Az ötlet hatalmában

Thealter ’98 – Szeged

Szabadulás
Szabad Színházak VIII. Nemzetközi Találkozója. A MASZK (Magyar Alternatív Színházi Központ) Egyesület rendezésében már nyolcadszor egy hét egy kellemes városban, külföldi és hazai előadásokkal, izgalmas kiegészítő programokkal. Úgy tűnik, a – tánchoz hasonlóan – a színház területén is sokkal talpraesettebb a kortársi vonal: megszervezi magát és a maga eseményeit. A szegedi Thealter ’98 fesztivál alcíme elegánsan kerül meg egy szóhasználatbeli problémát: kortárs (korszerű?), kísérleti, alternatív? Esetleg avantgarde? Sokan belebonyolódtak már ebbe. Hogy kiket hívnak meg egy fesztiválra, az százféle véletlenen és praktikus okon is múlik, ezért túlzás általános tendenciákról beszélni egy fesztivál alapján. Magam is inkább csak ennek az egy hétnek a tapasztalatairól szólnék, bár az alapélményem a közelmúltban számos kísérletező szándékú színházban is hasonló volt: fegyelmezetten unatkozik a közönség. Úgy látszik, a kortárs színház edzett fogyasztója leszokott már arról, hogy meglepődjön, de csalódni se csalódik. Jólnevelten magunkhoz vettük az aznapra rendelt látványt/látványosságot, aztán irány egy jó kis éjszakai koncert.
Lajos Sándor

Ars poeticája szerint a Thealter azokat a színházakat igyekszik bemutatni, amelyek „ a komplex színházi nyelv művelésében értek el kimagasló eredményeket”. Ám a komplexitás helyett – egyrészt véletlenül, másrészt átfogó tendenciák tüneteként – a vizualitás uralkodott ezen a nyáron a kínálatban. A színház megszabadult az irodalom által ráerőszakolt drámai szerkezettől, hármas egységtől, sztoritól. Mi van helyette, egyáltalán van-e valami? Szegeden most úgy látszott, hogy a – többnyire vizuális – ötletek halmazának felmutatása. Kapjuk a képet, nyugtázzuk, és lapozunk tovább: újabb kép.
Nem akarom tagadni a kontemplatív színház létének lehetőségét, és nem elvi kifogásaim vannak a mellérendelő szerkezettel szemben, csupán a tapasztalatomat emlegetem fel: unalom terpeszkedik a nézőtéren. Persze sokféle unalom létezik, van kifejezetten termékeny unalom is. Csak mintha ettől félnének a színházak. Nemcsak a nézőknek, hanem az alkotóknak is van valami enyhe hiányérzetük, őket is meglegyinti a kétely, hogy illusztráció, dekoráció marad csupán, amit csinálnak. És szinte észrevétlenül kezdik visszalopni azt, amin már túlléptek: alibiből mindenféle suta sztorit, keretjátékot eszkábálnak, mítoszokat rángatnak elő, vagy álomként láttatják a színpadi eseményeket, hogy ezáltal nyerjenek értelmet a dekoratív formák. Más alkotók kétségbeesetten halmozzák a külsődleges elemeket, a látványosságot, ezzel akarván megúszni a valódi szuggesztivitást. Mégis úgy tűnik számomra, hogy csak az alaposan (értsd: „irodalmian”) feldolgozott történetnek (amely kauzális logikára éppúgy épülhet, mint ahogy a legalább olyan következetes és hiteles álomlogikára) vagy a nagyon erős színészi jelenlétnek, a személyiség elbűvölő megnyilatkozásának köszönhető, ha sikerül (akár csak pillanatokra is) átizzítani az üres, dekoratív vizualitást. Szegeden most csak nyomait lehetett mindennek felfedezni, erre a hétre az ötlet kerített hatalmába bennünket. Képnyi ötlet, ötletnyi kép. Megdicsőül az ötlet. Nincs felfedezhető szerkezete a produkciók többségének, és szinte sehol nem érzékelhető a közönséggel való kapcsolatteremtés szándéka. Ismétlem, nem elvi kifogásaim vannak. Csak egy fesztiválról beszélek, néhány előadásról. Szépek a képek, de összetettebb jelentéssel, egyáltalán összetettebb jelenséggel nagyobb hatást lehetne elérni. Ha még akar valaki ilyesmit egyáltalán.

