Tánc, színház, film

Beszélgetés Nagy Zoltánnal

Nagy Zoltán (1969) az Állami Népi Együttesben, majd a Budapest Táncegyüttesben táncolt.
1994-ben Nagy Andreával együtt megalapította a Phobos táncegyüttest. Színpadi előadásaik (Egyedül, 1997; Krimi, 1998) mellett táncfilmeket is készítenek (Egyedül, 1998).
Lőrinc Katalin


– Mindig táncolni akartál?
– Nem, ötödikes koromban leginkább focizni szerettem, de aztán az orosz tanárnőm elküldött a tiszafüredi néptánc csoportba. Úgy megtetszett, hogy 21 éves koromig ott is maradtam. A csoporttal sokfelé jártunk, nemcsak táncolni, hanem továbbképzésekre is. Emellett az érettségi után rajzszakon elvégeztem Debrecenben a tanítóképző főiskolát. A rajznak látszólag semmi köze sincs a tánchoz, pedig, úgy érzem, sokat segít a koreografálásban: könnyebben tanultam meg színpadi képekben gondolkodni, és hozzásegített a tér megértéséhez.
– Hogyan kerültél a tiszafüredi amatőr csoportból egy profi együtteshez?
– Félig-meddig kényszerűségből. A főiskola után, amikor behívtak volna katonának, lehetőségem nyílt felvételizni az Állami Népi Együttesbe. Fel is vettek, így sikerült elkerülnöm a katonaságot. Három évig táncoltam ott.
– Miért hagytad mégis el ezt a tekintélyes együttest?
– Azért, mert úgy éreztem, hogy a Zsuráfszky Zoltán vezette Budapest Táncegyüttesben szakmailag jobban lehet fejlődni. Az Állami Népi Együttesben amúgy sem maradhattam volna. Nem mintha Tímár Sándorral nem lett volna jó a kapcsolatom, de túlságosan lázadó típus vagyok, és azt tapasztaltam, hogy náluk csak az egyféleképpen gondolkodók dolgozhatnak, a másképp gondolkodók előbb-utóbb kikerülnek onnan. Végül a Budapestben is megértem arra, hogy a saját utamat járjam.
– Ez az út végül elkanyarodott a néptánctól, és a kortárs tánchoz vezetett.
– A kortárs tánc felé akkor fordultam, amikor koreografálni kezdtem, és rájöttem, hogy a néptáncban rejlő koreográfiai lehetőségek szűkösek számomra. Szerintem a néptáncban az előadók profizmusától függ egy táncelőadás hatása, nem pedig a koreográfiától. Már Tiszafüreden is készíthettem néhány táncot, és ott is felötlöttek bennem a tiszta néptánctól elrugaszkodó tematikus ötletek, de akkortájt elsősorban még táncos akartam lenni. Úgy érzem, az ember csak akkor keres új utat, ha megérett az önkifejezésre, vagyis azt, amit ki akar fejezni, el is tudja mondani úgy, hogy másokat is érdekeljen. Amikor eljutottam idáig, akkor éreztem, hogy a néptánc nyelve (melyet táncolni a mai napig is nagyon szeretek!) kiüresedett számomra.
– Hogyan ismerkedtél meg a kortárs tánccal? Milyen technikákat tanultál?
– Még a Budapestben táncoltam, amikor elkezdtem járni a MU Színházba, ahol Kálmán Feriék Kortárs Táncműhelye működött. Persze csak morzsákat sikerült ott felcsipegetnem, de már ezekből az apró elemekből is tudtam építkezni. De emellett ahova csak lehetett, elmentem. Részt vettem a Műhely Alapítvány nyitott kurzusain, ha akkor éppen nem próbáltunk. Aztán megtanultam a Budapestben valamennyit a Molnár-technikából – erről nálunk nagyon keveset lehet hallani. Aztán ha már van két színed, abból ki tudsz keverni egy harmadikat.
– Az Inspiráció ’96 fődíjaként egy hónapig tanulhattál New Yorkban. Milyen új élmények értek?
– New York-ban az élet, az utcák ritmusa volt leginkább új és inspiráló, de emellett természetesen sok táncelőadást is láttam. Főleg kontakt kurzusokra jártam, többek közt például Lepkoffnál tanultam. Nagy hatással volt rám ez a technika, a Phobosnak készített koreográfiáim is erre a táncnyelvre épülnek. De a lelkesedés mellett már kezdem érezni a kontakt határait is. A Krimiben már tudatosan törekedtem arra, hogy a kontakt mellett visszahozzam a néptánc bizonyos elemeit, és más, nem kontaktos mozdulatsort is felhasználtam a koreográfiában.
