Baal a szabadban

Brecht darabja Gyulán és Zsámbékon

A baal szó a héber ‘ember, úr’ latin betűs átírása. Eredetileg egy termékenységisten neve, akinek tisztelői orgiasztikus szertartásokon vettek részt. Brecht Baal című korai darabját idén nyáron két rendező is – Szász János Gyulán, Schilling Árpád Zsámbékon – színre vitte. De hogyan látja ezt az embert egy negyvenes és egy húszas éveiben járó rendező?!     Nomen est omen. Mindkét rendezésben egy öntörvényű férfit látunk, aki a világot saját territóriumaként kezeli. Uralja. Uralkodik az embereken is, destruktív. Ön- és közveszélyes. De tökéletesen más a két előadásban a figura motivációja, más a színházi nyelv is, amelyben mozognak.
Orbán Eszter

Szásznál a jelenetek nem akcióra épülnek, hanem stációkat mutat be, állapotokat, találkozásokat. Tökéletesen végiggondolt az előadás, nagyszerű rendezői képekben elbeszélve. Filmdramaturgiai pontossággal húzták meg a szöveget, és a térrendezés is nagyszerű. A pontos „vágás” megoldja a talán legnehezebb problémát, hogy az epizódok sora ne váljon egyhangúvá.
A gyulai várfürdő útvesztőjéből egy roma sirató hangjai vezetnek ki. A közönség először csak távoli szemlélője az eseményeknek, majd ahogy közelebb kerül az épület előtt ülő siratókhoz, rögtön részese is lesz a szertartásnak. A temetési menetté alakuló nézősereg, ahogy beér a Lovarda névre keresztelt többmedencés épületbe, szinte kegyeletsértő módon csap le a jobb helyekre. A szertartás hangjait elnyomja a háttérben felbúgó szélgép. A sírnál szinte csak nők állnak, egyenként virágot dobnak a sírba. A pap és kísérői távoznak, középen ott marad egy sírkereszt, ami végigkíséri az előadást. Emögül bukkan föl Baal, amint kimászik a rálapátolt föld alól, s az előadás végén ebbe a sírgödörbe ér vissza. „Nem vagyok patkány!”– kiáltja még, mielőtt újra eltűnik a földben. Halottaiból támad föl, hogy megmutassa történetét.
Antal Csaba díszlete nagyban hozzájárul a jelenetek képszerűségéhez. A medence közepén áll az emelvény, amely a temető-, majd a bárjelenetben a színpad, innen lépcső vezet le a játéktér elejére, ahol a legtöbb találkozás megtörténik. Baal „magánszférája” innen jobbra van, kicsit alacsonyabban, néhány párna és paplan jelzi a személyességet. Ennek a térrésznek a szélén ülnek a zenészek is. A bal oldali rész az „idegeneké”. A víz fölött pallók kötik össze a tereket, a világos deszkákat zöld vízinövények (nád, sás) keretezik. Az emelvényen a föld fekete színe és a félrehúzott bársonyfüggöny vöröse dominál.
Az etnikai kontextus, amely a cigány siratóval kezdett épülni, egyre erősödik. A Szilvási Gipsy Folk Band végigzenéli az előadást, részese az eseményeknek. Ők éneklik el „A nagy Baal koráljának” aktuális részeit, ők zenélnek a kocsmában. Kérdés, hogy Baal társadalmon, normán-kívüliségét szükséges-e ennyire leegyszerűsíteni. Annál is inkább kérdezem ezt, mivel a történet, a figura nem indokolja az ilyen fajta kategorizálást, és az elôadás egészében sem találtam erre választ, azzal együtt, hogy a zene gyönyörű.
Derzsi Baalja leginkább egy kiégett Don Juanhoz hasonlít, megszokásból emészti föl a nőket, már kívül áll mindenen. Baal arroganciájában is passzív, érzelmi motiváció nélküli emberként jelenik meg.
Fontos szerepet kap a nézőket és színészeket egyaránt körülvevő víz, pára. Johanna vízihullája – mely Baalt erre az útra lökte – kísért minden pillanatban. A vízből merül föl Ekart (Andorai Péter), hogy Baalt magával vigye, megelőlegezve saját halálának színterét. Onnan jön a Johannát kereső Johannes (Szabó Győző) is, hogy szembesítse Baalt tettével. Miközben a lányról beszél, az megjelenik, lebeg a víz felszínén a stég előtt. A delírium mélyén pedig ugyanott bukkannak fel a vízihullák, lassan, egyenként sodródnak be a térbe, mígnem megtöltik a medencét. A megelevenedő áldozatok partra jőve mind Baal köré gyűlnek, aki eltűnik gyűrűjükben. Mikor újra megpillantjuk, kimerülten fekszik a padlón.
