„Velünk kell, hogy zihálj

Csabai Attilával beszélgetés Halász Tamás

Csabai Attila (1973) Pécsen és Komlón kezdte tánctanulmányait Tóth Jánosné jazz és balett társulatában 1986-ban, itt sajátította el a stílusok technikai alapjait. 1992 és 1994 között a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakképző Iskolában tanul, és azóta grafikusként dolgozik. 1993-tól 1996-ig Zákány Magdolna Modern Tánc Együttesében és Balettiskolájában dolgozik és lép fel előadásokban (Lidércek és álmok, Törésvonalak mentén, József Attila).
1996-tól az International Tanzwochen Wien kurzusain tanul technikákat Joe Alegadótól, Roberto Galvantól, Ismael Ivotól és másoktól, illetve a londoni Dance Umbrella Festival keretében kísérleti fizikai és táncszínházi tréningeken vesz részt a Laban Centre-ben. 1996-tól tanárként és koreográfusként szervez előadásokat a  Héttükör Stúdiószínházban, megalapítja a Csabai Táncműhelyt. (koreográfiái: MEGTEheten?! (1997), Gyermekeim csókja, Fürdőzés (1998)) Az 1997-es Inspiráción a frissen alakult KompMánia Táncegyüttessel bemutatja koreográfiáját (Miféle másik Lénynek?), az előadással elnyeri a fődíjat és a közönségdíjat. Ezt az előadást Mikor iszom a semmit, mikor a csókját? Címmel, átdolgozva a Szkéné Színház tartja műsorán. 1998-ban, Szikora János meghívására a Szegedi Nemzeti Színház Koldusopera előadásának koreográfusa. 1998 júniusában az Alternatív Színházi Szemlén a megosztott fődíjat nyerik el a KompMánia darabjával. A Kairói Kísérleti Színházi Fesztiválon a KompMánia a Mikor iszom...?-mal képviselte Magyarországot. Csabai Attila következő koreográfiáját, a Góreczki zenéjére készült Szomorú Szimfóniát október 9-től mutatja be a Szkéné Színház.
Halász Tamás



