Őszintének maradni

Beszélgetés az Utolsó Vonal tagjaival

– Idén lesz tíz éve, hogy megalakítottátok az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülést. Azóta a társulat neve és az általatok kialakított stílus külön fogalom lett az alternatív együttesek között, de hatásotok érezhető a hivatásos színházak falain belül is. Az improvizatív játékon alapuló módszer, a groteszk elemekkel tarkított alapvetően ironikus látásmód, amely legalábbis korábbi előadásaitok szervező erejének tűnt, egyre erőteljesebben jelentkezett (jelentkezik) mások produkcióiban is. Kintről nézve tehát rátok találtak, de belülről hogyan látjátok a saját történeteteket?
Felhőfi Kiss László: Szerintem csak szervezetileg létezik alternatív színház, művészileg nem. Amit Zsótér Sándor vagy  Gaál Erzsi csinált a profi színházak keretein belül, nem akarok senkit megsérteni, de helyenként formabontóbb vagy bátrabb volt, mint amit esetleg mi csináltunk.
– Az alternatív jelzőt mégis sokan használják esztétikai kategóriaként.
Hankó János

Felhőfi Kiss László: Mi megbeszéltük magunk közt, hogy már nem vagyunk alternatívok, hanem inkább függetlenek – bár nem tudom mitől. Az alternatív jelzőt mostanában úgy használják, mint régen az avantgarde-ot, csak éppen negatív értelemben. Ha ma azt mondják valamire, hogy alternatív, az alatt többnyire valami lila ködös művészkedést értenek.
– Térjünk vissza a szó eredeti értelméhez: milyen alternatívát jelentett számotokra tíz évvel ezelőtt az Utolsó Vonal? Miért hoztátok létre ezt a Színházi Érdektömörülést?
Tamási Zoltán: Azért, mert egy idő után kiszorultunk mindenhonnan. Zoli ugyan dolgozott a szolnoki színházban, én pedig Miskolcon voltam szerződésben, de egyikünk sem kapott olyan feladatokat, amelyek kielégítettek volna bennünket. Az tűnt az egyetlen megnyilvánulási lehetőségnek számunkra, ha mi magunk alapítunk egy társulatot, hogy olyan előadásokat készíthessünk, amelyek arról szólnak, amit mi gondolunk a világról és a színházról.
Felhőfi Kiss László: Személyes színházat szerettünk volna. És azt, hogy különböző helyekről induló, de azonos irányba haladó hasonló gondolkodású emberek közösen csináljanak valamit, ami  érdekli őket. Eleinte úgy látszott, hogy sikerül megtalálni a közös irányt, de aztán kiderült, hogy ez sajnos illúzió volt.
Tamási Zoltán: Időközben tényleg nem minden úgy alakult, ahogyan elképzeltük, de azért még mindig itt ülünk hárman, akik a mai napig egyeztetni tudjuk elképzeléseinket, és kitartunk egymás mellett.
Regős János: Egyeztetni – ez jó szó. Azt jelzi, hogy még mindig van közös nevezőnk. Én egyébként később csatlakoztam a csoporthoz, mert megszerettem, ahogy dolgoznak, ahogy gondolkodnak. 1989-ben, amikor felbukkantak Felhőék az első kis darabjaikkal, már tíz éve voltam itt a Szkénében., Szimpatikusan és szerényen, minden öntelt magabiztosság nélkül megkerestek, hogy kis kabarészerű etűdöket csinálnának itt. Bizonytalanok voltak, hogy egyáltalán kell-e valakinek az, amit kitaláltak.
Tamási Zoltán: Szerintem nem is annyira a magabiztosság hiányzott belőlünk. Kezdetben megpróbáltunk teljesen spontánul megnyilvánulni. Bátran. Eleinte nem akartunk semmiféle számottevő hatást, nézői reakciót kiváltani. Csak annyit akartunk közölni, hogy kik vagyunk, és most éppen mit gondolunk a világról. Az első években hihetetlen öniróniával kezeltük magunkat, de ez csak a külső szemlélőnek tűnt így, nekünk akkor ez belülről nem jutott eszünkbe. Egyszerűen azt gondoltuk, hogy mi így élünk, így figurázzuk ki a színházi tradíciókat, megszokásokat. Persze viccesek is akartunk lenni, de nem ez volt a fő cél.
