Az előadás meg a kritika

Unetsu – Sankai Juku

Az előadás: kezdetben van egy buddhista szerzetesre emlékeztető fehér ruhás, fehér testű lény. Egyedül áll, háttal a nézőknek, a tágas tér közepén. Néhány légies mozdulat után egy kígyó alakú kürtbe fúj, majd elindul az egész színpadot beterítő sekély vízmedencén át, melynek fodrozódását a háttér nagy fehér vászna tükrözi vissza a nézőtér felé. Oldalról érkezik a „kórus”, négy szintén tiszta fehér, borotvált fejű lény: mozgásuk hol lassú, hol szaggatott, gesztusaik hol összehangoltak, hol szétesőek. Ahogy a színpad közepére érnek, kiáltanak, megkongatják a víztükör négy sarka felett függő gongokat, aztán elsötétül a világ.
Várnai Dóra

Jobb oldalt fehér emelvény, rajta egyik oldalon fehér tojás, felette másik oldalon függő fehér tojás, ott fekszik a fehér lény. Finom ujj- és kézmozdulatokkal udvarolja körül a tojást, nézegeti, simogatja. Körmei vörösek, szemei távolról is izzanak.
Ismét a másik négy következik, felülről víz csobog és homok pereg le a medencébe, majd újabb szóló, a függő tojás leng, a másikat végre sikerül felemelni, megforgatni, játszani vele. Víz alá tartja, szétroppan. A tempó gyorsul, a visszatérő négy tánca kemény, mint a robotoké, aztán lágy, mint a rongybabáké. Újabb szóló, ezúttal a homok alatt, csendesen, de ez már a vég. A magányos fehér lény ott marad a szüntelenül eső homok alá temetve, a négy fehér lény a színpad közepén kiált, és kivonul oldalt.
A meghajlás szertartásos, a hangulat elvont.

A kritika : mit lehet mondani valamiről, ami tökéletes ?
A Sankai Juku Unetsu című előadásában minden működik, minden szép, minden stimmel, csúszik, összeér. Ha úgy kell neki; ha meg nem, hát természetesen nem érintkezik. Az előadás gyönyörű. Pontos, precíz, mozdulatra, érzelemre, centiméterre és vízcseppre kiszámított profi munka. Van szerkezete: bevezetés, egy-négy-egy-négy, csúcsponton mindenki a színen, befejezés. Van ügyesen kevert zenéje: ezoterikus-minimál-csönd-techno-homoksusogás. Van pompás világítása és érdekes színpada, vannak izgalmas kellékei és vannak szép kosztümjei. Van tánc meg látvány, van misztikum meg van kultúra, van közérthetőség meg egyetemesség.

Azért néha, egy icipicit, mintha hiányozna valami. Mintha a Lélek nem lenne velünk, se a japán se a magyar se más, de nem baj, mert lelkeink annál inkább lebeghetnek ott fenn a színházi magasban, páholyok és gongok, „Hegy és Tenger” között, zavartalanul.
Le vagyunk nyűgözve, ámulhatunk, ha magunkhoz tértünk, tapsolhatunk is. Otthon pedig bizonyára nagyon szépeket álmodunk.


08. 08. 4. | Nyomtatás |