A komikus táncos vagy aki a mókuskerékből kimaradt

Interjú Vati Tamással

– Ha manapság a komédia, a groteszk iránt fogékony, ezek eszközeivel egyéni módon bánni tudó művészt keresünk a – túlzott humorérzékkel nem vádolható – hazai kortárs táncosok között palettáján, sokaknak azonnal a Te neved ugrik be először. Korábban viszont kevés olyan szerepet kaptál, ahol humorodat bizonyíthattad volna.
– Nem azon múlott, hogy akkor még nem voltam egy „vicces arc”. A szereposztástól, a darabválasztástól függtem. De annak idején Köllő Miklóssal a Dominóban is játszottunk commedia dell’artét, igazi vérbő darabot, a Mandragórát – nagyon sokszor, nagyon sokfelé. Abban aztán tényleg minden volt: mindenki mindent játszott, nők férfiakat, férfiak nőket: ezerrel pörgött a darab.
– Honnan kerültél Köllő társulatába?
Halász Tamás

– Egyenesen a Balettintézetből. Köllő két évig dolgozott Görögországban, aztán hazajött: a Dominó addigra eléggé szétesett. Erre gondolt egyet, bejött a Balettintézetbe, és azt mondta: ezt az évfolyamot, úgy ahogy van, leszerződteti. Mindenki igent mondott neki. Később páran lemorzsolódtak, de a mag ott maradt. Köllőnél. Nagyon sokféle dolgot csinálhattam így, humoros szerepeket is.
– A komikus éned Köllőnél ébredt fel?
– Nem, én már hároméves koromban bohóc akartam lenni. Aztán úgy tűnt, hogy ez elfelejtődött. De végül mégis bohóc maradtam. Idétlenkedek, zajongok, nevetgélek: ilyen a természetem.
– Köllőtől idővel eljöttél, hogy később visszamenj hozzá – a Dominóból a Közép-Európa Táncszínházba. Mi történt veled ez alatt az idő alatt?
– A Dominó másfél évvel az odakerülésem után befulladt, én is távoztam. De nem nagyon találtam olyan együttest, amelyhez szívesen csatlakoztam volna. Azt hiszem, nagyon magasra tettem a mércét: túl jó műhely volt Köllőé ahhoz, hogy utána sietve bárhová leszerződjek. Vidékre, illetve baletthez eleve nem akartam menni. Így jó ideig a színpad közelébe se mentem.
– Mit csináltál?
– Teljesen hétköznapi dolgokat: voltam ács – ez különben a világ legszebb szakmája, ha újraszületnék, holland ács lennék – , dolgoztam irodában, anyagbeszerzőként, kőművesként.
A civil időszakban aztán üldözni kezdett a honvédség: amíg táncoltam, a diplomám miatt mindig felmentést kaptam. Gyorsan el kellett szerződnöm valahová, és így keveredtem a KET-be, ahol már jó pár barátom táncolt.
– Hogyan kerültél a Bozsik Yvette Társulathoz?
– Yvette-tel nagyon régóta ismerjük egymást. Először a Hungarian rock-ban dolgoztunk együtt, ettől kezdve szinte minden darabjában játszottam. Abban biztos volt, hogy ha egyszer saját társulatot hoz létre, engem az elsők közt hív dolgozni. Én meg tudtam, hogy ebben az esetben igent fogok neki mondani. Úgyhogy – ezt így szokták hívni – alapító tag vagyok.
– Úgy tűnik, hogy a BYT előadásaiban elég egységes szerepkört viszel.
– Yvette-re, nem az jellemző rá, hogy kigondol egy előadástémát, aztán keres hozzá embereket. Ő mindig adott személyiségekben gondolkodik, amikor darabot készít. Ezt a felfogását én nagyon díjazom. Persze megerőszakolhatnám a karakteremet, de ennek nem látom sok értelmét. Viszont például a Faunban, azt hiszem, azért jócskán visszavettem magamból: itt inkább groteszk, amit csinálok és nem komikus. Yvette koreográfiáiban egyébként mindig érzékelhető volt a fogékonyság a humorra: már a szegedi Kafka-előadás is jó példa erre, de említhetem a későbbi, a Közép-Európa Táncszínháznak készített Hungarian rockot és a Lakodalmat. A saját társulata számára készített Estélyre és a Sárga tapétára is jellemző a humor.