Felhőfi Kiss László: Egészen megdöbbentő módon egy-két év alatt mégis rajongótábor alakult ki a társulat körül, még vidékre is elkísértek bennünket. Talán azért nem unták, mert előadásról előadásra előfordult, hogy valaki más szöveget mondott, és akkor mentünk utána, így mindig egy kicsit máshová jutottunk...
Tamási Zoltán: Nálunk az elv az őszinteség. Ha a színpadon állok, mindig az adott helyzethez kell igazodnom, hogy bármi történik ott, az igaz legyen.
Felhőfi Kiss László: Az első  munkáink amolyan színházi folyóirat jellegű, havonta-kéthavonta bemutatott egyszeri akciók voltak. Nem akartunk követni semmilyen bevett színházi formát, csak azt tekintettük fontosnak, hogy amit akarunk, azt ott a színpadon elmondjuk valamilyen formában. De sem megdönteni nem akartuk a régi formákat, sem újakat létrehozni nem állt szándékunkban.
Tamási Zoltán: Akkoriban – lehet, hogy ez most is így van – azt éreztük, hogy mindenki iszonyúan komolyan veszi magát. Színházi társulatok nyilatkoztak, hogy milyen művészi szándékkal milyen komoly dolgokat csinálnak. Elolvastuk, meghallgattuk, elmentünk a színházakba megnézni őket, és nem értettük, hogy hol van, amiről beszéltek? Úgy tűnt, fele sem igaz az egésznek. Mi meg azt gondoltuk, hogy nem mondunk nagyokat, csak egyszerűen úgy játszunk, ahogy jónak érezzük.
Felhőfi Kiss László: Elkezdtük csinálni az előadásainkat, meglehetősen lazán, de ez nem azt jelentette, hogy nem vettük magunkat komolyan. Csak a drámai felhang, a pátosz hiányzott ezekből a produkciókból, nem a drámai mondanivaló. Talán a Piroska példázza a legjobban azt, amit megpróbáltam elmondani. A Piroska első felében a nézők hahotázva röhögtek, de ahogyan haladt előre a történet, úgy fagyott meg a levegő, úgy lett egyre drámaibb a hangulat. Az UV története is ilyen. Már a kezdet kezdetén is ugyanarról és hasonlóképpen beszéltünk, mint a Piroskában, csak mivel ez furcsa volt az emberek számára, ezért eleinte csak viccet láttak benne. Azt, hogy bejön néhány ember a színpadra, és lazán, hétköznapi nyelven, mindenféle deklamáció és drámai attitűd nélkül elmondja, hogy mi a baja. Az egyik a függönyt nem tudja összehúzni, a másiknak a gyerekkel van problémája. A nézők pedig nem értették, hogyan lehet ilyen közvetlen módon játszani. Elterjedt, hogy az Utolsó Vonal vicces előadásokat csinál. Az emberek már eleve úgy ültek be az előadásainkra, hogy egy jót fognak nevetni. Pedig nem akartunk direkt módon viccelődni. A humort fontosnak tartjuk, de utólag sok mindent másképpen értelmeztek. Aztán egyre többször kezdtük azt hallani, hogy létezik egy Utolsó Vonal-stílus, de nem nagyon tudtuk, hogy mi az, mert mi csak csináltuk. Ironikus, groteszk látásmódot emlegetnek velünk kapcsolatban. Azt hiszem ez az irónia inkább életszerűséget jelent. Ezek az előadások rólunk szóltak. Az életünkben látott, tapasztalt, megélt dolgokról. Színpadon ez akár ironikusnak is hathat, pedig csak a mindennapi élet drámai szituációiból is hiányzó pátoszt akartuk elkerülni. A színházon kívül ezeken nem nevetünk.
