Bolyongás a térben

Látvány – Műcsarnok

A Műcsarnok Látvány – Magyar művészet a színház és film között című kiállítás  során az első kérdés, ami felvetődik a látogatóban, hogy miről is szólt, szólhat egy látványkiállítás (színházi) terekkel, térhatásokkal, érzéki és „értelmi” csalódásokkal, gondolkodásra késztető vagy dermesztően érthetetlen képeivel. Hiszen e kiállítás darabjai: tér-képek, magyar díszlettervezők, színházcsinálók, grafikusok miniatűrjei és „monumentumai”. Kérdés, hogy a valóság és az illúziókeltés között lavírozó, rendezői és egyéb koncepciónak alárendelt alkalmazott művészeti ág, a látványtervezés, mely a képzőművészethez áll a legközelebb, hogyan nyerhet és nyert önálló formát egy idény-kiállítás erejéig? Bírhat-e egy tér önálló jelentéssel, történettel, melyet nem valamilyen konkrét előadás, rendezői koncepció ihletett ? Ha ez a kérdés megfogalmazódik egy  önmagát autonóm képzőművésznek is tartó látványtervezőben, akkor egy ilyen kiállítás nagy kihívás, lehetőség az önálló megmutatkozásra, mondhatni nagy teret nyithat egy saját environment megálmodásához. Ha nem, akkor nyűg...
Kiss Krisztina

Ám , hogy ne legyek ennyire didaktikus, átveszem a tollat a szubjektív benyomásokat lejegyző jobb kezembe, s az irónia felől próbálom megközelíteni a „látottakat”. Hiszen az irónia - mely mindig része volt a művészeti kifejezésmódnak-  a kortárs művészetekbe olyannyira beleitta magát, hogy szinte lehetetlen bármiféle értelmezéssel próbálkozni megfelelő ironikus szemüveg nélkül. S az irónia bizony ott hunyorog vagy élesen kacsintgat a ‘Látvány ‘ minden kockájában. Akár a kiállítás mottójául is szolgálhatott volna Najmányi László színesre festett műanyag irodai törpéje, „aki” egy faberakásos íróasztalon zsebre tett kézzel tárgyilagosan négy nyelven közli véleményét a kiállításról, rólunk és a 20. századi ”élet- térről”, mikor is Peace így szól hozzánk az üres terem sarkából : „Ez nem az én asztalom azonnal vegyenek  le!” (Najmányi László : Peace)