Befóliázott emberpár
Dichotomos (Szituációk Színháza). A lengyel Dariusz Gorczycza képzőművészeti akcióját rejti a cím, ő ólálkodik-tüsténtkedik két anonim szereplője körül mindvégig. Először a meztelen férfit, aztán a meztelen nőt (a modern Ádámot és Évát) tekeri be átlátszó fóliába. Maga az akció teljesen civil, csak a végeredmény fontos. De ha a csomagolásnak magának nincs jelentősége, akkor miért terhelik vele a közönséget? (Itt mutatkozik meg minden performansz veszélyforrása: a civil jelenlét, amelynél nincs érdektelenebb.) A befóliázott színészek ezután egy asztalnál isznak-esznek, elsietett mozdulatokkal párzanak, majd egy lavórban megmossák nemi szervüket. Ciklikusan teszik mindezt, közben monoton zene szól, a kivetítőn meg azt látjuk, hogy a kamera idegesen ráng egy Dürer-metszeten. Didaktikus bemutatása az elidegenedésnek, kiszámítható, primitív akciósor. Ez volna valóban a képzőművészeti színház? Pedig biztatóan indul az előadás, a nézőteret két részre választva szigorúan nemek szerint elkülönítve ültetik le a közönséget. Aztán többé nem törődnek ezzel az ötlettel.
Tévedés, hogy az úgynevezett hagyományos színház illuzórikus lenne, hiszen egyetlen néző sem felejti el, hogy színházban van, sőt gyakran éppen a jó játékot értékeli. A színház megteremti a fikció holdudvarát maga körül, aztán lerombolja, majd újrateremti-újraértelmezi, és ebben a hullámmozgásban rejlik a varázsa. Ha Gorczycza színészi jelenléttel tudna jelentőséget adni a folpackkal való akkurátus bíbelődésének, vagy bevonná a közönséget a csomagolásba, akkor nem alakulna ki percek alatt ellenséges hangulat a nézőtéren az egész előadással szemben. De mivel kizárták a nézőt, magát kezdi el szórakoztatni. Mivel sótlan az előadás, maga a közönség fűszerezi meg kaján megjegyzésekkel. Az elnyújtott fóliázás után következő (a párkapcsolat hétköznapi sivárságát bemutató) akciósor is leginkább óvszer antireklámnak tűnik, mint az elszigetelődés adekvát képi megfogalmazásának. Miközben elkezd fogyni a közönség, az jut eszembe, hogy addig fogják csinálni, amíg ki nem ürül a nézőtér, de tévedtem, csak háromszor ismétlik. Szép képeket kapunk: szép fehér a tej, szép piros a paradicsomleves, szép, egészséges teste van a szereplőknek. Színháznak azonban roppant unalmas. Pontosabban nem mer valóban unalmas, lassú vagy durva lenni. Ha igazából eszik a levest, akkor miért nem kopulálnak igazán? Ha valami kilátástalan végtelenséget akarnak, akkor miért elégszenek meg azzal, hogy háromszor hajtják végre az akciót? A legérdekesebb az egész előadásban egy technikai malőr volt: kaján figyelemmel követtem, hogyan mállik le a testekről mozgás közben a vizes folpack, hogyan jelenik meg a rendezői szándék ellenére a folyamat a monotóniában. És azt is tanulmányozhattam, hogy melyik nem türelmesebb, melyik oldalról fogy kevésbé szaporán a közönség. A lányok bírták jobban.

Önduplázó előadás
Sok minden kiszámíthatatlanul alakul egy fesztivál szervezésében. Az idei Thealter a kopasz oroszok fesztiválja lett. A Drezdából, Tel-Avivból, Prágából érkező csoportok tagjainak nem volt hajuk. Mindegyikben előfordult (szinte márkavédjegyként) egy-egy tar táncosnő. De nemcsak külsőre hasonlítanak: mindhárom színház azonos iskolát képvisel, és orosz, pontosabban szentpétervári gyökerekkel rendelkezik. Ez azonban nem érdekessé, hanem inkább egysíkúvá tette a programot, mert minimális modulációkkal gyakorlatilag mindannyiuktól ugyanazt látjuk a színpadon: erős, látomásos képeket, jól képzett táncosok-színészek intenzív, lecsupaszított jelenlétét. Ugyanazok a csontos, haj nélküli fejek, ugyanazok az inas testek. Mindegy is, hogy melyik város, hiszen úgyis nemzetközi a társulat.