– A BYT előadásai mindig egy kompakt világot teremtenek, amely soha nem azonos azzal, ami minket most körülvesz. Hogyan készültetek fel például a huszas évek kabarévilágából?
– A koreográfus nyilvánvalóan készül: minket pedig felkészít. Yvette-nél nagyon szeretem azt a módszert, hogy mindig mindent úgy jelenít meg a színpadon, ahogyan ő azt elképzeli. Nem használ egzakt támpontokat: nem szoktunk például leülni a videó elé és precízen levenni azt, hogy mondjuk egy versenytáncos hogy táncol. Voltak persze ilyen próbálkozások – még a Lakodalom idején –  , de az az előadás – és a többi is – azért sikerült igazán jól, mert Yvette, mint Móricka, elképzeli, hogy mit hogyan kell csinálni. Használ néhány nagyon erős és biztos karakterjegyet, de a lényeg az, hogy őbenne milyen kép él egy adott dologról. A Lakodalomban például megmutatta nekem, hogy “így kéne hegedülni”: ez nem illusztráció volt, hanem az ő fantáziája a hegedülésről. Ugyanez történik, amikor állatokat jelenítünk meg: amikor én madár voltam az Xtabayban, akkor ehhez sem tanulmányoztunk természetfilmeket. A Kabaré című filmet nyilvánvaló, hogy megnézte Yvette, a próbaidőszakban pedig egy héten át bejárt hozzánk László Attila tánctanár, aki latin és sztenderd táncokat tanított, ebből valamennyit  fel is használtunk, de egy az egyben nem emeltünk be semmit.
– Ez a módszer szintén fontos humorforrás, hiszen konkrét példákon keresztül tulajdonképpen a karikatúra definícióját mondtad most el…
– Ez rendben van, de azt például én nem tudom, hogy egy karikatúristának mennyire kell grafikailag, anatómiailag, festészetileg felkészültnek lennie. Arra gondolok, hogy valaki képes rá, hogy mesterien megragadjon bizonyos karakterjegyeket, de egy naturális portrét például nem biztos, hogy el tud készíteni. Ez egy nagy kérdés, és én például nem tudom rá a választ. Azt érzem például, hogy  fontos: tudjuk használni, amit a Balettintézetben megtanultunk, mert több lehetőséget ad a munka során. Viszont azt is látom, hogy egy csomó ember úgy fordul elő darabokban, hogy a táncképzéshez köze nincs, mégis jó az, amit csinál.
– A Kabaréra különösen jellemző, hogy az előadógárdája nagyon vegyes iskolázottságú. Ez milyen hatással van a munkátokra?
– Az biztos, hogy aki Yvette-nél táncos, az valamennyire színész is. Itt egy pillanatra sem bukkan fel a tánckaros hangulat, márcsak azért sem, mert képtelenek vagyunk mechanikus együttmozgásokra: ez nem póz, nem dafke, egyszerűen ilyenek vagyunk.
A társulatban mindenki erős személyiség és nem egyszerűen csak táncos, de színész is: a színészek pedig, akik a Kabaréba és más BYT-es darabokba bekerültek nem botfülűek, nem botlábúak: ha velünk játszanak, kicsit táncossá válnak.  Szacsvay Lászlóval, Szabó Győzővel már dolgoztunk, Vajdai Vili egy egészen elképesztő figura: ők egyszerűen adottak voltak. Tőlük nagyon sokat lehet tanulni: az például, ahogyan Szacsvay László a színpadhoz, próbákhoz, a próbateremhez viszonyul, nagyon szép. Találkozunk olyan dolgokkal is, amiről látjuk, hogy nagyon nem helyes: ezek inkább megerősítenek. Mindenesetre a Kabaré azért is hálás terep a sokféle előadó közös munkájára, mert igazán nem táncos előadás: lehet benne táncolni, de az arcjátékunknak például legalább olyan szerepe van.
