Sziszüphosz-szindróma

Kovács Gerzson Péter: Clip – TranzDanz

„Carlos Castaneda olyan világba vezet el bennünket Don Juan irányításával – a világmindenség nappali fénye és sötétsége közötti hasadékon keresztül – , mely nemcsak hogy különbözik a mi világunktól, hanem a valóságnak egy teljesen más rendjét képviseli"


Tóth Ágnes Veronika


A bemutatón teltház, a nézősereg ujjong, tapsvihar, lábdobogás.
Néhány héttel később alig lézeng húsz ember a MU színházban, ásító érdektelenség.
Mégsem állítom, hogy a Clip unalmas lenne, de azt sem, hogy teljes erővel kellene döngölni a földet örömünkben.
Az egész előadás valamilyen túlbiztosított rendszerre emlékeztet. Még csak véletlenül sem robban. Én nem ezt akartam. Igenis, szakadjon ég-föld, üljünk megbabonázva, hozzápréselve a székekhez, és rettegjünk, hogy nyápic kis felettes énünk nem tud majd összevakarni minket a végén. Csak udvarias tapsikolás ne legyen, csak az ne.

Kezdeti sokként hangos, monoton gépzene, bántóan villogó neonfény, föl-le, föl-le, föl-le: már káprázik a szemem, több száz vakuvillanás, gyorsfényképek három meggörnyedt testű férfiról. A táncosokat: Végső Miklóst, Szappanos Tamást, Tompa Attilát a felvillanó fények minden pillanatban mozdulatlanná merevítik. A mozdulatlanság: halál. A fényképezést jónéhány kultúrában, pl. az észak-amerikai indiánoknál tabu övezte, hiszen a képmás fölötti uralom a lélek fölötti uralom is egyben.  Nagy igazság, ideje megtanulni, mielőtt belefulladunk a manipulált képözönbe. A férfiak lassú, szaggatott mozdulatokkal törik magukat dermedt mozdulatlanságba. Nem klipekbe valók. Elgyötört varázslók. Ez nem az a kor, ami nekik való. A darab címe erre utal, és a koreográfia első része is ezt a problémát feszegeti, a férfiak tragikusan kifacsart pózai ezt a teljes talajvesztettséget jelenítik meg. A csupasz színpadon három alak, láttukra az az ember érzése, hogy fokról fokra veszítik el az erejüket, minden villanás, minden képpé merevedett mozdulat egyre inkább tönkreteszi őket. Mindez azért kaphat súlyt, mert nem szelíd véglények csendes agóniájáról van szó, ezek az alakok elátkozott sámánok, rossz időben és rossz helyen. Mágikus alakok tehát, akiket bedarált a kor. A darab tétje az, hogy képesek-e a tánc segítségével újra méltón létezni, átélni az utazást, átjutni a transzcendens szférába. Bő fekete nadrágjuk, szürke, batikolt pólójuk, fekete lelógó kardíszük sötét tónusait piros kiegészítők és piros cipő élénkíti. Salamon Eszter, a jelmeztervező szimbolikusan hangsúlyozza a lábak, a mozgás, a tánc  erejét.  