– Fiatal korod ellenére két társulatot is vezetsz: a KompMánia és a Csabai Táncműhely is a te irányításoddal dolgozik. Kikből jött létre ez a két együttes, és miért dolgozik külön?
– A Műhely a Héttükör Stúdiószínházban szerveződött, ahol felkértek, hogy a társulat tagjai számára mozgásstúdiót vezessek. Nagyon kemény (napi 10–14 órás) munkát követeltem tőlük, és ez új volt számukra: a korábban csak lézengő, időnként egy-egy előadást létre hozó alternatív színházi „szakmunkások” először kényszerültek rendszeres munkára. Viszonylag rövid időn belül kiderült, hogy van köztük néhány fiatal, aki igen jó képességekkel rendelkezik, és komolyan, elszántan dolgozni akar. 1997 elején belőlük, a legtehetségesebb tanítványokból válogattam ki a Csabai Táncműhely táncosait.
A KompMánia ezzel szemben a pályatársaimból szerveződött. Ladjánszki Mártával régóta egy helyre jártunk tréningezni, három évig fogtuk ugyanazt a balettrudat a Zákány–csoportban, anélkül, hogy egyetlen szót szóltunk volna egymáshoz. Csak később kezdtünk felfigyelni egymásra, ekkor – különösen a páros gyakorlatokban – éreztük meg igazán egymás dinamikáját. Ez volt az igazi találkozás, ekkor vált világossá számunkra, hogy szeretnénk valamit közösen létrehozni. Gyorsan döntöttünk: nevezünk az Inspiráció '97-re. Eleinte nem volt szó arról, hogy társulattá szerveződjünk, csak kísérletezni akartunk, felfedezni egymást Mártival és – a később hozzánk csatlakozott – Bartus Nikolettel. Ezt tükrözte a nevünk is: MÁ (mint Márti), NI (mint Nikolett), A (mint Attila). Az Inspiráción bemutatott Miféle másik lénynek? című 23 perces előadás ennek a kísérletezésnek a végeredménye.
– Nem is akármilyen eredmény: te elnyerted a táncosdíjat, a társulat pedig a közönségdíjat kapta meg.
– Nemcsak díjat nyertünk vele, hanem konkrét „inspirációt” is kaptunk, hogy együtt maradjunk, és folytassuk a megkezdett munkát: a bemutatkozás után bejött az öltözőnkbe Regős János, és közölte, hogy megveszi a Szkéné számára ezt a produkciót. Abban a pillanatban dőlt el, hogy komolyan kell előadásokkal foglalkoznunk. Önállóan nagyon nehezen indultunk volna el, ezért hálásan köszönöm neki, hogy megtisztelt a bizalmával, és bátorított. Négy hónap telt el őrülten kemény munkával, amíg kiállhattunk a Szkéné színpadára a megújult, kibővített előadással, melyet Mikor iszom a semmit, mikor a csókját? címmel azóta is játszunk ott.
– Ezzel szemben az idei Alternatív Szemle fődíjának átvétele előtt két héttel a Héttükör vezetése az utcára tette a társulatot.
– A Héttükörnek meghatározó szerepe volt abban, hogy minőségi munkát végezhettünk. Nekem távlati terveim voltak ebben a különös, intim térben, melynek kialakításában oroszlánrészük volt alkotótársaimnak. Ezért érthetetlen és illogikus, hogy a Stúdiószínház vezetője, Horváth Klára a Színházi Világnapon megszüntette a próbalehetőségeinket, majd a héttükrös növendékeimet elküldte a társulatából. A háttérben az állhatott, hogy a „közvélekedés” szerint egy színházi műhely nem lehet jobb, mint maga a színház – az ilyesmit hívják szakmai féltékenységnek. Pedig a köztudatba éppen általunk került be a színház neve, tehát hasznosak voltunk nekik. De nemcsak a próbahelyünk szűnt meg ennek a döntésnek a következtében. A Csabai Táncműhely hivatalosan a Héttükörben működött, ezért aktuális pályázatainkban ezt a színházat jelöltem meg befogadóhelyként. Pénzt ennélfogva önállóan nem is kaptunk, hiszen a pályázatainkat a színházzal együtt adtuk be. Ezért megdöbbentő, ami történt.
– Mit jelentenek számotokra ezek a rangos elismerések?
– Az Inspiráció díja leginkább a szakmai bizalom jele volt, lelkesítést adott a folytatáshoz. Általam nagyra becsült emberektől kaptunk visszajelzéseket, rengeteg kérdéssel és – jobbára pozitív – kritikával szembesítettek bennünket. Ebből azt szűrtük le, hogy önfeladás nélkül, továbbra is keményen dolgoznunk kell. De úgy érzem, az is fontos volna, hogy azok, akik odaítélik ezeket a díjakat, a későbbiekben is kövessék a díjnyertes alkotók munkáját. Nem anyagi támogatásra vagy hozsannázásra gondolok, hanem szakmai figyelemre és segítségre. Kár, hogy azok közül, akik annak idején kiválasztottak bennünket, sokan azóta sem látták, mi lett a rövid bemutatkozásunk eredménye.
– Ilyen rövid idő alatt tudtatok-e saját, egyéni stílust kialakítani? Milyen irányzathoz áll legközelebb, amit csináltok?
– Egyszerűen fogalmazva fizikai-érzelmi kontaktstílust művelünk, amit sikerült úgy kicsiszolni, hogy már azt merem mondani, ez a mi saját stílusunk lett. Komoly technikai képzés áll a hátunk mögött: négy év Zákány Magdolnánál, akinek nagyon sokat köszönhetünk, workshopok, a Graham-, Limón- és egyéb technikák megismerése és nagyon kemény önképzés, amelynek során sok mindent ötvöztünk magunkban. Erre aztán ráépült egy egyéni, erőteljes képzőművészeti látást tükröző látványvilág. Azt gondolom azonban, hogy nem táncszínház, amit csinálunk, de egyelőre még keressük a pontos meghatározást. Erős érzelmi állapotokat igyekszünk kivetíteni, és nem az eszköz a lényeg, hanem hogy a saját vibrálásunkat át tudjuk adni. A táncosaimtól és önmagamtól is egyfajta illuminált állapotot követelek meg, de ehhez feltétlen odaadás és nyitottság kell. De ugyanezt kívánjuk a közönségünktől is: ha nem tetszik, amit csinálunk, nyugodtan menj ki, de ha maradsz, velünk kell, hogy együtt zihálj.
– Előadásaitokat nézve az a benyomásom, hogy a világítás és a látvány egyenértékű társa a táncnak.
– Létfontosságú számunkra a társművészetek bevonása munkafolyamatainkba, ezért aztán a tárgyaknak, fényeknek óriási szerepe van előadásainkban. Szerencsére sikerült olyan kreatív alkotótársakat – fotósokat, iparművészeket, díszlettervezőt – találnunk, akik sokféle művészeti ágban járatosak. (Megjegyzem, eredetileg én is grafikus vagyok, a darabjaim kosztümjeit magam tervezem és varrom.) De természetesen az elsőbbség a táncé, a többi alkotóelem a színpadi próbákon alakul csak ki. A fény, a szcenika minősége általában nem a szándékainkon, hanem a technikai stábon múlik.
– Koreográfiáidban mekkora teret hagysz az improvizációnak?
– A próbafolyamatban természetesen helyet kap, de a végleges összeállításkor és előadás közben kizárom a lehetőségét. Keményen betanult és begyakorolt mozdulatokkal dolgozunk, és a szerkezet tekintetében tilos improvizálni. Nagyon szeretem a zártkörű műhelymunkát: a darabok sohasem úgy születnek, hogy tizen ülünk és együtt beszélgetünk. Zárt ajtók mögött akár négy-öt órát is dolgozom egy-egy emberrel, hogy aztán szintézisbe hozzam azt, amire négyszemközt jutottunk.
– Sokan nyilatkozták már, hogy a színházcsinálásban nincs helye a demokráciának, a diktatúra az egyetlen üdvözítő út. Nálatok mi az államforma?
– Én vagyok a főnök. Kritikus és önkritikus főnök vagyok, de emellett szüleimtől és mestereimtől igazi alázatot sikerült megtanulnom. Nem szoktam veszekedni a táncosaimmal, hiszen nagyon jól tudják, hogy az enyém az utolsó szó. Egy év alatt három előadást hoztunk létre, és azt gondolom, ez nagyrészt annak köszönhető, hogy kategorikusan ragaszkodtam ahhoz, amit meg akartam csinálni. Tehát a társaság elnöke én vagyok, Márta pedig a művészeti vezetőnk. A tagoknak széleskörű beleszólási és szavazati joguk van, de a komplex kérdésekben egyedül és kizárólagosan nekem van jogom dönteni, hiszen enyém a felelősség. Így tudunk érdemben dolgozni. Ezek személyes koreográfiák, amelyeket egyáltalán nem mindegy, hogy kik táncolnak el. A táncosaim nem helyettesíthetők egymással, senkit nem tudok pótolni.

08. 08. 4. | Nyomtatás |