Wanted (Clipa Theater). A most már drezdai Derevo Színház izraeli kihelyezett tagozata a Wanted címet adta előadásának. (A bizonytalan irányultságot jelzik ezek a talányos vagy egyszerűen röviden semmitmondó címek amelyek egyáltalán nem fejtődnek meg az előadások végére: Wanted, Tükröződések, Ólomköd.) Kafkai ihletésű bürohorrornak indul az előadás: egy ember egy papírral el akar érni valamit. Nem sikerül. A satnya kis sztorit csakhamar bekebelezi a vizualitás, amikor egy ötletet már nem tudnak hogyan belefoltozni az előadásba, akkor azt álmodja valaki. Van vetítés, árnyjáték, felfüggesztve repülő szereplők. Lebegés, elbizonytalanítás, változó technikai igényességgel bonyolított szürreáliák. Állóképek sorozata, nincsenek hatással egymásra. Meglepő az egyenetlenség: profi és originális megoldások váltakoznak istentelen nagy közhelyekkel és közönséges bakikkal. Utóbbiakat igyekszem gyorsan elfelejteni, és örülni a szebb, tartalmasabb részeknek. Például annak, amikor a vetkőzve előrehaladó ember mögött kifeszített szárítókötél marad, rajta a ruhái. Vagy egy másik képnek: két színész lebeg hatalmas köteleken kevéssel a föld felett, fekete zakóikra tükörcserepek vannak applikálva, élő diszkógömbökként szórják szét a fénynyalábokat a finom füstben. Az egyik fejjel lefelé lóg, a másik alatta áll, kopasz fejük egymás körül forog: kölcsönös kiszolgáltatottság.
Jóindulatomat két nappal később vesztette el a Clipa. A Thealter különlegessége két nagyon egyedi játéktér: a Régi Zsinagóga használaton kívüli épülete, illetve az 1897-ben épített, húsz éve üresen-romosan álló Kass Szálló hallja. Teljesen átértékelődnek az előadások ezen a két valószínűtlen helyszínen, ez hozhatta lázba Clipáékat is, mert miután a Kisszínház semleges terében letudták műsorukat, műsoron kívül kértek még egy lehetőséget, ezúttal a kísértethotelben. De nem új látomásokat mutattak, hanem többnyire az előző produkciójuk effektjeit kicsit megkavarva. A rendező és színészei szemmel láthatóan azt élvezték, hogy akcióikat minél extrémebb zugokba helyezzék el. A szépszámú közönség azonban a saját önmozgása szerint kezdett szétszóródni a térben, és ezt úgy igyekezett a rendező megakadályozni, hogy meglehetősen idegesen és modortalanul, tört angolsággal terelgette a nézőket jobbára olyan helyekre, ahonnan nem lehetett rendesen látni, igaz viszont, hogy nem zavartuk az összképet sem.

Találkozás Tatjánával
Tükröződések (Tatjana Kabarova). Kedves vendég volt többször is Magyarországon a Derevo Színház. Már akkor is ugyanilyen tehetségesek voltak, mint mostanság, csak még nem sztárok, akiket nem lehet megfizetni. A kortárs művészet piacosodását mutatja, hogy a vékonyabb pénzű vevőknek készült egy Derevo-szóló, ami olcsóbb, de majdnem olyan jó, mint az együttes. Tatjana Kabarova elképesztően erős színpadi jelenléttel bír, ez már túl van a tánctudáson, ez bűvös kisugárzás. A műsor arról szól, hogy vele tölthetünk egy szűk órát. Megint rövid, egymáshoz alig kapcsolódó képek sorozatát láthatjuk, vizuálisan jobbak vagy rosszabbak, de mégsem ez határozza meg a minőségüket, hanem hogy mennyire tüzesíti át őket a színészi jelenlét. Azok az etűdök a leghatásosabbak, ahol megmutatkozhat, hogy milyen embertelen koncentrációval dolgozik a színpadon Tatjana. Ha kell, valóban hüllővé vagy madárrá lényegül át csupa izomköteg teste. Majd fekete miniruhában, tűsarkú cipőben megmutatja, hogy milyen nőies tud lenni. Máskor parókában, almával, igéző mimikai bemutatót tartva hirtelen Éva lesz. Érdekes a szólóest vége: várnánk a következő számot, de csak megy tovább a zene, lassan kivilágosodik a szín, és fokozatosan értjük meg, hogy vége, Tatjana nem fog visszajönni. A lezárás komponálatlanságával mutatja meg, hogy mennyire megszerettük, milyen erőteret hozott létre maga körül: tud hiányozni.