Most a másfél órás térbolyongást Csanádi Judit Labirintusában kezdjük, aki sötét útvesztőt épített, melynek fel-felvillanó fényei egy álközépkor gyertyafényes világába kalauzolnak. Álgregorján titokzatos zenéjére kanyargunk az álkupola alatt, álkút, rácsok mögé zárt álrómai szobortorzók között. Végig érezteti velünk az alkotó, hogy díszletek , kellékek között kerengünk, mégis sejtelmes létező mesevilágnak érezzük Csanádi labirintusát, melyben akad még csicsergő liget, hosszú folyosó csonkig égett gyertyákkal, tükörszoba, fel-le tekergő lépcső, lábunk alatt megmozduló talaj. Ez egy elvarázsolt kastély nagyszerű kivitelben. Álom és valóság, egy felnőttben megmaradt gyermeki útvesztője ez a labirintus. S ahová vezetett, az Ambrus Mária megvalósult díszletterve J. Kesserling Arzén és levendula című darabjához...Átvéve a tollat a bal kezembe  felmerülnek szurkáló kérdések is Csanádi kaotikus, különböző korok , darabok díszletelemeit egymásba építő folyo-showján sétálgatva. Egységbe állnak-e össze ezek a különálló színházi díszletrészletek melyek talán az ember folytonos belső lelki kerengését, önkeresését hivatottak mozaik szerű egységes montázzsal kifejezni? Magamat vizsgálva, pedig az a kérdés merül fel, hogy szabad- e bal kézzel konkrét megfejtéseket találnom adott alkotásokhoz?
Ambrus Mária egy óriási terem közepére babaszobát állított fel, melyet a gyerekek élveztek igazán. Ide-oda rohangáltak a sárkány alakú fura szobácska lépcsőin, nyitogatták a meseszínű üveges ajtókat, lekiabáltak a tesónak a toronyból, aki épp a átlátszó műanyag flakonnal teli száraz játékmedencében lubickolt. (Ambrus Mária : Kultúrház )A vidám gyermekzsivajjal teli játszótér bal oldalról szemlélve valóságossá formált mesedíszlet, melyet egyszerűen kiállítási tárgyként beállítottak a Műcsarnokba. Ez a körbejárható, előadás nélkül árválkodó, üres díszletkép nem vitt el különös terekbe, lelki és fizikai állapotokba. Hiszen azt várnám a látványkiállítás  „tér-képészeitől”, hogy megtörje szokványos, mindennapi térérzékelésünk szabályait. Varázsoljon el, hogy ne érezzük hol járunk. Felejtsük el  a Műcsarnokot, felejtsük el, hogy péntek van! Mi pedig hagyjuk magunkra mászni a teret, hagyjuk magunkra hatni a  „látványt” ! Azért írok ismét ilyen hosszasan erről az elvárásomról, mert Khell Zsoltnak és Pauer Gyulának sikerült velem elérnie ezt a hatást. De még mielőtt róluk szólnék az idevágó legballosabb kérdést is papírra vetem : vajon volt- e egységes, megfogalmazott gondolatköre ennek a magyar látványkiállításnak? Egyáltalán mit jelent a címbeli (tér, vagy idő?) megjelölés a „színház és a film között”? Lehetséges, hogy ugyanezekből a nyitott kérdésekből fakadt, hogy az egyes látványtervezők ennyire különböző képen nyúltak az adott feladat megoldásához, amely feladat lehet, hogy csak a puszta meghívás volt egy látványkiállításon való részvételre ?
Félre bal! Khell Zsolt vaksötét odúja , 12 percnyi fényjátéka misztikus közeget vont a néző köré. Fura szögekben találkozó fekete-fehér falain háromszög és négyszög alakú reflektorfény-síkidomok úszkálnak gyors ritmusú zenére. E falakat fekete-fehér megfolyt festék-pászmák díszítenek, vagy koszolnak. A fejünk felett kifeszített vékony műanyag szálak ritka merev szövésű hálója tovább tagolja a teret, illetve erősíti háromdimenziós térérzékelésünk megzavarását az eleve megtört alakú térben. Egyszer csak lila neonok kattannak fel, feloltódnak, izzó kéken és zölden világítanak a festékkoszok. Mintha lassan elindulnának e pászmák, s halkan csorognának lefelé valami szellő, s visszhangzó zörejek fuvallat-hangjára. (Zene: Faragó Béla). Majd minden fény kialszik, lassan elolvadnak körülöttünk a falak, megszűnik körülöttünk a tér. Sötét, rossz. A feloldozást egy derengő fénnyel megvilágított apró ablakrésen szállingózó  tiszta havazás hozza el....Egyszerre nyomasztó és szép az egész. Egy kicsi, zseniális ötlet : csakis UV fénnyel látható fluoreszensz festék segítségével tett térutazás, mely belül mozgatja meg az utazót. Íme egy tér önálló jelentésrendszerrel, amelyhez lehet egészen egyszerű, konkrét megfeleltetéseket találni, ám lehet egészen messze vivő ősi szimbólumokat is társítani. (De vigyázat ! : Contact With Acids Liberates Toxic Gas  by Zsolt Khell)
A másik hasonlóan félelmetes és érdekes terem Pauer Gyuláé, amely annyiban hasonlít az előbbihez, hogy korom sötét van odabent. Belépek, süvítő szél, az ajtó gyorsan becsapódik mögöttem. Nem látok semmit ,egyedül állok egy tágasnak érezhető terem közepén. A szél megszűnt, csend. Elindulok, lépteim hangosan kopognak, mivel feltehetően egy padlóba rejtett mikrofon erősíti. Hirtelen halk hortyogásra leszek figyelmes. Van itt valaki ? Egy sarokban üldögélő alak szürke körvonalai rajzolódnak ki. Közelítek a zseblámpa erejű fényforráshoz, s megtapintom a fotókartonon szendergő fénykép-öregurat, akinek hortyogása hangszalagról érkezett. Mosoly. ...Megint becsaptak, a bolondját járatták az érzékszerveimmel! Íme egy tér, ami van is és nincs is, ami szórakozik az emberrel! (Ennek a művészetnek Pauer nevet is adott : ez a Pszeudo művészete, melynek 1998-as darabja a Teremőr csendje - Environment.)A bal kéz megint előhozakodván kénytelen lejegyezni hogy a műteremőr ijesztő műperformance-e meglepő , ám egy darab ötleten alapuló rövid ideig tartó hatás-csend. Khell barlangjában az itt-ott hiányos kivitel zavarja a teljes belemerülést a fénylő sötétségbe. A főszereplők után továbbá... balról...
