Korunk (anti)hőse

Gyuricza István Mohácsi János rendezéseiben

Gyuricza István veszélyes, mert veszélyesnek látszó színész. Kiszámíthatatlan. Mintha nem lenne ura önmagának, hiányozna játékából a kellő belső kontroll. Mikor önmagából kikelve öltözik – gombolja az ingét –, félő, hogy nem sikerül neki; mikor fegyver kerül a kezébe, félő, hogy felnyársal vele valakit. Aztán az inggombok megfelelő sorrendben begomboltatnak, a közel három méter magasról elhajított kard fél méternyire érkezik meg elguruló ellenfelétől. Drámai pillanatokban, ha az általa megjelenített, megélt alak szélsőséges helyzetbe kerül (sarokba szorítják, szorítja magát), vagy – mivel helyzete reménytelen és láthatóan értelmetlen a mese továbbszövése – leszámol kötelékeivel, lemond reményeiről, akkor honi színpadainkon ritka színjátékot láthatunk Gyuriczától. Szembefordul az őt körülvevőkkel, eddigi életével, „tenger fájdalma ellen kitör”: fellázad. Van valami fenyegető anarchia, valami ritkán látható féktelenség Gyuricza hőseiben. Nagyjelenetei nem precízen felépített színészi trouvájok, ilyenkor elcsuklik a hangja, és annyira habog, hogy attól tartunk, nem tudja folytatni szövegét; mozdulatai, színészi gesztusai szétzuhannak, feje öntudatlanul remeg, tekintete zavaros. Fizikai színház ez, mimikus, gesztikus jelei kontrollálatlanul törnek fel, megdöbbentően hitelesek. Ezek a jelenetek bízvást szerepelhetnének egy pszichológiai oktatófilmben szemléltető anyagként, az önmagából kifordult ember „testbeszéde” tanulmányozható játékán keresztül. Mohácsi János ismeri és használja az erőt, ami ilyenkor sugárzik színészéből, és előadásról előadásra helyzeteket teremt, nagyjeleneteket rendez Gyuriczának. Persze ezek a kitörések teljesen céltalanok, tökéletesen reménytelenek, és nemcsak a zárt drámai szituáció miatt, hanem a drámai hős önpusztító, bukásra ítélt alkata miatt is.
Perényi Balázs

Gyuricza István, az ország egyik legizgalmasabb színésze nem ismert országosan. A kaposvári nézőkön és a néhány, vidékre is eljutó vagy egy-egy pesti vendégjátékra bejutó, színházőrültön kívül alig ismerheti valaki. Nem változtatott ezen Gothár Péter visszhangtalan Melodráma című filmje sem, amelynek egyik főszerepét alakította. A Színházi Lexikon nem ismeri születési évszámát (?-ben született, olvashatjuk), és annyit tud róla, hogy a kezdeti epizódszerepek után fontosabb feladatokat kapott. És tényleg. Szükségesnek tűnik tehát, hogy leírjuk, hogyan is néz ki, mivel nincs róla képünk színházi metatudatunkban.
Gyuricza István kissé hajlott hátú, inkább sovány, mint testes középkorú férfi. Magas homloka erősen kopaszodik (vagy homloka az erőteljes kopaszsága miatt magasnak tűnik). Arcában van valami karvalyszerű, markáns sasorra határozottan jelzi mélyen ülő szeméből sugárzó, szinte mindig gyanakvó (sólyom) tekintete irányát. Külseje általában elhanyagoltnak tetszik, tartása tarthatatlanul lezser, egész megjelenésében van valami hányavetiség (gúny!), és ez már az egyes előadások világához tartozik: esztétikai érték, sőt minőség.
