„A galagonya ruhája

KompMánia Táncszínház - Mikor iszom a semmit, mikor a csókját?

A KompMánia az Inspiráció 97 koreográfiai pályázat meghirdetése alkalmából alakult, amelyen elnyerte a közönségdíjat. Szkénébeli bemutatójuk 1997 novemberében első táncestjük volt, melyen az Inspiráción bemutatott táncjelenetüket egészítették ki teljes előadássá.
Színházukban a klasszikus balett alapelemein és gesztusvilágán kikísérletezett táncnyelv mélyen összefonódik a díszlet és a zene erős hatásaival. Táncuk csupán technikai alapjaiban épít a balett hagyományos formanyelvére: művészeti céljaik mások, intenzívebb hatásokra törekszenek. Szándékuk nem egyszerűen a szórakoztatás, nem is a szép képek andalító hullámoztatása, nem az érzelmi tartalmaknak a hagyományos (köz)ízlés és (köz)rend etikusnak és esztétikusnak minősített kliséiben történő „desztillált” kifejezése. Céljuk a valóság szubjektív, gyakran nyers, esetenként zaklató, bántó, de őszinte feltárása.
Farkas Boglárka

A darab ars poetica, amely egyúttal szigorú erkölcsi elkötelezettséget is jelent: művészi kockázatot, az igazság minden kozmetikázástól és torzítástól mentes felmutatását, az általános erkölcsi és esztétikai tabuk kikezdését. Látszik, hogy minden, amit a színpadon tesznek,  legmélyebb belső világukból fakad, ezért olyan nyílt, erőteljes és egyértelmű minden mozdulatuk, minden gesztusuk.
A színpadon egy  karosszékszéknek álcázott asztal. Egy kék hajú nő ül benne, közel hozzánk, hosszú, elegáns rinocéroszbőrszerű ruhában. Lassan hullámzik a teste. Zaklatott. A színtér sötét, csak őt világítja az egyetlen merőlegesen lefelé tűző reflektor. A színpad bal oldalán ül, mégis ő van a középpontban. Mintha háborgó lelkének hangja lenne a monoton ritmus, melyet az előadás első húsz percében hallhatunk. Álom és valóság határán jár. Teste vonaglik, fejét hirtelen hátrabillenti, lelke átcsapódik az álmok világába. Eközben többször, látomásszerűen felbukkan a szín jobb oldalán lévő forgó szoba, melynek rácsfala mögött ott vergődik egy nő – ugyanő (erre utal kék haja), mégis másik lény. Otthon van, a szobájában, vetkőztetik. A finom hátat takaró tündérruhát egy férfikéz egyre lejjebb húzza. Megelevenedik a képzelet, az összes vágyával, örömével, félelmével, gonoszságával, önzésével és szeretetével. A székben ülő nő mögül előbújik a férfi, és kezdődhet a játék. Hogy ki játszik kivel, ki csap be kit, ki aláz meg kit, az egyre megy. A szerepek folytonosan cserélődnek. Harc és szerelmi mámor váltja egymást. Az egész élet – azaz az időközben már asztalként funkcionáló asztal – csatatér: bárhonnan lehet támadni, és nem kell válogatni az eszközökben. A táncosok minden zugot, minden helyzetet kipróbálnak és kihasználnak a térben és egymáson. Egyensúly és labilitás váltakozása, rendkívüli dinamizmus, érzelmi telítettség – sőt túlfűtöttség – és hallatlanul intenzív színpadi jelenlét érezhető végig az előadásban. Az erő, még inkább az energia hömpölygése vagy ide-oda szakadása az előadás minden percét hangsúlyossá teszi. Egyetlen mozdulat, egyetlen tekintet nem marad megválaszolatlanul.   