Tamási Zoltán: Az a közvetlen hangnem, az a természetes színpadi létezési mód, amiről a Felhő beszélt, a közönség egy részének nagyon tetszett. Más részük viszont azt mondta, hogy ez nem színház, csak civil jópofáskodás. A természetes viselkedésről azt hittük, hogy ez a mi nagy erényünk, a szakma viszont éppen ezért titulált bennünket dilettánsoknak. Egyébként tényleg figyelmen kívül hagytunk olyan szabályokat, amelyeket (legyünk bármenyire természetesek is) be kell tartani, ha színpadra lép valaki – akár tetszik neki, akár nem. És nem vettünk tudomást arról, hogy egy társulat működtetésének is megvannak a maga szabályai. Tehát kifelé nem lehet úgy megnyilvánulni, mint ahogy például itt egymással jópofáskodunk, mert úgy tűnik, ez is degradálja a külvilág szemében a produktumainkat.
Felhőfi Kiss László: Ha jött egy újságíró, elmondtuk, hogy próbáltunk ötször egy előadást, aztán bementünk a színházba és játszottunk. Tulajdonképpen ez is igaz, de közben mögötte volt az a harminc év, amit leéltünk, és az a jó pár év, amit külön-külön és együtt is dolgoztunk. De erről akkoriban nemigen beszéltünk.
Regős János: Pedig fontos, hogy nem felkészületlen emberek jöttek ki a színpadra: valójában iszonyatos mennyiségű munka volt ezekben az előadásokban. Én egy másik irányból lettem az UV tagja, kívülről kerültem közéjük. Somogyinál voltam színész, végigcsináltam vele mindent, mégse mertem soha arra gondolni, hogy az életemet, a pomázi élményeimet, a színházi kritikával vagy a családdal kapcsolatos görcseimet ki tudnám fejezni színházi formában. Ez a társaság volt az, amelyik aztán hirtelen felszabadított. Revelatív élmény volt, vannak olyan emberek, akik nem döntik el az első pillanatban, hogy pontosan mit akarnak csinálni! Engedik, hogy változzanak, alakuljanak, formálódjanak az ötletek. A megnyilvánulásnak ez a fantasztikus szabadsága számomra személyes okokból is mérhetetlenül vonzó volt.
Tamási Zoltán: Ez a szabadságérzet abból is származhatott, hogy mindannyian színházi múlttal, de rendezői előélet és tanult módszerek nélkül kezdtünk bele a munkába. Amikor János belépett a társulatba, azt látta, hogy itt nem kell megfelelni senkinek, nem kell rendezőként megnyilvánulnia. Egyszerűen elmesélte életélményét, mi pedig megcsináltuk.
– Változott-e valamit ez az alkotói módszer, amikor a húsz perces etűdöket már az egész estés előadások kezdték felváltani?
Tamási Zoltán: Igen, már nem lehetett mindent teljesen szabadon kezelni, érvényesíteni kellett bizonyos szabályokat. Például az egymásra beszélés, vagyis amikor nem vártunk a végszavakra, életszerűbbé tette ugyan a helyzeteket, de néha teljesen kaotikussá vált ezáltal a jelenet. Márpedig egy színházban fontos, hogy érteni lehessen, mit mond a színész.
– Hogyan születtek meg a színpadon elmondott szövegeitek? Mennyire volt ez rögzítve, illetve mekkora hányada volt pillanatnyi improvizáció?
Tamási Zoltán: A kezdeti időkben nem a szövegkönyv rögzítésével kezdődtek a próbáink. Volt egy olvasópróba példány nélkül, aztán a próbák alatt improvizáltunk, és csak a bemutatóra készült el a végleges példány, csak akkorra derült ki, hogy ki mit mond. Ma azonban már úgy fogunk a munkához, hogy kész a darab – de nyitva hagyjuk annak a lehetőségét, hogy új ötletek is belekerüljenek. Ugyan kötetlenül és szabadon akartunk mindig is dolgozni, de ez az improvizációs munkamódszer csak szűk körben, azok között működik, akik már régóta ismerik és értik egymást. Az eltelt évek során azonban nagyon sok emberrel dolgoztunk, és akik kívülről jöttek, néha félreértelmezték az improvizáció szabadságát. Miattuk kellett végül rendet tenni, és példánnyal a kézben érkezni a próbára.