A második részt a „csak tiszta forrásból” elve uralja. Vége a neonvillanásoknak, a színpadon félhomályban látjuk a lassan mozgó alakokat. Kovács Ferenc érkezik (a Dresch Quartettből), és kíméletlenül csak húzza a vonót, végre valami igazi, tébolyult muzsika. Áll a muzsikus a színpad szélén a sötétben, egy szál hegedűvel, és féktelen hangokat, dallamfoszlányokat, zörejeket, ritmusokat csal ki a hangszerből. Húzza-vonja, pengeti, csapkodja, üti a húrokat – ha valami tényleg hiteles az egész darabban, akkor az neki köszönhető.
A  koncepció szerint a féktelen hegedűszó mintha feloldaná az átkot, a tánc kitörés, szabadulás lehetne a tudat kalodájából. Vissza az ősi energiákhoz. A táncban természetesen – hisz  KGP a koreográfus – a magyar néptánc elemei dominálnak. A hegedű hangjára a férfiak egyre vadabb tánca a válasz, de még mielőtt igazán felszabadíthatnák a bennük rejlő erőket, és átjuthatnának a másik, a szellemi szférába, hirtelen megszakad a zene, és ők ott maradnak szaggatott lélegzettel, zavartan, katarzis nélkül. Az egész előadásban ezek az erőszakkal megszakított pillanatok a legjobbak. De mi ez az egész? Mivégre ezek a gyors, kíméletlen, beékelt szünetek, miért nem jutnak el az extázisig?
Kovács Gerzson Péter a darabot Sziszüphosz mítoszára építi. Folytonos újrakezdés, terméketlen, sikertelen próbálkozások, kiábrándulás és küzdelem. A lehetetlen megkísértése újra meg újra. A tánc, ami mégsem szabadít meg, a sámánutazás, ami nem sikerül. Kivételesen jó ötlet: a sámánutazás és a Sziszüphosz mítosz között feloldhatatlan ellentét feszül. De azon túl, hogy jó ötlet, iszonyú kétségbeesésre is utal. Ugyanis a sámánhitnek az a  lényege, hogy az utazás során a  sámánnak megváltozik a tudatállapota, és ebben a révült, furcsa állapotban  a földi szférából egy másik valóságba jut át. Ha megszabadul a tudati kontrolltól, akkor képes arra, hogy kapcsolatba lépjen a túlvilági istenekkel, az ősök szellemével. Ütemes dobszó, tánc, narkotikumok segítik, hogy egyre fokozódó feszültségben végül extatikus állapotig jusson, és átlépje a határt. Ha ez megtörténik, akkor a sámán képes a szellemekkel párbeszédet folytatni, az ősi tudás birtokosává válik. KGP darabjában viszont ez a kapcsolat sosem jön létre. Igazi rítus helyett csak pörög az energia, de meddőn, céltalanul önmagába fordul vissza mindig. KGP a határról rántja vissza a szereplőket, arról a határról, amit – úgy tűnik – így az ezredvégen már nem lehet átlépni. A túlvilági és az evilági szférák között nincs kapcsolat, és az ősök, a hagyomány szerepe is egyre csökken. Minden embernek önmagából kell felépítenie a személyiségét, nincsenek százados példák, követendő minták, a közösségek ereje is fogy. Egy sámán közösség nélkül tragikus, furcsa, nagyon nem ebbe a világba illő alak. Egy sámán, aki képtelen a túlvilági erőkkel kapcsolatba kerülni, önmagát vesztette el. Nincs más választása, mint újra meg újra megismételni a próbát, hátha sikerül. Feltételezem, hogy KGP abból indul ki, hogy ez a sámán-identitás valaha létezett, míg megvolt az a  közeg, aminek számára létfontosságú volt, hogy létezzen. Ha ez így van, akkor állandó, mágikus próbákkal (hangsúlyozom: nem mozdulatsorok ismételgetésével) talán újra megteremthető, legalábbis az utolsó pillanatig hinni kell benne. Jó, akkor legyen hát így. De akkor nincs helye blöffnek, rutinnak, akkor kell, hogy vérre menjen az egész. Különben mire másra menjen? Mert ha jól értem, és azt gondolom, hogy jól értem, akkor ez a darab az örökös meghalás kínjáról kéne, hogy szóljon.  Arról, hogy az ember mindent kockára tesz, és mégsem.

Nem pedig arról, hogy itt három ember nagyon tud táncolni, és megfelelő pillanatban fájdalmas arckifejezéseket bedobni, nem arról, hogy precíz a koreográfia, jók a jelmezek stb. Azt meg végképp nem értem, hogy miért kell az egyébként következetes koreográfiát olyan csattanóval zárni, ami az egész folyamatot értelmetlenné teszi: „akkor most nekirugaszkodom, és bevetem magam a közönség közé, mit nekem gravitáció”. Sziszüphosz sosem álldogál  a hegycsúcson, feje fölé tartva a követ, mellét düllesztve, győzelmi pózban. Ez nem egy optimista történet, hiába.  Épp ezért a három táncos sem ugorhatna extatikus vadsággal a közönség soraiba. Még akkor sem, ha – a bemutató frenetikus hangulatából ítélve – sokan nagyon várták ezt a darabot. Épp miattuk kellene a biztonsági öveket kikapcsolni.





Jelmez: Salamon Eszter

Zene: Kovács Ferenc

Fény: KGP

Koreográfia: Kovács Gerzson Péter

Táncolják: Végső Miklós, Szappanos Tamás, Tompa Attila



08. 08. 4. | Nyomtatás |