Félelmetes bohócok
Ólomköd (Teatr Novogo Fronta). Lövések dörrennek a Zsinagóga előtt, csikorogva fékez egy kisbusz, egy valószínűtlenül toprongyos szerzet kötélen rángat ki belőle egy másikat. Bevonszolja az épületbe, közben magával invitálja a közönséget is, odabenn aztán ágyékkötőben fergeteges fáklyás-akrobatikus táncot járnak a Dzsingisz Kánra. A prágai székhelyű nemzetközi társulat színlapja itt is valami bágyadt sztorit ígér, de valójában megint etűdsorozatot látunk. Felváltva következnek egymás után commedia dell’ arte-variációk és butoh-szerű, rendkívül lassú mozgássorok.
Ez az előadás sem mentes a különösebb jelentőség nélküli dekoratív megoldásoktól: az egyik szereplő például fantasztikus jelmezekben vonul át időnként a háttérben, ennek nincs más funkciója, csak hogy egy kicsit feldobja a showt. Mégis, minden esetlegessége és szerkesztetlensége ellenére ez az előadás lopta be magát legjobban a fesztiválközönség szívébe. Illetve dehogy lopta, szép, egyenletes léptekkel besétált oda, ahogy azt a bohócok szokták. Van az egész előadásban valami vásári harsányság, ami ellensúlyozza a néha művészieskedő, statikusabb képeket. Az előadás látásmódja határozottan groteszk: a vicceset és a rémisztőt csak egy árnyalat választja el egymástól. A Novogo Fronta magas fokon műveli, sőt artisztikussá teszi a clown-technét, annak pontos tudását, hogyan kell a játszónak megszerettetni magát a közönséggel. Az előadás felszabadultan komédiázó részei emlékezetesebbek: a több szereplőt egyedül játszó színész bravúros alakváltásai, „a felsegítem a barátomat, de közben én esek el”-típusú bohóctréfa variációi. Sikerük emellett a szereplők elképesztő mozgásdinamikájának köszönhető. Időnként fekete klottgatyában, fehér ingben bukkannak fel, teljesen gyerekké változva, de nem csak ilyenkor jellemző rájuk, hogy minden energiaáramlat az egész testüket mozdítja meg – valami olyan meghökkentő intenzitással, amilyet csak gyerekeknél látni.
Jól kihasználják extrém testi adottságaikat is, vagyis hogy több mint egy-egy fejnyi a különbség a három szereplő közt. A tapsrend egyik gegjeként oldalt nyújtják kezüket a másik feje fölött: a kicsi, a közepes és a magas. A végén a kicsi, Irina érkezik, fején jókora rohamsisak, vízhordó rúdon hoz még két másikat, Ales és Vitek a fejükre teszik, a bennük lévő víz végigcsurog az arcukon. Állnak a bohócok, és kamukönnyesen, nagy átéléssel tátognak a felhangzó érzelmes slágerre. A zárókép jól összefoglalja a nem mindig pontosan szerkesztett, de dinamikus előadást, amelyben banalitás és artisztikum, elvont képek és ősi komédiásfogások keverednek.

Mindent lendületből
A szegedi Thealter felvonultatja a hazai alternatív évad fontosabb előadásait is. Ez a mezőny is az ötlet hatalmában van: vizuális megfogalmazásban mutatódik fel a jobb-rosszabb alapötlet, de a kidolgozás általában felszínes. Csak megmutatják a közönségnek, hogyan lehetne színházat csinálni.