Gyuricza István ugyanis antihős, aki egy kiszámított működésű, célzottan közönségbarát, ezért nem kockáztató színházban soha nem léphetett volna túl a kétperces karakterszerepeken, nem kaphatott volna „fontosabb feladatokat”. Kaposvárott kapott. Szerencsére. Ahogy korábban is megbíztak a színház rendezői a nem megszokott alkatú, színészekben, mondjuk Lukáts Andorban, Pogány Juditban vagy Csákányi Eszterben (hogy csak véletlenszerűen ragadjunk ki három nagyszerű színészt az itt kineveltek közül). Lehetséges, hogy Kaposvár a tömeges eligazolást követően, a kilencvenes években is műhely tudott maradni? Mohácsi János rendezéseinek egyik legfontosabb hatóereje az elkülönbözés (differance), a nézői elvárások, a színházi sztereotípiák radikális cáfolata. Mohácsi színpadán minden más egy kicsit, és mivel más, mint az elvárható vagy a megszokott, láthatóvá válnak az alapművek megfakult rétegei, felerősödik az alapművek sokszor rejtve maradó drámaisága.
Gyuricza István hősei is ilyen „elkülönböző” figurák. A Tévedések végjátékának Antipholusai (Mohácsi zseniális ötlete, hogy egy szereplő játssza az ikerpárt) a hagyományos értelmezés szerint fiatal szerelmesek. Kedvesek és lendületesek, ezáltal meglehetősen érdektelenek. Jóarcú fiatal színészekre szokás osztani a két szerepet, akik dicséretes (rutintalan) lelkesedéssel aggódják, féltékenykedik vagy lírázzák végig az előadást, terepet adva ezzel a szolgák (Dromiók) komédiázásának. A kaposvári Antipholusok ezzel szemben tapasztalt (a syracusai egyenesen züllött kurvázó), nyersen indulatos, cinikus középkorú vállalkozók. Karcos érzelmű férfiak az ikrek, akik ha éppen nem dühösek, akkor megalázottak. Önképük széthullásakor, a fenyegető vígjátéki kavalkád eluralkodásakor valódi őrület (megőrülés) sejthető, nem csupán kedves kis szerelmi zavarodottság. Gyuricza játéka önpusztító lélektani realizmus (vagy inkább naturalizmus).
Gyuricza István Millerként ugyanilyen megrendítő az Ármány és szerelemben. Schiller robosztus csellósa, ez a művészember lelki finomságából és a polgár kíméletlenségéből szőtt figura Gyuricza váltósúlyú alkatával eleve más jelleget nyer. Miller fizikai erejét – könnyedén dobálja leányát – a színész zaklatott belső világa, egyfajta neurotikus erő pótolja. Gyuricza most is, mint általában, előbb jeleníti meg a színpadi alak ellenszenves, elrejtett vonásait, amit a konvenciók szerint folyamatosan kellene megismernünk, és csak később mutatja fel az erényeket, amit a hősök maguknak vélnek. Miller a kezdetektől tahó, rengeteget iszik (kommersz rumot), gyomorforgatóan zabál (és utána módszeresen végignyalja az ujját). Indulata nem morális kirohanásból fakad, csupán önmagáért való dühöngés. Rögvest megszelídül, amikor megkapja Ferdinándtól a vagyont érő gyémántokat. Hörög, kacag (nem technikából, nem színészesen), groteszk táncot lejt a zsákmánnyal: nincs magánál. A polgár demitizálása. Halott lányát meglátva lesz ismét ember, szánandó és szerethető.
Gyuricza István Romulust játszva megszelídíti iróniáját, hisz Dürrenmatt hőse eleve „demitizált” figura, ezért a színész nem hangsúlyozza, hogy amit látunk, csak maszk, hanem a színpadi alak személyes drámájává teszi szerepjátékát. Ebben az előadásban is folyton eszik és iszik. Slamposan totyog hálóköntösében, simogatja kopasz fejét, vakarja szőrös mellét (s nem csak azt): biológiai lényként létezik. Ezzel is megkérdőjelezi az üres eszméket zengő, történelmi személyiséggé (vagyis adattá egy egyetemes történelmi kronológiában) válni szándékozó alakok álhiteit és hazafias látszattevékenységeit. De Gyuricza nem tocsog a különc figurájának szórakoztató gesztusaiban, Romulusa szomorú tekintettel lamentálja végig az eseményeket. Szereti és félti a lányát, emberséges a szolgájával, megértő soha nem szeretett, gőgös feleségével: humánus alak. „Borzalmas volt.” – jellemzi Romulus feleségének házasságukat, s közben végtelen szelíden, már-már szeretettel néz rá, és lassú mozdulattal végigsimítja az asszony haját. Hiszünk neki, akkor is, mikor magyar beszélőktől alig hallható éneklő hangsúlyokkal szavalja szövegét. Ember, és nem történelmi gegman. Alakítása megint ellentéte a hagyományos szerepfelfogásnak, de most értéktelítettebb figurát ábrázol a megszokottnál.
