A teremtés kezdete és a civilizáció vége

Summa – Putto & Panja & vendégeik

Füstölőillattal, fehér füsttel teli terembe lép be a közönség az előadás kezdetekor. Putto fejjel lefelé csüng, leláncolva, mint valami ősi gigász vagy karjával hadonászó százkarú óriás, aki valahogy itt maradt a történelem előtti időkből. Majd megjelenik a három lány, háromszög alakban, egyszerre táncolnak, hol szakrálisan, archaikusan nyugodt, hol megsebzetten felcsapó, hirtelen menekülő mozdulatokkal.
Szabó Krisztina

A szereplők aurája olyan, mintha valamiféle tiszta, még romlatlan levegő, hajnali pára venné őket körül. Az, hogy előszeretettel élnek füsthatásokkal, felerősíti ezt a képzetet: az alakok mintha az emberi történet hajnalából lépnének elő, a Teremtés kezdetéről, olyan frissen, mintha csak az imént teremtették volna őket, nemrég öltöttek volna testet az anyagtalan ködből. Mozdulataik nyugodtsága, egyszerű méltósága, szakralitása azt az érzést kelti, mintha a világ fennállása óta először történne meg velük minden, itt és most, először kerülnének kapcsolatba a dolgokkal és egymással. Ezért jobb pillanataikban úgy tűnik, mintha nemcsak ők maguk, hanem mozdulataik is akkor teremtődtek, születtek volna, és ez lenne az első alkalom, hogy valaki megtenné őket, de sajnos rosszabb pillanataikban archaizmusuk kissé modorossá válik.
A három lányszereplő a szó legszorosabb értelmében vett érintetlenség állapotából gyűjti első tapasztalatait, és ezért nagy szerepe lesz a darab során az emberi érintéseknek,  rendkívül felfokozott intenzitással élik meg azokat. Ez megfigyelhető az előadás talán legszebb részében is, amikor mély félterpeszgugolásban végzett, íjfelhúzást, vadászatot idéző mozdulatok után Panja meggörnyed, majd miután az egyik lány kissé megnyomja a hátát, szinte a gravitáció törvényeinek ellentmondva zuhan fel a másik lány nyaka köré, kisbaba-pózba összegömbölyödve. Panja olyan védtelen és megsebzett, mint egy erdei vad: ez a seb az első emberi érintés, ami valaha is érte. Az érintések fontossága az egymással egységet alkotó két olasz lány közötti viszonyban is megjelenik. Egyrészt amikor együtt haladva egyszerre nyúlnak
a másik felé, és menekülnek annak keze elől, másrészt amikor szinte egymásba fordulva, egymást súroló kibontott hajjal és a hajukkal együtt hullámzó, a másikba gabalyodott karral mozognak.
Az előadásban az ősi, archaikus epizódokkal ellentétben a civilizáció agressziót sugárzó elemei és tárgyi kellékei is megjelennek, valamint van néhány eltérő stílushatású táncbetét, ilyen például Putto barokkos-rokokós szólója, amellyel valószínűleg egyszerre akartak kontraszthatást kelteni,
és az ellentéteket mégis viszonylagos egységbe simítani. A darab egészétől nem üt el élesen, mégis kissé bizarr látvány, ahogy a majdnem kopaszra nyírt fejű, nagydarab, nyers erőt hordozó férfitest – amelyet sokkal valószínűbben tudnánk elképzelni egy heavy metal koncerten, mint egy palota báltermében zsabóval és parókával – ezeket az antikizáló mozgásokat végzi. Hogy ezt az ellentétes hatást még tovább fokozza, a régi tánclépések között egy ízben a művész a hónaljához nyúl, utalva mintegy a saját verítékére, és ezáltal még jobban kiemelve nyers testiségét.
A huszadik századi technikai civilizáció nyoma az előadás világában először akkor tűnik fel, amikor az olasz lányok elkezdenek egy mikrofonba beszélni és kiabálni. A szórólapon található I. F. Stone monológot mondják el, ez elhangzik később mindegyik szereplő szájából rendkívül kétségbeesetten, és rendkívül hangosan ismételgetve, összesen három nyelven, csak éppen magyarul nem. Az előadók nem ismertetik, hanem a saját bőrükön tapasztaltatják meg a közönséggel a monológ tartalmát. Kapkodhatjuk a fejünket a színpadon kialakult bábeli nyelvzavarban – ami az előadók szerint az emberiségre vár, ha nem tapasztalja meg, hogy „egyetlen nagy család”. Az előadásnak ezen a pontján elszabadul a pokol. A szereplők szögletes vonalú, sötétkék egyenzakót öltenek, és a nekivadult zenére őrjöngeni kezdenek. Teljes összevisszaságban, egymást keresztezve ugrálnak, kiabálnak, és többször vadul nekirohannak a nézőtérnek: a színpadon úrrá lesz a káosz, a barbarizmus. Majd a falra vetülő éles, reflektorszerű fényben felugranak a székekre, és úgy állnak meg a falnak támaszkodva, mint akik csapdába szorultak az üldőzők fényszóróiban. A falon lévő fényhasábok éppen ajtó méretűek és formájúak, hogy ez paradox módon még jobban kiemelje helyzetük kiúttalanságát. Amikor már elviselhetetlenné válik a feszültség, Putto egyszerűen fogja magát, és kilép nemcsak az előadás, a színpad, hanem az egész színház világából: odamegy az oldalsó falon lévő, utcára néző erkélyajtóhoz, kinyitja, és szív egy kis friss levegőt, mi meg hallgathatjuk a forgalom zaját.
A darab végére aztán a szereplők valamennyien faképnél hagyják a szerepüket: helyett foglalnak a színpad szélére kitolt székeiken, háttal a közönségnek, mintha ők maguk is hozzájuk tartoznának, és a falra kivetített videofelvételen megtekintik saját próbáikat: az utat, ahogy eljutottak idáig. Az egész ötlet kissé túlcsavart, túlgondolt, de a  megvalósítás módja szép: lilás tónusú, pasztell árnyalatú, feloldódást hozó képeket láthatunk, félálombeli képekhez hasonlítanak, vagy ahhoz, amikor az ember halála előtt visszapörgeti az életét, mielőtt a legradikálisabban kilépne a szerepéből.



SUMMA

Jelmez: Ingrid Göttlicher
Fény és látvány: Putto
Zene: Lázár Zsigmond
Koreografálták és táncolják:
Juhos István, Panja Fladerer,
Valentina De Piante, Giuliana Urciuoli
08. 08. 4. | Nyomtatás |