még érvényes jel? A felidézés, ironikus idézőjelbe tétel, groteszk összekeverés eredményezhet-e valamilyen jelentést? „Szerintem mára végigjártuk a tárgyak, jelek, üzenetek, képek gyönyörök termelésének és virtuális túltermelésének minden ösvényét. (...) Ez most a szimulálás állapota. Nincs más lehetőségünk, mint hogy lejátsszunk mindent újra valóságosan és virtuálisan.” – hangzik el a már idézett vetkőzőjelenet alatti dialógusban.
Ebben a világban már nincsenek hősök vagy antihősök, vállalt vagy elszenvedett sorsok: itt egyetlen megfogalmazott cél a túlélés. Az egyik jelenet a 21. század ajándékait reklámozza: az ajándékcsomagból számtalan – néhány napos túlélést ígérő, ám évtizedekre garantált szavatosságú – csodaszer (túlélőcukor, túlélőrágógumi, a túlélés kézikönyve stb.) kerül elő. A minden pillanatban átélt fenyegetettség állapotában (amit az előadás a robbantásokra történő állandó utalásokkal jelez) azonban mindez meglehetősen abszurd. Nincsenek ennek megfelelően az előadásban azonosítható szerepek, karakterek, állandónak mondható figurák, csak szereplők, folyton változó szólamok. Valódi emberi kapcsolatok sincsenek, csupán tömegkommunikációs helyzetek és az ezekben lubickoló vagy vergődő emberek. Az előadás egyik leghatásosabb jelenete az a riport, amely korunk tömegkommunikációs mentalitását érzékelteti. A kérdések válogatás, rendszer nélkül, folyamatosan záporoznak a riportalanyra. „Mitől fél a 20. század végén?” „Meddig tart az emberiség eltömegesedése?” „Szereti nézni a naplementét?” „Mi a legnagyobb abszurditás?” „Szereti a csokoládét?” „Hogyan halt meg Pasolini?” „Vannak fontos kérdések?” stb. A kérdező nem vár választ, nem a kérdezettre figyel, hanem kimosolyog a közönségre. A kérdezés csupán magakellető póz, a riporter fennsőbbrendűségének demonstrálása. A kérdezett eleinte megpróbál válaszolni, ám a kérdések iramával nem tud lépést tartani, és a riporter egyre erősödő, reklámmosolyba csomagolt agresszivitása – „Ki kérdez?” „Kérdezzek még tízet?” – összezavarja, dadogni kezd. „Nem tudom...” – adja fel végül kétségbeesetten. Ebben a világban a félelem, a rettegés is átélhetetlenné silányul. („A félelem gyönyörűen ki van dekorálva.” – hallottuk az első jelenetben.) A lét fenyegetettsége villámriportok témájává silányul. Az egzisztenciális szorongás átélhetetlenné válik, a reklámok, a riporterek kérdései nem engedik, hogy a valósággal szembenézzünk. Hogy szembesüljünk a kérdéssel: mit is kezdjünk ebben a felrobbant világban. A totális szabadság állapotában, amikor már minden végzetesen súlytalanná vált.
Csillámpor és aranyfüst von be szép lassan mindent és mindenkit a színpadon. Robbanás utáni csillaghullás. „Arany országút csillogó gyémántporán / repülünk a mesék kocsiján. / Fenn az égben az angyalok vigyáznak ránk, / és a sors fogja tán a volánt ...” – éneklik mindannyian felfokozott érzelmességgel, és közben csillámport szórnak szét. Az ironikus gesztusok, a túlzó mimika felerősíti a dal banalitását, ám ezen a banalitáson túl, az irónia mögött mégiscsak felsejlik az ember elemi vágya a boldogság után, és az a remény, hogy mégsem Terv nélkül való a létezés, hogy talán mégis létezik a Történet, és nem „ürességben gyorsítunk”.
Voltaképpen erről szól az egész előadás. Az ember kozmikus magányáról, a modernitás jelszavai (energia, pénz, kockázat, boldogság stb.) és az újnak a folyton folyvást való hajszolása mögött rejlő dermesztő ürességről és céltalanságról. Az autó (a modernitás emblematikus találmánya) az emberi élet metaforájává válik az előadásban. Ki irányítja? Ki ül a volánnál? Merre tart? Ki semmisíti meg egy robbanószerkezettel? Nem csupán szép látvány a bárpulttá vedlett szárnyas oltár, és nem egyszeri ötlet az általa megidézett szakralitás: a transzcendens kísértése folyton érzékelhető az előadásban. Ez a transzcendens élmény, az üresség és az elmúlás melankóliája sejlik föl az utolsó előtti jelenet első monológjából. Stubnya Béla egy halastó képét, emlékét idézi fel. A tó ott van, ahol mintha az egész világ elnémult volna, ahol az idő beleolvad az örökkévalóságba. Nincs, sosem volt benne hal (Krisztus-szimbólum), ám ez senkit nem zavart a horgászás élvezetében. Valójában mindenki örült, hogy nem jött el a pisztráng, hiszen nem a cél, hanem a készülődés, az út valósága volt számukra lényeges. A jelenet második monológja a mindig tiszta égbolt képéből indulva azon elmélkedik, hogy az egyre táguló világegyetem vajon nyílt és végtelen (és az idő valóban beleolvad az örökkévalóságba?) vagy zárt és véges, és akkor rajta túl már nincs többé esemény, nincs többé semmi sem. Az emlékezés és az elmélkedés ritka pillanataiban tehát még megfogalmazhatók a kérdések, de a válasz csupán a kételyek ellenére élő remény, illetve a tudatos illúzió vállalása lehet.
A két monológ után mozdulatlanul, halványan megvilágítva ott marad ülve a két ember. Halk dallam szólal meg hegedűn és gordonkán. Hátul Geltz Péter megadón, mintegy áldozatként a bárpult-oltárra fekszik, Lengyel Péter pedig táncolni kezd az egyre erőteljesebbé váló zenére. Mozdulatai ugyanazok, mint a korábbi groteszk táncbetétekben, de ami ott komikus volt, abból most fájdalmas vágyakozás, vergődés, kiszolgáltatottság árad. Ezalatt a vörös hajú lány nagykabátban középre lépked, majd megáll, és nézi a férfit. Bearanyozott arcán halvány mosoly dereng. (Az Apokalipszis napba öltözött asszonya talán?) Aztán lassan, alig észrevehető mozdulatokkal kibontja magát a kabátból, és a földre hanyatlik. A kabát lecsúszik aranyra festett testéről. A zene tovább erősödik, de a férfi mozdulatai lelassulnak, majd ő is végleg mozdulatlanná merevedik. Sötét.





Még távolabb ’99
Andaxínház

Díszlet: Paseczki Zsolt
Fény, hang: Payer Ferenc, Joe
Rendező: Zsalakovics Anikó
Szereplők: Orosz Helga, Csík Adrienn, Geltz Péter, Lengyel Péter, Stubnya Béla
Helyszín: MU Színház

08. 08. 4. | Nyomtatás |