Arche

L’ adieu des idiots („Jöjjenek az okosok”) – Sofa Trió

Most is úgy történt, mint rendesen olyankor, ha az ember nem rögtön az előadás után ül le a komputerhez. Napok, hetek múlva a jegyzeteit lapozgatja, elámul az érthetetlen szótöredékek halmazán, aztán nekilát.
De most mégsem ugyanaz történt, mint szokott; a felfirkált segédszavak többségéről ugyan most sem tudom, mire is vonatkozhatott, de ezúttal nem zavar. A produkció egészéről őrzök ugyanis nagyon eleven emléket: a hatást.
A hatást három ember idézte elő, akik szinte üres térben mozogtak, szinte kellékek nélkül játszottak; szavak nélkül kommunikáltak egymással és velünk. Pontosabban: ők nem beszéltek. Hang volt, hol zene, hol szöveg; idézetek operából, versből. Még azt sem állítanám, hogy valamely karakteres kultúrkör darabjai szerepeltek illusztrációként: vegyes felvágott. A három ember mozgott. Táncolt, mondanám, de hát nem értek én ehhez annyira, hogy táncnak merném nevezni, amit csináltak. Néha, úgy egyenként, tánc is volt ez, alighanem szakszerű lépések és lépéskombinációk, de aztán egymáshoz értek, és akkor az én laikus fogalomkészletemben megszűnt tánc lenni, amit láttam.
A Sofa Trió L’ adieu des idiots avagy Jöjjenek az okosok című produkciójának tartalmát nemigen lehet szavakkal leírni, hiszen valószínűleg az volt a forma, amit tartalomnak szoktunk nevezni, illetve fordítva: a formáról szólt az egész.
Csáki Judit

A teret horizontálisan két huzalon mozgatható csipkefüggöny tagolta; nem mintha az így keletkezett kisebb tereknek bármilyen önálló funkciója lett volna, inkább a játék lehetőségeinek bővítése céljából lógtak be a térbe. Hiszen ezekbe a – különböző módokon megvilágított – függönyökbe bele lehetett burkolózni (jelmez, elegáns estélyi öltözet), belekapaszkodva mintegy átsuhanni-áttipegni a színpadon, mögé bújni és kibukkanni, elállni és eltűnni – játszani vele. Sem egyik, sem másik trükk vagy fogás nem jelentett többet ennél – igaz, kevesebbet sem.
Éppen így, ebben az egyszerű, földhözragadt minőségükben szerepeltek az alkalmi kellékek is; például a kalap, ami enyhén a mellkasra nyomva egyszer ott marad, másszor leesik. Vagy: az egyiknek ott marad – ő az okos, ügyes bohóc –, a másiknak meg mindig leesik - ő a szerencsétlen, az ügyetlen fickó.
Itt meg kell állni: ez ősrégi bohócgeg, minden valamirevaló mímes páros alapmutatványa. Szemtelen provokáció. Egy darab tépőzár (gondolom; de lehet, hogy nem úgy működik). Mindegy is: a Sofa Trió fogalmazásmódjában, amennyire én, az outsider meg tudom ítélni, ez az arche-cirkuszi jelleg, ez a szemtelen komédiázás, ez a poénos szerkesztés a meghatározó.
És akkor lehet ez „egyszerű” mozgásszínház, „bonyolult” táncművészet – akkor is arche-cirkusz. Miközben persze természetes, hogy minden mozdulat, minden jelenet szigorú koreográfia alapján működik – rögtönzésnek itt helye nincsen –, valami ősi, éppen a rögtönzést, a spontaneitást, a cirkuszi komédiázást imitáló testbeszédhez nyúl vissza a három férfi.
Közülük a legnagyobbik, Rókás László robusztus erőművész: könnyedén emelgeti-dobálja, forgatja a másik kettőt, meg se kottyan neki. Táncosnak, mozdulatművésznek éppen az ellentéte: a miniatűr gesztusok, a parányi mozzanatok, a kéztartások, fejtartások mestere. Az ember nem is hinné, milyen gazdag és árnyalt kifejezési eszköztár ez: az (ön)iróniára a fej alig látható fordulata, de egy visszalibbentett kézfej is megteszi, a megdöbbenésre, meglepetésre a felfelé fordított tenyér és a pipiskedés. Trappol és libben, drabális és bájos-kecses – nem a testfelépítéstől, hanem, úgy tetszik, annak ellenére, a szándéktól függően ilyen.
Mert Rókás remek színész – játéka elsősorban erről szól. A másik két szereplő, Lengyel Péter és Oldal István tehetségesen és lelkesen adják az untermannt – a kijáró szólózásokkal, önálló betétekkel persze –, és a fantáziadús összjáték révén pergő, helyenként viharos tempójú, sodró előadás születik.
És ez kelti a bevezetőben említett hosszú távú hatást. Az eufória, az öröm, a komédia és a nevetés emléke révén. Igaz, verbalizálható közlendő, a nézőre kényszerített súlyos gondolat nem is játszik e hatás ellen. Hiszen az az önmagában is vicces, az előadást tekintve pedig kifejezetten abszurd mondat, mellyel a különféle tájékoztató lapocskákon az előadást valahogy mégiscsak szavakkal próbálják „tálalni” – „Három hülye megpróbál kört formázni, mert ha sikerül, helyreáll a
világegyetem rendje” –, szintén poén, nem is a legjobbak közül való, és egyáltalán nem szabad komolyan venni.
Ellentétben az előadással. Amely – beteljesítvén hivatását – az alkalomszülte kritikusban lezárt egy szakaszt, kielégített egy kíváncsiságot, és – nem ébresztett további várakozásokat. Ilyen is van.


L’ adieu des idiots („Jöjjenek az okosok”)
Sofa Trió

Fények: Papp Zoltán
Hang: Payer Ferenc
Előadják: Lengyel Péter, Oldal István, Rókás László
08. 08. 4. | Nyomtatás |