T. Sz.; Rakéta (Off Táncszínházi Társulat). A Budapest Tánciskola növendékei Hód Adrienn vezetésével önálló csoportot hoztak létre. Az alapötlet mindkét darabjukban ígéretes. A T.Sz. öt női szereplője formátlan férfiöltönyt visel, közösségük nehézkesen működik. Sajnos azonban nem sikerült megtalálni a megfelelően teátrális tevékenységet a tsz-tagoknak, csak törékeny ötletek vannak: saját mellükre akasztott deszkába vernek szöget, pingponglabdát pattogtatnak valami rejtélyes okból, és kerekekre szerelt tévéken siklanak. A Rakéta szintén egy munkafolyamat ábrázolásán keresztül mutat be egy közösséget, de ennek az előadásnak már jóval erősebb világa keletkezik. Porral, szösszel szórják fel a színpadot, a nézőtér első soraiban ülőknek légszűrő maszkokat osztanak, és tizenhárom darab Rakéta típusú porszívót vetnek be az előadásban. Termékeny kiindulópont, de megint csak az ötlet felmutatásának lehetünk tanúi. A színpadot borító piszok elsősorban arra szolgál, hogy a táncosok meghemperegjenek benne, de az előadás végére nem takarítódik fel, mert éppen magát a porszívózást nem veszik komolyan. Mindezek ellenére az Off azok közé a fiatal tánccsoportok közé tartozik, amelyekre érdemes figyelni a jövőben. Ha kigyógyulnak gyerekbetegségeikből (mint a stroboszkóp vagy a túlhajszolt, sérüléseket okozó test test elleni agresszió), és rátalálnak arra a módra, amivel egyedi stílusban képesek ötvözni ötleteiket és a birtokukban lévő mozgásanyagot, akkor értékes előadásokra számíthatunk tőlük.

Beszédes halottak
Spoon River-i holtak (Atlantis Tánc-Színház). Az Atlantis is azok közé a csoportok közé tartozik, akiket várakozással figyelhetünk. Professzionális látványtervező (Horgas Péter) és kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó koreográfus-rendező (Horgas Ádám) együttműködéséről van szó, akik néhány – a színházzal most ismerkedő – színészt gyűjtöttek maguk köré. Munkájukat az Arvisurából magukkal hozott igényesség jellemzi az arvisurás szellemiség nélkül. Ezúttal az irodalomhoz fordultak ihletért. Edgar Lee Masters verseskötete, melyet előadásuk kiindulópontjául választottak, sajátos haláltánc: a sorban felbukkanó holtak elmondják életüket és halálukat. Furcsa áldramaturgia keletkezik abból, ahogy Horgas Ádám megpróbálja a monológokat dialógusokká illeszteni, színpadi szituációkba helyezni az autonóm versszövegeket. Ez hol sikerül, hol nem: néha több jelenet is egymásba fűződik, máskor viszont csak akciókkal aláfestett irodalmi színpadot látunk, ahol a legfőbb feladat letudni a szöveget, mindegyik vers „alá” kiötölve valami érdekesen vizuálisat. Ha pedig nem elég eredeti az ötlet (mondjuk elcsépelt elemlámpás mókázás vagy a maszkok, illetve bohócgesztusok erőltetett alkalmazása), akkor nem segít sem a vers ereje, sem az, hogy újra és újra gyönyörűen énekelnek is a szereplők. Viszont ha önmaguk törvényei szerint (némelykor éppen a szövegtől is elszakadva), hirtelen alakváltásokkal és átértelmeződésekkel egyfajta szürreális dramaturgia szerint kezdenek szerveződni egymáshoz a képek, teljesen sajátos minőség jön létre a színpadon. Ebédhez terítenek, levest mernek, de a merőkanálból liszt folyik alá. Majd a levesestálból egy kismadár kerül elő, a preparátum életre kel a színész kezében, aki a meghitt pillanatok után hirtelen csuklójába szúrja a madár csőrét, miközben markában vérpatront roppant össze, és az ügyes trükknek köszönhetően a nézőtérről azt látjuk, hogy a madár csőre nyomán valóban vérpatak serken ki a csukló lágy bőréből. A záróképben pedig a többiek saját magukból formált élő ravatalra emelik az egyik szereplőt, majd a színészt tartó kezek ujjai kukacok módjára kezdenek motoszkálni a legfrissebb halott testén. Az előadás ilyen jól sikerült mozzanatai jogosítanak fel arra, hogy érdeklődve várjuk az újabb produkciót a fiatal csoporttól, amely az alternatív szférán elhatalmasodó szétesés közepette állandó helyen, állandó emberekkel folyamatosan dolgozik és minden esélye megvan rá, hogy legközelebb megfelelőbb habarcsot találjon fantáziadús vizuális ötleteihez.