Gyuricza István, ha színpadon van, általában domináns alak, aki színészként is uralja a jelenetet. Fejét kicsit félrefordítva feszülten figyel. Gyanakszik, hiszen a világ ellenségekkel, kihívásokkal van tele. Mindenre reagál. Elcsodálkozik és meglepődik; gesztusokkal, nézésekkel értelmezi a tőle független akciókat is. Rámozdul mindenre. Az általa megjelenített energikus figurák mindent magukra vonatkoztatnak, mindent értelmeznek. Gyuricza végigjátssza az egész előadást. Nyugtalansága, belső feszültsége meghatározza a jelenetek ritmusát. Megszólalásai mindig folyamatos belső munkából fakadnak, ezért mindig meglepőek és kiszámíthatatlanok. Két mondata közt nagy belső utat jár meg, ezért az egymást követő szövegek nem egymásra épülnek, hanem bizarr és személyes logika szerint kapcsolódnak össze.
Gyuricza István Don Marzióként (A kávéház) nem a Goldoni által megírt nevetséges bajkeverő. Igazán veszélyes figura: védelmi pénzt szed, s ha ellene szólnak, nagytestű gorilláival vereti meg az illetőt. Maffiózó. Gyuricza játékában mindig van valami provokáló, lazán besétál partnerei személyes terébe, álnaív arccal, elkerekített szemmel kérdez rá evidens dolgokra, idegesítő módon érinti, fogja, ragadja meg azt, akihez éppen szól. Játéka emlékeztet a dacos gyerekek önérvényesítő létezésére. Don Marzio éppen ilyen kell, hogy legyen. Hogy vajon Mohácsi elhatározása volt-e a fecsegő nemes nyugtalanító keresztapává formálása, vagy Gyuricza játéka sugallta az ötletet, nem tudható – és tulajdonképpen nem is érdekes. Az alakítás attól vált elemi erejűvé, hogy nem a bennünk élő gengszterklisék egyikét járták le, hanem a színész személyiségéből, sajátos színpadi létezéséből kevertek ki egy érvényes, szituációkat mozgató alakot. Don Marziónak, mint Gyuricza alakításainak általában, titka van. Milyen közellenség az, akivel az előadás legfilozofikusabb banalitásait mondatja el a rendező („Velence olyan, mint az élet: büdös, lapos és reménytelen.”), és aki az előadás egyik legerősebb dalát énekli rekedt hangján (egy TomWaits-es depressziós dalt, Tom Waits-es hitellel)? Nem kell ő Velencébe, ezek az emberek „mennek tönkre maguktól” – mondja Don Gyuricza. És igaza van.
Gyuricza István a Csárdáskirálynőben táncol, és amit csinál, azon nevetni lehet (kell): komikus. Táncos komikus: Bóni gróf. Ez a Bonifác nem az a jópofa charmeur, nem az a kedves intrikus, aki általában lenni szokott. Kellemetlen egy alak, élvezi rosszindulatát. „Gratulálok a fiához, ekkora egy tetvet!” – mondja Cecíliának, később pedig patkánynak nevezi a csárdáskirálynőt. Gyuricza Bóni grófja ellenállhatatlan, színészi energiái sodorják. Ha táncol, muszáj rá figyelni, egy fél ütemmel később mozdul a tánckarnál, karjai vagy élettelenül lógnak az oldalán, vagy eszeveszetten hadonászik velük. Amit látunk, az a Bóni gróf szerepében táncoló Gyuricza István, és a Bóni gróf szerepében táncoló Gyuricza István paródiája egyszerre. Van ebben valami bábszerű, bábszerűen tökéletes.
08. 08. 4. | Nyomtatás |