Két térfélen

Beszélgetés Szabó Rékával

Szabó Réka (1969),  táncos, koreográfus. Először Jeszenszky Endre, majd Berger Gyula tanítványa volt. Rui Horta professzionális továbbképző projektjében vett részt táncosként, a Joan Baez Projekt meghívottjaként etűd-trilógiát koreografált. Az Inspiráció fesztiválok állandó résztvevője, 1997-ben Szonáta című első saját darabjával a Soros Alapítvány különdíját nyerte el. Az Inspiráció '98 fesztiválon a Szekrények című darabban táncolt.
Halász Tamás


– A kortárs tánc területére sokfelől érkeznek alkotók. Téged mi vezérelt ide?
– Általános iskolában sporttagozatos osztályba jártam, atlétikáztam és szertornáztam. Ez utóbbi gyerekkori álmom volt, nagyon szerettem csinálni, főleg a talajgyakorlatokat, hiszen azokban „táncolni” is lehetett. Később mégis fel kellett hagynom vele. Ekkor kezdtem el jazzbalettet tanulni Jeszenszky Endrénél, ahol aztán találkoztam néhány emberrel, akik éppen az Országos Szórakoztatózenei Központba készültek akrobatikus revütáncot tanulni. (Ez a képzés valójában egy rendkívül jó színvonalú és Magyarországon egyedülálló moderntánc-oktatást takart.) Elcsalogattak engem is felvételizni, és bár szinte nulla tánctudással mentem oda, mégis felvettek. Nagyon sokan indultunk később innen: Hargitai Ákos, Gál Eszter, a Bakó testvérek. Rengeteget tanultam az itt működő Berger Gyulától, aki a Limón-technika egy sajátos verzióját tanította borzasztó szuggesztíven: neki köszönhető, hogy így beleszerettem a modern táncba.
Aztán egy súlyos sérülés miatt két évig mégis fel kellett hagynom vele. Húsz éves lehettem, amikor elszakadt a térdkeresztszalagom. Az orvosok ezt nem ismerték fel, a műtétre csak egy évvel később került sor.
– Nem merült fel benned, hogy végleg elhagyod a pályát?
– Nem, hiszen addig (és még utána is egy ideig) csak hobbiként foglalkoztam a tánccal. Ez a hozzáállás csak a Rui Horta-projektbe való bekerüléssel kezdett megváltozni, ez jelentette az igazi fordulópontot a táncospályámon. A válogatásra véletlenül mentem el: nem hittem volna, hogy a szakma krémjéből álló mezőnybe végül én is bejutok. Itt aztán felfigyeltek rám, talán a lelkesedésem jött át. Ez volt az első, nagy színpadi fellépésem, rengeteget tanultam belőle.
– Amellett, hogy jól képzett kortárs táncos és szárnyait próbálgató koreográfus vagy, főállásban matematikát tanítasz a Műegyetemen. Hogy fér meg benned a művész és a reálértelmiségi?
– Úgy érzem, nincs bennem semmilyen hasadtság. De azért furcsa érzés a táncteremből átrohanni órát tartani a Műegyetemre. Ilyenkor óhatatlanul hangnemet váltok, az agyam másik térfelét használom, de ezt nem érzem olyan különlegesnek. Ezek hozzák létre a belső egyensúlyomat, ezért a két terület közül félek elveszíteni akármelyiket is. Ha valamelyik kizárólagos szerepet kap, könnyen beszűkültséghez vezet. Azt tapasztaltam, hogy azok, akik nagyon intenzíven foglalkoznak valamivel, idővel nem látnak ki a saját világukból. Borzasztó például naphosszat hallgatni a matematikus-vicceket. De ugyanez elmondható a táncosokra is. Amikor valahol elegem lesz, fogom magam, és átmegyek egy másik világba. Az viszont sajnos tény, hogy ha valamiben nagyon jó akarsz lenni, nem engedheted meg magadnak ezt a fajta kívülállást. Én mégis ezt választottam, de ez azzal jár, hogy tudom, valószínűleg soha nem lehetek nagyon jó egyik területen sem. Szerencsére azonban nincsenek vérmes ambícióim, a táncot is, a matematikát is a saját élvezetemre akarom művelni.
– Hogyan tudod előteremteni a produkcióidhoz szükséges feltételeket?
– A Műhely Alapítvány és az Új Előadóművészeti Alapítvány segítségével van ingyenes próbatermem. Emellett ingyen készítem az előadásaimat, és elintézem, hogy lehetőleg mások is ingyen dolgozzanak velem, bár tisztességesebb volna, ha rendesen meg tudnám fizetni a munkájukat. De soha életemben még nem írtam pályázatot. Nem vagyok önmenedzselő alkat, egyszerűen örülök, hogy dolgozhatok, pénzt pedig nem a tánccal keresek.
–  Önálló koreográfiáidat nézve úgy tűnik, hogy előadásaidban – számos koreográfussal ellentétben – nem törekszel arra, hogy a táncot színházi szituációba helyezd.
– Nagyon kevesen csinálnak „tánc-táncot”, sokan a táncszínház felé közelítenek. Lehet, hogy én is megpróbálkozom egyszer valami ilyesfélével, de ennél sokkal fontosabbnak tartom annak a megmutatását, amit a mozgás önmagában képes kifejezni. A mozgás absztrakt, nem  pedig utánzó művészet.
– Amellett, hogy saját darabokat készítesz, gyakran veszel részt pályatársaid (Gál Eszter, Kulcsár Enikő stb.) produkcióiban is. Mennyire vagy képes alkalmazkodni más alkotók gondolkodásmódjához, munkastílusához?
– Az efféle kooperációkra szükségem van, mert minden egyes alkalomból sokat tanulok, úgy érzem, velem elég könnyű együtt dolgozni. Ugyanakkor persze nehéz is más irányítását elfogadnom, ezért amikor a tavalyi Inspirációra készültünk Nemes Zsófival és Vámos Verával, nem mondtuk ki, hogy ki a „vezér”. Ez a demokrácia azonban egyáltalán nem tett jót a darabnak. Bár még nincs nagy koreográfusi tapasztalatom, mindenesetre a parttalan demokrácia helyett az egy személy által irányított közös munka híve vagyok. Darabjaim készítése során a mozdulatok mindig együttes munkában születnek, de az irányítás és a döntés az én feladatom – döntések sorozata minden pillanatban.
HALÁSZ TAMÁS – Polgár Géza
08. 08. 4. | Nyomtatás |