A hazátlan keservei
Fly by night (Halász Péter). Mintha a kezdő csoportok ellenpontja lenne, valahonnan a ködös múltból bukkan elő Halász, a magányos farkas. Önmaga legendáját játssza el színházában. Vizuális színház ez is, tüllre vetít filmet, mögötte pedig árnyjátékot és bábokat is használva ő játszik. Ízlésesen komponált, de meglehetősen ódivatú és kiszámítható látványban van részünk. Hallatlanul unalmas színházat csinál Halász Péter, de mégsem zsibbad el tőle az ember, felveszi a ritmusát, átérzi a tompa fájdalmat, az árnyalatnyi szkepszist, ami sugárzik belőle. Teszi ezt azért, mert Halász Péter nem rossz író, és ebben az ő külön bejáratú szószínházában saját publicisztikáit adja elő nekünk. Tárcarovat-előadás. Keserű humor és pontos megfigyelések: lírai képek a pillanatragasztóval bekent utcákon menekülő egerekről és élvezetes anekdoták a shirazi fesztiválról vagy a híres repülőtéri búcsújelenetről, amikor kivándorolt a Halász-féle színház. Publicisztikai töredékek ömlesztve, amiknek narratív keretet próbál adni Halász, de mintha nem bízna ennek lehetőségében, mindjárt kettőt is kreál: félálomban töltött éjszakai repülőút alatt szeszélyesen feltoluló emlékek, illetve a holland barátnak írott levelek. Álom vagy levél csak dramaturgiai ürügyek, ami az estét valóban összetartja, az Halász Péter személyes jelenléte.
Képesek vagyunk megbocsátani, sőt élvezni ezt a rendkívül unalmas színházat azért is, mert Halász Péter nagyszerű színész. Ezer regiszterben szól a hangja, több tonnás súlyú színpadi jelenléte van. Rendkívül kevés eszközt használ, nagyon lassú tempót diktál, mégis biztosan uralja a színpadot, projektor és reflektor csak cifra szolga. Saját életét meséli nekünk, kihasználja és tovább gerjeszti önnön legendáját. Birtokolja a teret, fogja a figyelmet, nem ereszt, egyszerre őszinte és őszintétlen. Ott ül, ránk néz, megvonja a vállát, és azt mondja nagyon egyszerűen: kösz, jól vagyok, csak hazátlan és kiábrándult. Ugyanakkor tudni lehet, hogy az egész előadás felkérésre készült, hogy színesítse egy emigráns színházakról szóló konferencia programját, és Halász dollárban kéri a fellépti díjat, valamint útiköltséget fizettet magának, mintha amerikai lenne. Közben nagyon őszintén elhangzik az előadásban a perzsa sah nővérének a tanácsa: a hontalanság miatt érzett szomorúságot enyhítheti a pénz.
És Halásznak mindegy már, hogy hol van, profimód, ökonomikusan dolgozik: beépíti a méltatlan sorsú Pillanatragasztó című előadás jobban sikerült részleteit, videóvetítéssel remekül adja vissza egy repülőút jellegzetes mozzanatait, érzi, hogy hiányzik valami a háttérből, hát kerít oda egy ezüstszín kirakati bábut. Mégis ez a szakszerű komponálás nézhetetlenül érdektelen lenne, ha nem társulna mellé ennek a jelentős személyiségnek az intenzív jelenléte és színészi tudása, amellyel képes megjeleníteni saját önimádatának és öniróniájának utánozhatatlan keverékét.

