Hazajáró testek

avagy geometrikus kísérl/tetek Szegeden

O’Neill: Amerikai Elektra – Szegedi Nemzeti Színház

O’Neill: Amerikai Elektra
Szegedi Nemzeti Színház

O’Neill Elektra-trilógiájából nem könnyű szép előadást csinálni. Szépet, vagyis látványosat, mutatóst, szemet gyönyörködtetőt. Pedig a legújabb szegedi változat tagadhatatlanul ilyen.
A rendező, Telihay Péter az aprólékosan kidolgozott vizuális jelrendszer dominanciájára építi fel drámaértelmezését. Másképpen: mindenekelőtt a térhasználat, a színészek teste és mozgása, a díszlet és a jelmezek együttes, már-már képzőművészeti hatása alakítja ki a színházi jelentést.
A színpadkép – a „hajófedélzeten” játszódó jelenetet leszámítva – mindvégig változatlan: széles és mély üres tér, a háttérben a szerzői utasításnak megfelelően fehér, görögös portikusz magas oszlopokkal, itt-ott elszórva néhány szék. A szegedi Mannon-villa valódi kísértetház, a falai láthatatlanok, csak a színészek mozgása enged következtetni elhelyezkedésükre. E díszlet (egészen a görög gyökerekig visszavezetett) mitikus mozdulatlansága csak a második felvonás (vagyis a trilógia második darabjának) hajós jelenetében törik meg: a függőhídszerű „fedélzet” és az előterében Christine ( Tímár Éva ) és Brant kapitány ( Seress Zoltán/Andorai Péter) találkahelyéül szolgáló kabin, amit egy rosszul megvilágított asztalka reprezentál, kifelé mutatnak az előadás több szinten lezárt szerkezetéből. Ahogy ez a „krimi-jelenet” is (összeesküvő gyilkosokkal és lesben álló szemtanúkkal) kilóg az írott dráma jeleneteinek sorából – ám dramaturgiailag kihagyhatatlan. Így ellenáll Telihay erőteljes és szigorú szöveg-tisztogatásának, amely egyébként nem kímél egyetlen, a darab zártságát oldó részletet sem. (Így lett 13(!)-ból három tömör felvonás, és ezért hiányzik például minden egyes – a drámaszövegben egyébként hangsúlyosnak is olvasható – olyan részlet, amely a háborúra reflektál.) A Brant meggyilkolásához vezető jelenet viszont természetesen maradt, de megrendezése a látvány tartózkodó iróniájával vállalja saját disszonanciáját. Az előadás legnagyobb részében azonban a kellékek kisebb változtatásain túl állandó a díszlet, és a szereplők megjelenése aktualizálja a különböző tereket.
Hegyi Kata