– Tíz év alatt nemcsak a munkamódszeretek változott meg, hanem az is, hogy a személyes témákon túl egyéb anyagokat is kezdtetek használni. Talán a rendezői színház felé tartotok? Az UV története tehát a keretek közé való visszatérésről szólna?
Felhőfi Kiss László: Ez alatt a tíz év alatt annyira kitágultak a színházi keretek, hogy már sokkal könnyebb visszatérni hozzájuk.
Tamási Zoltán: A Trold Vekdrael volt az első igazán rendezői előadás az UV életében. Ez volt az az előadás, ami új pályára helyezte a társulatot.
– Mi kényszerített arra, hogy az életélmények feldolgozásától eltávolodva a rendezői színház felé közelítsetek?
Felhőfi Kiss László: Közrejátszott ebben a változtatásban, hogy bár alapvetően nem érdekelt bennünket, mit írnak a kritikusok, mégis bántó volt, hogy vannak előadásaink, amelyeket mindenki jónak tart, alkalomadtán még díjakat is nyertünk velük, és mégis, akik rólunk döntenek, nem figyeltek fel ránk. Persze nem mondhatjuk, hogy nem ismernek bennünket, hiszen hivatkoznak ránk a Bárka, Mohácsi János vagy  Schilling Árpád előadásaival kapcsolatban. De furcsa siker a miénk: azokról az előadásokról hozsannáznak a kritikusok, amelyek utánunk jöttek. Ez valószínűleg a rossz menedzselésünknek is betudható. Ebben nem voltunk elég profik. Úgy éreztük, hogy őszinték és jók vagyunk, de közben lehet, hogy mégiscsak hiányzott az a szemlélet, ami például a Pepében (Scherer Péter) meg a Kapában (Mucsi Zoltán) már a Szentivánéji álom mesteremberek-jelenetében is megvolt. Az, ahogy használni tudták mindazt, amit mi is csináltunk, és ugyanakkor be tudták illeszteni egy másfajta színházi formába.
Tamási Zoltán: Pepével kapcsolatban jó példa a Bábelna is, amely itt született a Szkénében profi író és rendező keze alatt, de ugyanazzal a munkamódszerrel, ahogyan az UV-s előadások. A próbák improvizációiból kialakult ötletek, szövegek sikeresen épültek be az előadásba.
Felhőfi Kiss László: Azt vettük észre, hogy akkor kezdték ezt az egész UV-stílust  emlegetni, akkor kezdett el hatni a szakmában is, amikor mi már túl voltunk rajta. A Piroska volt az első olyan előadás, amely közönségsikerré is tudott válni, és a szakma is kezdte elfogadni, a Kamrában is játszottuk egy ideig, de már akkor úgy éreztük, minket más érdekel, és rövidesen stílust váltottunk. Még valami fontos a stílussal kapcsolatban, ami nem hangzott el eddig:  az együttes fantasztikus sajátosságának tekinthető, amitől nagyon jól működött, hogy nem volt vezetője. Mindig más rendezett, és ettől az előadások homlokegyenest ellenkezőek lettek. Sokszor még egyazon rendező munkái is teljesen különböző képet mutattak.
Regős János: Szerintem sem lehet leírni egy egységes UV-stílust. Nálam például mindig az adott helyzet döntötte el, hogy milyen stílusú lesz az előadás. Hogy próba nélküli, száz százalékig  improvizációra épülő, mint a Reprodukció, vagy egy kész darabon alapuló, pontosságot igénylő, mint a Piroska.
Felhőfi Kiss László: Mostanában is születnek olyan előadások, amelyek a régi UV-t idézik, de ma már mi kérjük számon azokat a pontatlanságokat, lezserségeket, amelyeket  annak idején a kritikusok nekünk róttak fel. Érdekes módon tíz év alatt a kígyó a saját farkába harapott.