Kiforgatni a megszokottat
Ezerkilencszázkilencvennyolc egy ezredvégi lebujban (Andaxínház). Nehéz feladatra vállalkozott az Andaxínház: felmutatni a fojtogató aktualitást, megjeleníteni az ezredvégi kultúrcsődöt, ami körülvesz bennünket. Kicsit átlátszó, már-már didaktikus az előadás született. Van egy karakteres helyszín (egy neonosan lepusztult belvárosi bár), van öt szereplő, és különböző jellegzetes, a tévéből és a mindennapjainkból ismerős helyzetek: az ezekre épülő ötletek felmutatásában merül ki az előadás. Talán mégis kellett volna egy konkrét ügy (vezérfonal?), amin keresztül szemlélhetjük a problémák halmazát. Elvileg ugyan lehet erre azt mondani, hogy azért ilyen a darab szerkezete, mert ilyen a világ is, amiről szól, de így törékennyé, esetlegessé válik az előadás, hol belül vagyok, hol kívül kerülök rajta.
Frutta di mare (Szkéné Színház). Háromszor huszonöt percben tiszteletreméltó türelemmel gereblyézte össze Regős János a szappanoperák jellegzetes motívumait, akár a tévében is elmehetne valamelyik délután a riviérai parfümmágnások családi viszályait taglaló darab. Ez egyrészt dicséretes alaposságra vall, másrészt mutatja, hogy csak összegyűjtötték a kliséket, de nem nő túl saját magán a szappanopera, nem elég fenyegető az előadás, inkább örömszínház, ahol a színészek végre kibolondozhatják magukat. Sőt még énekelhetnek is, hiszen Darvas Ferenc dalai operetté avatják a Frutta di marét, de az előadás nem reflektál az operettre sem, csak megidézi, ahogy felszabadultan énekli mindenki: „Az élet egy örök újrakezdés, lehet-e több, mit kívánhatunk?” Biztos nem.
Szamba Dance Macabre (Opál Színház). Az üdítően agresszív „banális performansz-folyam” a fogyasztói társadalom jellegzetes jelképeivel űz kegyetlen, de ugyanakkor önironikus játékokat. Fridzsidert gyújtanak fel, negyven liter dobozos tejet vágnak félbe bárddal, és lefröcskölik a közönséget, majd McDonald’s-zacskókból készült maszkokat osztogatnak: vedd fel, ne legyen arcod, táncolj a kommersz zenére, érezd jól magad. Maszkos össztáncba és felszabadult karaoke eurodiszkóba torkollik az előadás a hungarocellzúzalékkal felszórt teremben. Idejétmúlt és unalmas lenne, ha mindezt a provokációt társadalomjobbító dühtől vezérelt performanszként vezetnék elő, de színházzá teszi, hogy közös játékról, humoros kapcsolatteremtésről van szó.
Az utóbbi két produkció direktebben és rámenősebben foglalkozott a kortünetekkel, ettől aztán erősebbek és gyengébbek is lettek egyszerre ezek a próbálkozások, mint az Andaxínház kísérlete. Mindhárom előadásról elmondható azonban, hogy csak felvet egy-egy alapötletet, de nem bontja ki azt, ugyanakkor nagyon fontos, hogy az alternatív szféra alkotóit nem hagyja nyugodni az a téma, hiszen elengedhetetlen, hogy a színház fel tudja dolgozni az ezredvég kortüneteit, és ehhez a formákat csak szívós munkával, kísérletezéssel lehet megtalálni.