Készen van a hármasság, amelyben mindenki a saját – és ugyanakkor mindhármuk közös – kálváriáját járja. Társ, pár, szerető,  szeretett lény, lélek... Ki szeret kit? Ki gyűlöl kit? Ki az anyja kinek? Ki a lánya kinek? Mi van, ha két nő, egy férfi? Kik a barátok? Kik szeretők? Ki fiatal? Ki öreg? – minden lehetséges, esetleges és állandóan változó. Örökös helycsere a szobában, az asztalnál, a padnál és a hátsó, magánzárkaszerű ketrecnél. Szólók és duettek váltják egymást a térben. A viszonylagosságot a legszebben egy hatalmas erotikus verekedés  – ösztönök birkózása –, a  három táncos  kontaktja mutatja be egy pad -nál, -on, mellett, alatt, felett... A művészien átalakított,  újjáteremtett pad már szinte mészárszékként funkcionál, az érzékek, a hús, a vér kifejezője. Ha harc, hát harc, vérre megy a játék. Vörösek a kosztümök, vörös bársonnyal borított a pad, minden lángol, „izzik a galagonya ruhája” –   míg el nem ég, el nem enyészik.
A térkezelés nagy hangsúlyt kap, rendkívül fontos a valóság és az álom szétválasztása, illetve alkalmankénti összemosása. Az erős fények és árnyékok, a különböző hangeffektusok, a zenei impulzusok túláradása vagy hiánya mind segíti a térrel és a képzelettel való játékot: kiemel és takar, elrejt, majd váratlanul leleplez.
Át kell lépnünk a mezsgyét, ahogyan ők is átlépnek a hátul kifeszített vászonfal fekete-fehér, képzeletbeli rácsain, vagy ahogy a férfi átmászik a szoba falán, és eljut egy más világba  – talán a valódiba, a sajátjába vagy az abszolút valótlanságba, s csak a nő képzeletében létezik már és él tovább... És szenvedni kell, ahogyan szenved a telefonfülkére emlékeztető üvegkalickába zárt nő vagy az otthonába zárt másik, akit rákényszerítenek, hogy a tükörben újra és újra szembenézzen  önmagával, az idő múlásával. A zárt budoár-világban, a púderfelhők közepén újra és újra felhangzik a  lelket facsaró, gúnyos kacaj, minden reménység porba tiprása.  A játék kezdetén karosszékben ülő nő megöregszik a darab végére, csak a monoton ritmus, az előadás kezdő- és egyben zárhangja, a gépies szívdobogás marad változatlan. Rajta van a levetett hosszú tündérruha, változatlanul, úgy, ahogy azt a férfikéz kibontotta. Beborítja a nőt, majdnem mindent elfed belőle, de alatta ott van a kihívó piros ruhácska, amely emlékezetünkbe idézi mindazt, ami történt, aminek csak meg kellett volna történnie, és ami talán még megtörténhet – egyszer. Élettörténet, lázálom, utazás, az ember két lelke, fiatalsága és öregsége között, viszony-tanulmány, szerelmi-kaland-regény.
Három fiatal színész-táncos remek alakítását láthatta és élhette át a közönség a lehető legelemibb és legkézenfekvőbb témáról, a lehető legexpresszívebb formában. A számtalan átváltozás, apró misztérium, a tánc és a cselekményformálás ötletgazdagsága sodorja a nézőt.     Az előadást nem lehet meg nem történtté tenni, a táncosok időközben észrevétlenül minden nézőre feladták a képzeletbeli piros ruhát. Mi sem szabadulhatunk tőle, ott van valahol mélyen  a többi réteg alatt.



Mikor iszom a semmit, mikor a csókját?
KompMánia Táncszínház – Szkéné Színház

Díszlet: KompMánia, Károlyi Balázs, Csabai Kriszta
Jelmez és látvány: Csabai Attila, Ladjánszki Márta
Fény: Hegedűs András
Hair design: Csányi Kriszta, Szarka Betti
Koreográfus: Csabai Attila, Ladjánszki Márta
Előadják: Csabai Attila, Ladjánszki Márta, Rácz Eszter
08. 08. 4. | Nyomtatás |