Gyilkosság a MU-ban

Nagy Zoltán: Krimi – Phobos Táncegyüttes

Egy – szenzációnak már nem számító, talán csak fél füllel elkapott – mindennapos kis krimit mesél el a darab. A helyszínre két óriási vetített diakép utal: balra csövektől burjánzó üzemrészlet (a gyárat jelképezi), középen egy presszó-belső; jobbra pedig egy – a mellékhelységet megjelenítő – óriás-pisoir látható (ez lesz a bunyók, később a leszámolás helyszíne). Egy kis vidéki közösséget látunk az ezredforduló táján, az elmúlt érából visszamaradt szocreál környezetben. A kosztümökben is keveredik az idő – így kerül a munkásoverallban iszogatók mellé a szétgombolt selyemingben virtuskodó helyi maffiózó. A két pultoslány blúzt és rövid szoknyácskát visel, a „helyi viszonyok közt igen csinoskáknak mondhatók”. Ártatlanok, sebezhetők és védtelenek: a műszak végeztével a kocsmába be-betérő gyári munkások esetlen közeledésének és a nagyhatalmú, de kisstílű vidéki gengszterek brutális vágyainak kiszolgáltatottjai.
Farkas Boglárka

Rögtön az első tánc sokkoló: két munkás üzemzárás utáni, kocsmanyitás előtti vitustáncot jár, afféle modern „legényest”, illetve vascsövekkel előadott „botos táncot”. Az előadás táncjeleneteiben egy bűneset elevenedik meg (a fiatalabb lánnyal erőszakoskodó gyártulajdonos-maffiózót valaki megölte). A rendező hangbejátszásokkal szakítja meg a színpadi akciókat: a rendőrségi kihallgatás részleteit, illetve az érintettekkel készített riportok hangfelvételeit halljuk. Mindenki vall, de „a valóság rejtve marad, s felvetődik a kérdés: léteznek-e valóban hitelt érdemlő igazságok, vagy minden szereplőnek és nézőnek más és más az igaza.”
A Phobos táncelőadásának tehát fontos része a történetmondás, amelyet a kortárs táncszínházak „non-narratív” szokásrendszeréhez edződött néző bujkáló-rejtőzködő örömmel fogad. Az igényességre és tánctechnikai profizmusra törekvő táncot viszont igencsak zavaróan szakítják meg a kényszerű szünetek. Úgy tűnhet, hogy egy-egy jelenetnek csak azért van vége, hogy következhessék a hangbejátszás. Ezek a nem mindig indokolt leállások, bár pozitív értelemben zaklatottá, de a szándékos klipszerűségén túl is töredezetté teszik az előadást. Holott a dramaturgiai alapötlet (egy bűntény felderítésének folyamata) igencsak ígéretes, és azt hiszem, a néző örömest ugrana fejest a hullámzó történetfolyamba.
Az előadás erőteljes hangulati effektusokat használ. A fény- és hangváltások mellett nagy szerep jut az erre az alkalomra írt – techno, underground, soul, house, funky, acid elemekre épülő – dübörgő  zenének. Mindez igen expresszív táncnyelvet ihlet. A koreográfia virtuóz, hallatlanul dinamikus. A néptánc elemeire és a kortárs tánctechnikákra egyaránt épít. A darab egészére jellemző a mozgalmasság, ritkán látunk szólót, annál több viszont a technikailag is nehezebb duó, és sok a hármas, négyes tánc: a férfiak vetélkedése az asztaloknál; verekedés a mosdóban; a megfélemlítettek és agresszorok viszonyának érzékletes képi-tánci megjelenítése; a két pincérlány  hol szenvedélyteli, hol félénk-menekülő tánca, ahogy a székeket az asztalokra fordítják, ahogy letörölik a pultot, vagy elrendezik a bár alatti üres üvegeket.
Mégis néha úgy tűnik, hogy a mozdulatok, tekintetek el-elcsúsznak egymáson, hogy az érzéssel átitatott, szenvedélyteli kombinációkat időnként zavarbaejtő dekoncentráció követi. Ezen az estén a Phobos előadásából a  teljes összhang még hiányzott.




Koreográfus: Nagy Zoltán
Rendező: Zimmermann Zsolt
Zeneszerző: Fekete Kiss Sándor
Táncolják: Molnár Nóra, Nagy Andrea, Juhos István, Katona Gábor, Nagy Zoltán, Vári Bertalan
Helyszín: MU Színház




08. 08. 4. | Nyomtatás |