Hófehérke (Hattyú Gárda). Szintén a banalitással kacérkodott, csak mélyebbre nyúlt és ezért minden bizonnyal ez volt a fesztivál legbizarrabb előadása. Különböző alternatív társulatok tagjai csoportosultak Dióssi Gábor körül erre a produkcióra. Ahogy a „bontakozó gyermeki lélek” rácsodálkozik az alapmítoszokra, nem érti a távolabbi összefüggéseket, és hajlamos szó szerint értelmezni metaforikus mozzanatokat, illetve a hasonló elemeket felcserélni egymással, úgy játszanak el a gyermeki lelkű hattyúgárdisták két történettel, Hófehérke és Jézus Krisztus történetével. Ez egyben az előadás gyengéje is: mivel a mítosz elemeire bontható, legózni lehet a két történet darabjaival, és ez gyakran nem több, mint variációk mechanikus kipróbálása, sokszor a puszta geg építi tovább az előadást. Egyértelműen erőssége az előadásnak az aláfestő zenék összeválogatása, illetve a képzőművészeti igényességű látvány. Nagyon egyenetlen ugyan a színvonala, de mégiscsak egy szimpatikusan merész és felelőtlen kísérlet a Hattyú Gárdáé. olyan bátor nekilendülés, ami egy ideje hiányzik az alternatív színházi szférából, pedig működésének lényege éppen a szabad, sőt szabados kísérletezés kellene, hogy legyen.

Saját ötleted fordul ellened
Összegzésként elmondható: nemcsak minőségével, de minősíthetetlenségével sem tudott felkavarni egyetlen előadás sem Szegeden. Valahogy ismerős ez az érzés, mintha nemcsak erre az egy hétre lenne jellemző mostanában. Nem akarok világállapotról beszélni, hiszen csak egy fesztivált láttam, nagyon-nagyon különböző előadásokkal. Hatalmas nagy ötletbörzét láttam, ahol sokminden felvillant: így is lehetne. Expo volt: a szakmai tudás, a látványosság, a technika szakkiállítása. Szituációk megjátszása, helyzetgyakorlatok, műhelymunka. De nem találtam készterméket, és nem találtam eleganciát. Eltűnt a valódi művészeknek az a nagyvonalúsága, hogy nem játszanak ki mindent, hanem válogatnak saját szellemi termékeik között egy magasabb szempont alapján, és nagyon elegáns módon lehetőségeiknek a töredékével élnek csak. Nem azért kell a koncepció, a szerkezet, hogy felismervén elégedetten dőlhessen hátra a kritikus. Hanem azért, hogy ne legyen az alkotó a végsőkig kiszolgáltatva saját ötleteinek, ne azon múljon a produkció hatása, hogy van-e jó ötlete. Ugyanis nem mindig van, nem lehet mindig. A hatás nevében beszélek tehát: akarunk-e még hatni a közönségre?
A színháznak annak idején lázadni kellett az irodalom fennhatósága ellen, mára azonban teljes mértékben emancipálódott. Mindent szabad. A szabadság elviselhetetlen könnyűsége. A színház most mintha az ötlet hatalmába kezdene kerülni, a szigorú kánon börtönéből az ötlet börtönébe. Apropó, börtön. Nem akarok bezzegelni a börtönszínházzal, de mégiscsak a fesztivál legfontosabb eseménye volt. Nem holmi egzotikumból eredt (és nemcsak a szellőzés hiányából), hogy olyan sűrű volt a levegő az Übü királyt játszó rabok előadásán a Csillag börtönben. Nagyon akartak üzenni valamit, és ilyenkor mellékes a technikai felkészültség.
Nincsen ma már pofonütendő közízlés a kísérleti, az avantgarde színház számára sem. Ellenfél nélkül maradt. Nem rombolnia kell, hanem éppen hogy építenie, minél komplexebb színházi nyelvet létrehozni. Sokáig nem volt elég vizuális a színház, most úgy tűnik, ez a legbiztosabb pontja az előadásoknak. De hogyan tovább, ha a kép önmagában kevés? Éppen a szegedihez hasonló fesztiválokon látszik, milyen könnyen inflálódik a vizuális ötlet: nem hagyja nyugodni az embert az örökös láttam már-érzés. Úgy tűnik, látványos színházat már sokan tudnak csinálni, a Thealter ’98 is csupa látványos előadást vonultatott fel, mégis kicsit ernyedt, lanyha fesztiválnak érzem. Természetesen a színházi hatás kedvéért nem lehet olyan szélsőséges élethelyzeteket létrehozni, mint a börtönbüntetés: a kísérletező, szabad színháznak a maga semlegesebb, nyugodtabb terepén kell kiszabadulnia a látványosság, az ötletesség hatalmából, és ez szerintem csak fegyelem és munkamorál kérdése.

08. 08. 4. | Nyomtatás |