Yvette nagyon törődik a táncos arcával: ezt annak tudom be, hogy olyanokkal dolgozik, akit a civil életben is szeret, ismer és a teljes testére figyel: ezt a hozzánkállást próbaterembe is beviszi. Nem tudom elképzelni róla, hogy számára akár csak egy kicsit is antipatikus emberekkel belevágjon valamibe. Ez a szoros kapcsolat  nem jelenti viszont azt, hogy elképzelhetetlen volna, hogy a társulat mással is együtt dolgozzon. Fabienne Berger vendégrendezése nagyon hasznos volt a számunkra: ennek során bizonyosodott be például az, hogy mennyire elkényeztetett helyzetben vagyunk Yvette együttesében. Rájöttünk arra, hogy nagyon erős csapat vagyunk: ezt a hétköznapokon nem vettük észre, mert nem volt olyan helyzet, amiben ez nyilvánvalóvá vált volna. Persze, nem arra gondolok, hogy a ‘60-as évek stílusában lázas együttéjszakázások zajlanak…
– Ez hiányzik?
– Néha igen, de ez is csak egy életkori sajátosság. Én csináltam ezt évekig, ma már túl vagyok rajta. Akkor jó volt, aztán idővel rájöttem, hogy a produktum minőségére nincs befolyással. Mi enélkül is összetartozunk és át tudjuk segíteni magunkat nehezebb helyzeteken.
– Azért az nagyon érdekes, hogy a szűken vett együttesen belül is milyen sokféle táncos-pályával találkozni: van, aki a életkora miatt küldtek el más társulattól és itt szinte egy második karriert kezdett meg hihetetlen dinamizmussal, van, aki akkor kezdett el táncot tanulni, amikor más befejezi, van, aki külföldről jött, egy teljesen más művészeti rendszerből, vagy a néptánc világából, ami a kortárs tánc felől nézve egy távoli terület. Van egyáltalán két hasonló előéletű ember köztetek?
– Azt hiszem, a tanulmányaink tekintetében mi vagyunk legközelebb egymáshoz Yvette-tel: arról nem is beszélve, hogy a Balettintézetből kikerülve mindketten azon nyomban szakítottunk ezzel a világgal, sőt én végig sem csináltam.
– Hogyan éli meg a volt ács, kőműves, balettintézeti hallgató, dominós azt a különös, extravagáns, buja világot, ami a BYT előadásaira jellemző?
– Nekem eszembe se jut ilyesmin rágódni. Nem gondolkodom azon, hogy ez más, extravagáns, meg ilyenek. Itt vannak például a travesztik. A Faunban találkoztam először Tölgyesy Zolival, aki a Díva szerepére kapott meghívást. Én nem állítom, hogy először nem lepődtem meg, amikor az ő világát megismerve tömegéve láttam jó értelemben véve őrült embereket, akik civilben élik az életüket, aztán belépnek egy helyre, és ott adják a maguk csodálatos humorú, felvállalt műsorát. Ugyan én ilyen előadóművészekkel életemben nem talákoztam, de nem az jutott először eszembe, hogy különcség, amit csinálnak. Ez az ő műfajuk, ők ebben kiválóak. Az köt össze velük, hogy együtt akarunk létrehozni valamit. Ez a mi világunk nagyon sokszínű: az eszközöket pedig, hogy megjelenítsük, merjük bátran használni. Nagyon sokmindent figyelek bennük érdeklődéssel: a technikát, ahogy például nőiessé teszik magukat és ahogyan nekik ez jobban sikerül, mint jónéhány igazi nőnek.
– Hol van a Te helyed ebben az egészben? Egyáltalán hogyan határozod meg a magad műfaját?