Lavinia Mannon (Czifra Krisztina) magasan záródó, de feszesen a testére tapadó fekete ruhája a lány feltörni készülő ösztöneit tartja kordában. A színésznő mozdulatai az első két felvonásban szögletesek és merevek; amikor Vinnie nagyon figyel, akkor leguggol, mint egy ragadozó, azután hirtelen kiegyenesedik. A harmadik részben a ruhája, a frizurája, a mozgása felszabadul, olyan lesz, mint az anyjáé, de aztán lépésről lépésre (!) visszatér szögletessége, és – immár csillogó zöld ruhájában – megint le-leguggol: támadásra készen.
Ezt a zöld ruhát az előző két felvonásban Christine viseli, akinek minden gesztusa nőies és finom, ugyanakkor bizonytalan és rendezetlen: Tímár Éva mozgása nem megszerkesztett és „kimerevített”, mint a többi szereplőé; Telihay rendezésében ez az asszony nem „lárvaarc”, ahogy O’Neill írja, hanem élettel teli, kínlódó figura – persze beszorítva a Mannonok különféle (átlóba, háromszögbe vagy négyzetbe rendeződő) sokszereplős téralakzataiba.
Az Ezra–Brant–Orin szerephármas jelmezének uralkodó színe a kék és a fehér, többnyire egyenruhát visel mindegyikük, és Vinnie-hez hasonlóan nem pillanatnyi motívumaikat követő, hanem állandósult testtartásban láthatóak. Ezra Mannon (Andorai Péter) egyenes derekú, esetlen és darabos katonaember, aki peckesen emelgeti a lábát, Adam Brant piperkőc eleganciával lépdel, Orin Mannon (Seress Zoltán) viszont mindig gyáván behúzott nyakkal és hajlított háttal jelenik meg. Ráadásul határozatlanságát felerősítvén (szemben Vinnie derékszögű irányváltoztatásaival) Orin többször kört ír le saját maga vagy valamely oszlop körül.
Hazel (Bognár Gyöngyvér) és Peter Niles (Mészáros Tamás) jelmeze is, testtartása is, mozgása is maga az ártatlanul hamvas és köznapian korlátolt egyszerűség. Ők ketten kívül vannak a Mannon-geometrián.
Hasonlóképpen, mint Seth Beckwith (Jakab Tamás), a kertész, akinek kertésznadrágja humorral képezi le szerepének egysíkú funkcionalitását. (Amit aztán a verbalitás is felnyit: Seth mindig kétszer ismétli sokatmondó kommentárjait.)
Az előadás nyolc szerepét hét szereplő alakítja. A szabályosan kialakított térformák, a visszafogottan stilizált mozgás és testkezelés, a plasztikus kosztümök által létrehozott „állóképek” mellett szintén a történet körben forgó, zárt hozzáférhetetlenségét és mitikus távolságát vizualizálja a férfi főszerepekben a hármas szerepcsere, amellyel Ezra, Brant, és Orin azonosítását éri el a rendezés. Ezra szerepében Andorai Pétert látjuk, ő a tábornok halála után Adam szerepét veszi át az addig Brantet alakító Seresstől, aki ekkor Orinná változik. Vagyis először egy szerep (Ezra) eltűnik ugyan, de a szereplő (Andorai) a rendszerben marad; később egy új szerep (Orin) következik, de egy már ismert szereplő (Seress) alakítja. Egy szereplő végleges leléptetése akkor történik meg először, amikor a Mannon-ház egyik ágának utolsó sarja elpusztul, azaz (az Andorai-féle) Brant kapitány halálakor. Vagyis a szereplők szerepektől függetlenül kötött egysége nyitódik fel akkor, amikor az átokkal sújtott család bomlásnak indul. Ezután Christine távozik – egyaránt mint szerep és szereplő, hiszen Lavinia Mannon-vér, benne az anyja csak a felszínen, ideiglenes külsőségekben él tovább. Így nem a szereplő, hanem pusztán a jelmez és a játékstílus változik Vinnie „kivirágzásakor”. Végül meghal Orin, és Seress is elhagyja a színt, Lavinia pedig magára zárja a villa/kripta ajtaját (a ventillátor-erünniszek egyre gyorsuló forgásától kísérve).
Ehhez a befejezéshez a sokszintű színházi jelrendszer kezelésének pontosan megkomponált ritmusán keresztül vezet el az előadás. A stilizáció, azaz a látvány absztrakt megszerkesztettsége a második részben a legszembetűnőbb. (A szereplők ráadásul itt is változatlanul úgy mennek fel a színpadra, hogy közben már a nézőtér két oldalán, megérinthető közelségben játszanak – és ezzel még inkább kiemelik a fent történtek hűvös érinthetetlenségét.) Az első részben ennek az építménynek a lassú kialakulása történik egy-két kitartott mozdulattal, illetve Vinnie néhány jellemzővé váló gesztusával. Az utolsó felvonásban a megbonthatatlannak tűnő rendszer ismét a mélybe és a nem-láthatóba süllyed, a szereplők mozgása fokozatosan szabálytalanná válik, a térformák fellazulnak. De az első két rész addigra már – jórészt képi jelzésekkel – feltárta a láthatatlan mozgatókat, ezért a feloldás lehetetlen, a befejezés pedig szükségszerű. (Látványos például az, ahogy Vinnie-n lassacskán úrrá lesznek régi mozdulatai.) Így a harmadik felvonás utolsó jelentében vége szakad a – tükörképszerűen ismétlődő motívumokkal is nyomatékosított – szakadatlan körben járásnak.
Bár a dráma lezárásának nem feloldásként való olvasata ez, a rendezés – más úton – próbálkozik az előadás feszültségének „elvezetésével”. Az igen visszafogott, nem tolakodó, tompított hatásokkal dolgozó produkciót néhány nagyon erős, durva és vulgáris effekt töri meg: egy-egy harsány zenei betét vagy a rémisztő hangerejű puskadörrenések, melyektől, bár jó előre számíthatunk rájuk, mégis minden alkalommal kivédhetetlenül összerándulunk. Hála (?) neki, egy-egy pillanatra (f)elszabadulhat – a Mannon család tagjaiéhoz hasonlóan – a nézősereg ösztönélete. Mert ebbe a Telihay-féle, nagyon szikár „átesztétizált tézisdrámába” ez is belefér.


O’Neill: Amerikai Elektra
Szegedi Nemzeti Színház

Díszlet: Telihay Péter
Jelmez: Tresz Zsuzsa m. v.
Dramaturg: Faragó Zsuzsa
Rendező: Telihay Péter
Szereplők: Andorai Péter, Tímár Éva, Czifra Krisztina, Seress Zoltán, Bognár Gyöngyvér, Mészáros Tamás, Jakab Tamás
08. 08. 4. | Nyomtatás |