Kentaur ardeni erdőjébe tévedhetünk, amit egy hatalmas tükörfal határol, amely ügyes fényhatásokra átlátszó üveggé alakul. Andalító zenére lassan előtűnik egy hajnalodó erdő a maga teljességében :fövenyével, kúszó indáival, zöldellő fáival, no és talán a kedvesét váró női alakkal. A nekünk hátat fordító piros ruhás hölgy csak áll a mohazöld lankákon meredten bámulva a kéklő eget, míg le nem megy a Nap, azaz a leoltódó lámpák el nem választanak minket örökre a szomorú, rejtélyes sorsú lánytól .Ismét magunkat bámulhatjuk a nagy színházi tükörben, ahogy ülünk a vörös színházi zsöllyén. Ó! Ez is egyfajta játék a színház és valóság közti „sűrű erdő” bemutatására, ám enyhén giccses! Egy valósághű díszleterdő a színpadon, majd mi magunk állunk magunk előtt a tükörben, melyet a színház tart elénk miután bevitt az erdőbe? Ennyi? Vagy csak elhomályosult az ironikus szemüvegem, s nem tudom nem komolyan, komolytalannak venni Kentaur olcsó tájképét.(Kentaur : Arden)
Ágh Márton Escape című „szobra” viszont játék a térrel. Ha akarom :tér a térben. Ha akarom : űr az űrben. Egy áttetsző Folpackkal körülhatárolt tér közepén egy egész  fatömbből kivájt natúr autókarosszéria tátong. Amely a Folpackon innen száguld, a Folpackon túl roncsként rohad különösebb hatás és   -részemről- elemzés igénye nélkül.
Ugyanilyen kérdőjelekkel távoztam Antal Csaba számomra szinte elviselhetetlenül nyomasztó sötét állott ruhaszagú terméből. A mindenféle szépítéstől mentes terem a plafonig zsúfolva katonai zubbonyokkal. Egy nagy halom közepére zongorát állítottak, amely körül fehér tüll függöny kering. Két egymással farkasszemet néző videókivetítő megállás nélkül sugározza a kiállítás megnyitójakor rögzített különös performance képsorait, amely nélkül talán érthetetlen káosz, egymásra dobált kellékhalmaz Antal Rahmanyinov-álma. Ebben az álomban lehet, hogy benne van sokminden, ami az orosz kultúrából Magyarországra beszivárgott, vagy erőszakkal beöntetett, lehet, hogy Csehov lecsupaszított, falra szögelt nyírfa erdejében sétálunk, miközben az orosz katonai uniformisok büdös szagát lélegezzük be Rahmanyinov zenéjére. Ám e különös montázs érthetetlen , idegesítő, feldolgozhatatlan birkáival cumis üvegjeivel, hiába érdekes kísérlet a videotechnika és a szcenika vegyítésére.Vagy én vagyok rossz olvasó, vagy a fordítás sántít.(Antal Csaba : Rahmanyinov fordítások - Szcenikus ábránd)
Horgas Péter Holtudvara  -teljes díszletképe- olyannyira üresen kéklett, és kiabált a színházat játszók után, hogy előadások híján észrevétlenül beleolvadt a Műcsarnok sötétjébe, hogy figyelmetlenül elhaladhatott mellette bárki.
Szirtes János 2000 című retikülöket, utazó táskákat, hátizsákokat feltornyozó, s egy bőröndöt reptéri átvilágító asztalon körbe-körbe utaztató etűdje fura titokzatos hatást keltett, akárcsak performance-ai. De inkább a tárgyak  idéztek fel bennem megtörtént, vagy fiktív sztorikat, mint maga a Szirtes által hézagosan berendezett tér, illetve a falra vetített, a tárgyakkal valahogy össze nem illeszthető filmecske, mely a szardínia evés gyönyöreiről szólt. Megjegyzem maga Szirtes meg is vívott egy óriás harcsával a Látvány-záró performance-ában, a harcsapörköltből pedig bárki fogyaszthatott.
Végül két grafikus terméről, ahol a térbolyongás szünetel, ezért a legtöbb ember átrohan Kicsiny Balázs és Weber Imre szürke fal- illetve padlórajzai között. Ezek az eddigiekhez képest túl „szürkék”, „túl kétdimenziósak”. Ezt persze nem az ő alkotásaikat leminősítendő írom, hanem elhelyezésüket, behelyezésüket a látványkiállítás tér-képei közé. Mert kissé súlytalannak tűntek a többihez mérten Kicsiny enyhén erotikus óriás szénrajzai, s Weber ceruzás idő-tér lenyomatai.(Kicsiny Balázs : A kapitány története négy képben elmesélve, Weber Imre : Napló )
Az utolsó terem remek zárlat, valódi fricska a néző orrára, aki nem távozhat anélkül, hogy meg ne mássza a hófehér terem tíz lépcsőnyi hófehér, s anélkül, hogy ne érezze legalább egyszer a csúcson magát. Miután persze kénytelen megint a ruhatár szintjére süllyedni. Kötelező felemelkedés és lecsúszás a másfél órás térbolyongást követően! (Árvai György : Tribün)



Látvány – Magyar művészet a színház és film között
Műcsarnok 1998.június 19. – augusztus 16.
Koncepció: Beke László, Szegő György
Rendező : Jerger Krisztina
08. 08. 4. | Nyomtatás |