– Én egy színész vagyok, aki táncol. A prózai darabokban játszók pedig színészek, akik beszélnek. Sokkal kevesebb különbséget látok köztük és köztem, mint gondolnád. Ne érezd nagyképűségnek, de én tényleg színésznek tartom magam. Táncosok nálam sokkal ügyesebbek vannak, természetesen színészek is, de én a színészetnek azt a fajtáját csinálom, amelyik mozgással fejezi ki a verbálist. Mindig nagyon bosszantott, hogy ezt a két műfajt ennyire elkülönítve kezelik egymástól. Egymás közt szoktuk irónikusan emlegetni a “buta táncos” jelenséget. Régebben, mikor még nem turnézni, hanem turnézgatni, tájolgatni jártunk – mert csak így lehetett pénzt keresni– , az ember felült egy rohadt buszra, elment valami operába, vagy operettbe, lenyomta a kartáncát, mint egy robot és készen is volt a kívülálló, tárggyá vált, buta táncos. Biztos vagyok benne, hogy aki jó táncos, az egyszersmind jó színész.
– Tervezed, hogy kijjebb lépsz a táncból, esetleg meg is szólalsz színpadon?
– Próbálkoztam már vele, igaz nem éppen szakmai közönség előtt: Magyarpolányban egy húsvéti passiójátékot játszottunk Köllő szervezésében. Én Júdást játszottam benne. Jó volt, de nekem mégsincsenek ilyen terveim. Nem vagyok egy kitörős alkat. Kérdezték például többen, hogy miért nem próbálkoztam még Pina Bausch együttesével: én a továbblépést viszont nem okvetlenül így tervezem. Nagy mázli, hogy Yvette-tel dolgozhatom, és úgy érzem, hogy itt valami alakul, aminek nagyon jó részesének lenni. Erre én is befolyással lehetek: máshová menni egyet jelentett volna a betagozódással egy már létező intézménybe. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan rendező van, akitől rengeteget tudnék tanulni, de nem vonz a beszélő színészet: annyira azért nem szeretem magamat mutogatni és nem beszélek túl jól. Az élmény egyedülálló lenne, abban nincs kétségem. Színházban, színészekkel együtt dolgozni nagyon szeretek: élvezem a légkört, a játékukat, azt, hogy egyenrangú társnak tartanak és emberszámba vesznek.
Nagyon jó itt dolgozni: túlzottan is hozzászoktunk ahhoz, hogy mindeféle igénytelen lyukakban próbáljunk, csapnivaló körülmények között. Most a Katonába, vagy a Kamrába belépve ki van készítve a törölközőm, átugrom a büfébe, ami itt van, leülök egy asztalhoz, elokoskodom az időt, olvasom az újságokat, aztán kényelmes körülmények közt próbálok, rendbeteszem magam és elégedetten hazaindulok. Azért ennek is van egy hangulata: ilyenkor azért vágyok a színészlétre.
– Ha már definiálgatunk: lehet, hogy pont a komédia a Te belépőd a színészetbe? Hiszen már most rád lehetne húzni, hogy táncos-komikus vagy…
– Ez tetszik. Az út, amin járok, tele van buktatókkal: könnyen bele tudnék sétálni az ízléstelenségbe, az olcsó popularitásba, a vulgaritásba. A komikum, a humor számomra kihívást jelent és éberséget kíván a színvonal megtartásához. Nyilván van hozzá valamilyen adottságom, és ez nagy lehetőségeket kínál. Nem hiszem, hogy valami nagy szám lennék, de túl sokan dícsérnek, úgyhogy hajlok arra, hogy higgyek ebben az érzékemben.
– Emblematikus arc lett belőled: plakát és újságcímlap. Ez táncossal ritkán történik meg.
