Szép és magyar egyszerre

Bornemisza Péter: Magyar Elektra – Arvisura Színházi Társaság; Várszínház

Milyen nagy a kritikusi érdeklődés minden iránt, ami szép és magyar!!! Nem is gondoltam volna! Előttem Urbán, mögöttem Perényi. Mind a kettő Balázs, én meg, ugye, se utóda, se boldog őse, se rokona, se ismerőse ... Nem vagyok én itt felesleges a Várszínház szombatesti diákelőadásán? - kérdezem magamtól. Senkinek nem kell nyugtalankodnia, drága szerkesztőim, főszerkesztőim, lapigazgatóim. Élvezni jöttem Somogyit, nem dicsérni. Azt hallottam, nagyon szép nemzeti színésznék vannak ebben a teátrumban, mondják, sokan Gregor Bernadett fiatalsága miatt járnak ide, „mint légy a gomolyára", hogy az előadásban - nem túlzok - tizenhétszer elhangzott költői mondatot idézzem a Balassi-Katona szerzőpár tollából. Vagy éppen Auksz Éva kedvéért, aki a premieren adta Crysothemist és Galatheát, aztán beállt a munkamegosztás. Először elszomorodtam, hogy ezen az estén nem láthatom újra a szépet, de rá kellett jönnöm, hogy a magyarnak is vannak előnyei, mármint a nyelvnek, hiszen azt Nagyváradi Erzsébet beszéli érthetően. Ámbár akárki akármit mond, nekem az a komédiásné tetszik leginkább, akit Bede-Fazekas A. néven aposztrofál az előcsarnokba kifüggesztett színlap, olyan tűzrőlpattant és huncut, hogy még a leginkább szívettépő helyeken is eszünkbe tudja idézni legnagyobb pályatársnéit. Mint egy külföldi rajzfilmhez szép magyar hangját kölcsönző Psota Irén, vagy a rádiókabaréban - ugye, mennyire echte magyar műfajokat idézek! - Tábori Nóra, teljesen úgy adja! Királynéként a szép magyar parókamestertől olyan extravagáns frizurát kapott, hogy még a Hair színpadán is hiteles lenne, sőt egy televíziós show-műsorban is illúziót tudna kelteni. De az igazi asszonyi huncutság a második részben bújik elő igazán belőle. Valamiféle szemmel-kézzel történő mágnesezés útján úgy el bírja varázsolni a nehezen egymásra találó szerelmeseket, hogy elhisszük: a darab végére bizonnyal még a maga számára is sikerül valami férfit delejezni, ha jobbat nem, akkor Dienest, az addig csak kecskéjét kereső bojtárlegényt, akit Tahi József alakít.
Unoka Hugó

Nehéz dolga van mint kerítőnőnek, hiszen a szép magyar férfiszínészek annyira bele vannak szerelmesedve a maguk hangjába meg játékmodorába, hogy abból még egymás kedvéért sem hajlandók kitekinteni. Pedig Végh Péter érdemekben gazdag és erőteljes aktorként mutatkozott be az első részben, Széles Tamás is határozott és férfias volt ugyanott. A komédiában viszont (nyilván a szerelem hatására) mindketten elveszítik a fejüket, és ezzel együtt az önkontrolljukat. A darab törvényei szerint kinek-kinek megvan a maga párja, szép magyar szokás szerint nem lehet semmi baj. Kicsit leegyszerűsíti a dolgokat, hogy az egymáshoz rendelt (értelem szerint: különböző nemű) szereplők csupán egymás nemi szerveivel tartanak kapcsolatot, de hogy is lehetne ez másképp egy vérbő „reneszansz" komédiában? (Tyú, de csúnya külföldi szó ez, hogy ez a derék Katona Imre sem tudott helyette jobbat magyarítani, mikor átigazította régiből újra ezt a egész nyelvezetet.)

Pedig olyan szépek ezek a mondatok, magyarul vannak. Csak kissé túl kacifántosan kanyarognak: jobb, ha a rendező vigyáz, nehogy félreértés legyen. Fontos, hogy minden jól látszódjék, mármint kinek mije van, és mekkora van, és milyen állapotban van éppen.

Itt ülnek ezek az ártatlan kis fiatalkák a nézőtéren, vannak vagy 16 évesek, s én még csodálkozom is, hogy ezek a saját kezüket csapkodják, ha kimegy valaki a színpadról, és nem egymás combját.

Persze a szép magyar színész ordít - ahelyett, hogy jó példát mutatna a fiataloknak -, ordít, mint a fába szorult féreg, és hetyke balkáni táncot jár, főleg ha valami tragikus eseményt kell ábrázolni. S ehhez van szép magyar koreográfus is, György Károly, látjuk őt is a színpadon. Majdnem azt mondanám (ha olyan szép és nagy kritikus lennék, mint ezek a Balázsok körülöttem), hogy ő az előadás legjobbja Agamemnon király szerepében, hiszen neki legalább „van" jelenléte, ha ez más jellegű, táncos jelenlét is, mint ami a többieknek (nincs), ám a darab elején, a kezdő jelenetben pont ez és pont ennyi szükségeltetik.

De félre a komolykodással: az első rész volt a tragédiáé. A Mester szerepét játszó Szakácsi Sándor előre elmondta, mire kell figyelni, a szünet előtt pedig levonta a tanulságot. Aztán még egy pillanatra visszajött, hogy köszöntsön bennünket a második rész elején. A legvégére viszont, úgy látszik, már nem maradt mondanivalója, így a tapsrendben sem köszönheti meg a mi nézői lelkesedésünket. Ugyanígy az első rész muzsikusai, a töröksípon dorombon is közreműködő remek és vad hegedűs meg az ütősök, a csellista mind rövid szolgálatért kaptak fizetést, az ő közreműködésükre Balassi Szép magyar komédiájában már nincs szükség. Szép erény a takarékosság, de a második részben muzsikusjelzésként ki-bevonuló két zenésznek nem sikerül igazán jókedvre deríteni az ordítozásban megfáradt játszó személyeket. Pedig mindenki megtalálja a párját, vagy majdnem. És nehogy valaki azt gondolja, hogy se füle, se farka nincs a mesének, a végére előkerül egy olyan igazi lompos, kulcskarikára szerelhető. Hát mit mondjak? Van ám nevetés a nézőtéren, amikor a színész éppen odateszi, hogy mindenki értse! Mindenki azt kapja, amit érdemel! Szép magyar színeművészet a szép magyar ifjúságnak. Milyen nehéz dolga lesz ennek a két szegény Balázsnak, ha netán hibát akarnak keresni ebben a kellemes szórakozásban! Mégis én jártam jól, aki csupán múlatni jöttem az időmet, s élvezni a színházat. Én mindig megkapom, amit megérdemlek!

 

 

08. 08. 4. | Nyomtatás |