– A legkifejezőbben annak a táncosnak a testén rajzolódott ki egy tiszta nyelv, aki magas képzettséggel rendelkezik. Nagy Andreára gondolok, aki a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatán végzett. Nem lenne szükségszerű tehát az alapos képzettség egy tiszta formanyelv kialakításához?
– Andi rendkívül tehetséges ember (és ezt nem azért mondom, mert összetartozunk), de nem csak egyedül neki van ilyen képzettsége a csapatban. Természetesen mindannyiunknak tanulnunk kell még: én például a színházat szeretném jobban megismerni, mert néptáncosként erre nem sok lehetőségem volt.
– A Krimin érződik ez a szándék. A darab színházszerű, dramaturgiája azért is tetszik, mert egy tisztán epikus anyagot – egy újsághírt – tudtál átemelni a táncszínpadra.
– Köszönöm a dicséretet, de érzem azt, hogy ez még csak kísérlet, próbálkozás. Számos darabot kell még elkészítenem, és rengeteg színházi előadást kell megnéznem ahhoz, hogy fejlődjek. A kortárs művészetek közül is egyedül csak a táncot ismerem. Rókástól, Lengyel Pétertől is rengeteget lehetne tanulni.
– Meglep, amit mondasz, mert a Krimit éppen a színházszerűsége okán érzem előrelépésnek az előző néhány darabodhoz viszonyítva. Gondolsz-e arra, hogy a későbbiekben is alkalmazz szöveget az előadásaidban?
– Nem, nekem ez is sok volt, nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ahelyett, hogy párhuzamos lett volna a szöveg a mozgással, lineárisan követték egymást. Eredetileg filmen akartuk megcsinálni az egészet, mert ott simán összemontírozható a két sík. A színházban is meg lehetne persze valósítani, de talán épp a színházi képzetlenségemből adódóan mégsem sikerült megtalálni az igazi formát, ezért a próza rátelepedett az egyes részekre, nem hagyta a táncot „szóhoz jutni”. Sokáig gondolkodtam azon is, hogyan lehetne a nézőnek egy kicsit több munkát adni, mert így túl szájbarágósnak érzem a történetet. Több megfejtendő titkot szerettem volna az előadásban benne hagyni – esetleg úgy ültetni a nézőket, hogy ne lásson mindenki mindent. A közönség egyik része ezt, a másik része azt láthassa csak, s így mindenkinek lenne gondolkodnivalója. Sajnos nálunk nem működik, hogy az előadás után ott maradjanak a nézők, pedig az lenne az érdekes, ha végül együtt raknák össze az egészet.
– A Phobos több táncfilmet is készített. Miért izgat téged ez a műfaj?
– A filmnél is a táncból, a színpadi mozgásból indulok ki. De a filmnek megvan az az előnye a színházzal szemben, hogy nem egyetlen rögzített székről kell végignéznem a darabot, hanem közeliket is láthatok. Egész más szemszögekből mutatható meg a mozgás, egészen apró részleteket lehet kiemelni, a kamera olyan izmait, olyan rezdüléseit teszi láthatóvá a táncosnak, amelyet a nézőtérről sose vehetnék észre.
– Nem áll szándékodban újra külföldön mestereket keresni?
– Nem tudom, hogyan indul el az ember külföldre tanulni csak úgy, ösztöndíj nélkül. Amikor azt olvasom valakiről, hogy „…és nekivágott Párizsnak…”, nem tudom elképzelni, hogy én is lehetnék az a valaki. Hogy egyszerűen fogom a bőröndöm, és másnap elindulok, irány Nagy József, Párizs… Azt hiszem, a visszautasítástól félek. Előbb alaposan fel szeretném magam vértezni, mielőtt vállalom a külföldi megmérettetést.
08. 08. 4. | Nyomtatás |