– Ebből van ami vállalható, van, ami nem. Volt, hogy eltévesztettem a házszámot. Hívtak, hogy lenne egy meló, elmentem, jól jött a pénz, aztán hirtelen kiplakátozták velem az országot. Az biztos, hogy nem így képzelem az áttörést. Nincs önmagamról alkotott imidzs-elméletem, vagy stratégiám: ezek megtörténtek velem, használatba kerültem. Nekem ilyen arcom van: nem mondom, hogy élmény vele reggelente találkozni a tükörben, de láthatóan sokaknak bejön. Köllőtől rengeteget tanultam arról, hogy hogyan viseljem az arcom a színpadon. Annyit sajnos nem, hogy jó mimus lehessek. Ha jobban megtanultam volna, lehet, hogy az lennék, vagy, ha azt jobban megtanultam volna, most balettáncos lennék, vagy ha odaadóbb az iránt a szakma iránt, akkor ács. Azt hiszem, az erős középszer mindenhol bejött volna rám, ha jobban figyelek. Így viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kizárólag ácsként, balettáncosként, vagy mimusként nézem a világot. Ugyanis ez – bizonyos szakmák művelőinek túlnyomó többségét elnézve–  könnyen megtörténhet. Én kimaradtam a mókuskerékből. Ez persze nem jelenti azt, hogy holnaptól szeretnék festeni. Egyszerűen csak azt, hogy jól érzem magam a bőrömben. Ez pedig ritkán fordul elő velem.





***********

– Eddigi pályád során szinte csak olyan társulatokban dolgoztál, ahol a legkülönbözőbb iskolázottságú emberek dolgoztak egymással. Mennyiben hatott ez Rád?
– Biztos vagyok abban, hogy ez nem véletlen. Nekem soha nem állt szándékomban betagozódni steril, egységes, homogén csapatokba. Bár ezek nem is igazán csapatok, hanem munkahelyek vagy üzemek. Ezeket én nem szeretem. Furcsa volt a Balettintézet után Köllőhöz kerülni: volt ott jó néhány, a mi szemünkben botlábú szerzet. Az ottani balett órák felét végigröhögtük – rajtuk és velük. Aztán ezek az emberek felmentek a színpadra, és hanyatt vágtam magam, hogy mit tudnak, amit viszont én nem tudtam. A balett csak úgy, önmagában marhaság, ha nem járul hozzá valami többlet, a színpadon unalmas. Amíg a Dominóhoz nem kerültem, én abban a tudatban éltem, hogy ezt a műfajt mindenkinek tudnia kell, aki a közönségnek táncolni akar. Ott aztán rájöttem, hogy ez nem így van. Sokat tanultunk egymástól, és szinte törvény volt, hogy mindenki a maximálisat kell nyújtania: A Dominó igazán jó műhely volt.

A Csárdáskirálynő-előadásban a Buster Keaton-arcot használva szintén alkalmam volt próbálgatni a test humorát.

A Csárdáskirálynő-előadásban a Buster Keaton-arcot használva szintén alkalmam volt próbálgatni a test humorát.

– Mit változtatott meg benned ez az együtt töltött időszak?
– Én úgy látom, hogy Yvette mindenkiből igyekszik kihozni a legjobbat, illetve megtanítani arra, hogy a legjobb oldalát mutassa meg. Nincsenek elfojtott ügyek: mindenki megmutathatja, amit tud: aki ügyes, az azt, aki szép, az azt, aki néptáncot tud, az ezt használja, és sorolhatnám tovább. Ő alapvetően máshogy dolgozik, mint azok, akikkel korábban voltam munkakapcsolatban. A logikája, a dramaturgiája eltér a szokványostól, a “normálistól”, bár tulajdonképpen nem csinál semmi extravagánsat a próbák során, a légkör fegyelmezett, a koreográfus megtanítja a lépéseket. A különbség a személyreszabottságban van. 
– Van elég szabadságotok?
– Persze. De, ha valami nem áll jól, nem hiteles, kényelmetlen, vagy nem működik, akkor annak azért nem enged szabad folyást. Az természetes, hogy hozhatjuk a saját dolgainkat és hozzátehetjük az alakuló koreográfiához, amit én a büdös életbe nem leszek képes pontosan betanulni. Improvizálni a mozdulatok kipróbálásánál enged, később már nem. Érdekes volt az Xtabay készülése: ketten próbáltunk nap, mint nap, nem volt előre elkészített koreográfia. Közösen készítettük az előadást, bőven volt beleszólásom az alakulásába. De akkor nem éreztem úgy, hogy társkoreográfusok lennénk, vagy inkább nem jutott még így az eszembe.
08. 08. 4. | Nyomtatás |