Regős János: Az UV-előadások mindig is sorskérdésekről szóltak, és úgy látom, ezekben az új előadásokban is sorskérdésekről van szó, csak sok a pontatlanság és az ügyetlenkedés.
Tamási Zoltán: Bár ezeket a sorskérdéseket úgy adtuk elő, hogy a néző nevethetett is rajtuk.
Felhőfi Kiss László: A Kiss művész úr rettenetes életéről írták, és talán éppen ez volt a jó az előadásainkban, hogy egyik pillanatban nevet a néző, de akár sírhat is rögtön a másikban.
Regős János: Vagy akár ugyanabban a pillanatban sírhat és nevethet is.
Felhőfi Kiss László: Ez csak a nézőtől függ. De valahogy az egésznek olyan hangulata, formája volt, hogy a nézők legtöbbször a könnyebb utat választották.
Regős János: Bocsássuk meg ezt nekik.
Felhőfi Kiss László: Jó, csak közben ez határozta meg az együttes megítélését. Az vált döntővé, hogy mennyit lehet nevetni az előadásainkon. Természetesen nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy soha nem akartunk nevettetni. Volt például egy előadásunk, az Intenzív kurzus, amelyből csak egyet terveztünk, de akkora sikere lett, hogy elkezdtük folyamatosan játszani. Egy idő után viszont semmi másról nem szólt, csak arról, hogy jól érezzük magunkat. Úgyhogy amikor már csak viccként működött az egész, a társaság becsületére legyen mondva, leálltunk a folytatással.
Tamási Zoltán: A Hamlets-ben például a szöveget nem azért írtuk át, mert ironizálni akartunk, hanem érthetővé és természetesen elmondhatóvá szerettük volna tenni. Ezeket a nagyon szép és veretes mondatokat nem lehet pátosz nélkül elmondani. Ezért szentségtörően megpróbáltuk lefordítani magyarról magyarra; hogy egy kimenetel ne egy teátrális gesztus legyen, hanem csak az, ami. Ugyanebben az előadásban azért van három Hamlet, mert úgy láttuk, hogy csak így tudjuk reálisan és színházszerűen megmutatni Hamlet vívódásait, vitatkozásait önmagával.
Felhőfi Kiss László: Hamlet apja sem viccből törpe: a mi generációnknak ilyen apák jutottak. Ettől nem rosszak vagy nevetségesek ők, csak a kor, amiben éltek, törpét csinált belőlük. A gyakran nevetségesnek tűnő alakok mögött valódi életek húzódtak meg. Talán a Kiss művész úrban és a Piroskában vált először igazán érzékelhetővé, hogy jó az, ha nevetünk, de közben emberek mennek tönkre. Én valószínűleg azért nem csináltam olyan személyes darabot, mint Zoli vagy János, mert a Kiss művész úr rettenetes élete teljesen lefedte mind a művészi, mind pedig a magánéletemet. Ezek a darabok nemcsak azért hatottak, mert a mi személyes sorsunkat mutattuk meg, hanem nagyon sok helyen találkoztak a nézők hasonló problémáival: itt, ebben a kis közép-kelet-európai nyomorúságban a legtöbb ember élete ugyanúgy zajlott.
– Új utatokat keresve ez a személyesség eltűnőben van?
Regős János: Nagyon remélem, hogy nem.
Felhőfi Kiss László: Én azt hiszem, hogy egy jó rendező alapvetően a személyes sorsából, életéből, tapasztalataiból indul ki. Ezt semmilyen körülmények között nem lehet félretenni. És nem is szabad. Nyilvánvaló, hogy ezután is saját magunkat visszük színpadra, de miután sorsunk legfontosabb pillanatait már megmutattuk, ezután a részleteket próbáljuk meg beépíteni előadásainkba. Személyesek szeretnénk maradni, de olyan módon, hogy soha többé ne mondhassák azt, hogy ez csak tábortűzi ökörködés, felszínes viccelődés. Bár kitágultak a színházi formák, mégis fejlődnünk kell, hogy pontosabbak lehessünk, de ugyanakkor őszinték is maradjunk.




08. 08. 4. | Nyomtatás |