Számomra az előadás legfontosabbnak tűnő jelenete Baal találkozása a koldusokkal. Itt mondja el az őrült koldus Baalnak a szél és a fa történetét. Egy magát egészségesnek gondoló ember visszamegy az erdőbe, ahol felnőtt, és ott hallja a szél és a fa beszélgetését. A szél, bár mozogni, futni jobban tud, nem áll szilárdan, nem hatol a föld mélyébe, mint a fa. Semmi sem tartja. A korlátlan szabadság veszélyes, mert nem ismeri a nyugalmat. Az ember a széltől megremegő fa gyökereibe kapaszkodik és keservesen sír...
„Meggyógyult?”– kérdezi Baal. „Nem. De könnyebben halt meg.”– válaszol az őrült.
Schilling rendezésében Baal a kezdetektől indul. Az első jelenet iróniája, abszurd játékstílusa meghatározza az előadást. Míg a körülötte lévők robotszerű mozgással, a semmibe meredő tekintettel bábukként kommunikálnak, Baal habzsol. Gyümölcsöt, tortát, amit talál, szó szerint meghempergőzik mindenben. Majd úgy gyümölcsösen, hajában és kabátján tortamaradványokkal fölmászik a várfalra, és saját magát gitárom kísérve elkezdi énekelni történetét. Ez a végletesség végig jelen van az előadásban. (Érdekes módon a kezdő képben Emilie Mech alakja mindkét előadásban idomított kutyaként tűnik föl. Gyulán nyakörvvel, lánccal a nyakán, itt meggyszemeket kap el nyitott szájjal.)
Ez a Baal tehát egy fiatal, a világot bekebelezni akaró zseni. Különösen találó a művészt kategorizálni akaró vendégek egymás szavába vágó bizonytalansága. Baal érzékel, egész testével akarja befogadni a világot, próbálkozik, férfi, nő, alkohol és kábítószer egyre megy. Itt fontossá válik a (másik előadásból okosan kihúzott) anyafigura. Baal szeretetéhes gyerek, aki titkon arra vágyik, hogy megfeleljen. De könnyebb a csodálatot különcséggel kiváltani.
A kocsmajelenetben egy szubkulturális csoport csodált tagjaként látjuk viszont Baalt. Három nőre éhes „fuvaros” Baal állandó hallgatósága, akik (ki)szolgálják végletes terveit. Luise, a fehér madeira hálóingben a pianínón üldögélő bakancsos fiú itt mint kocsmai zenész és felszolgáló mutatkozik be, de aztán végig őrangyalként kíséri Baalt az egész történeten át. Baal közelében ezek a figurák elveszítik önkontrolljukat, bármire képesek. Ebben a közegben minden extremitás elfogadható. Viselkedésük válasz az első jelenetben megismert világ mechanikusságára.
Ebben az előadásban is fontos a tér, azaz annak változása. Itt is stációjátékfélét látunk, de nekünk kell mozogni vele: a rendező vándoroltatja a közönségét. Kár, hogy az utolsó résznek nincs meg a „saját” helye, vissza kellett mennünk egy már ismert térbe, ha nagyon meg akarom magyarázni, még koncepciót is tudok gyártani hozzá: a vándorlás végén Baal visszakerül a kocsmába, az otthonába... De a történet túlságosan lineárisan működik addig ahhoz, hogy ne érezzem furcsának ezt a visszafordulást. A bejárt teret ennek ellenére igazán jól használják, falat másznak, a romra vezető lépcső tökéletesen működik mint a bár színpadi lépcsősora.
Az előadás erősen indul, energiát mozgató. Elsősorban a színészekét. Erőteljesek, fizikailag is megterhelőek az akciók, túlzott, sokkolóan erőszakos jeleneteket látunk (Emilie Mech-et egy csók ürügyén hárman erőszakolják meg). Az erő és a figyelem, ami ezeket a komoly erőnlétet igénylő jeleneteket mozgatja, menti meg az előadás fáradt utolsó harmadának egy pillanatát, Ekart és a „lotyó” pseudo-szerelmi jelenetét, halálhozó együttlétük emlékezetes. De a játék hevében meztelenül, félmeztelenül létező színészek alól a bárjelenet után – amely az egyik legjobban eltalált jelente az előadásnak, a „zenekar” nagyszerű – kicsúszik a talaj, elfogynak az energiák. Nem lehet három órán keresztül megtartani és gyorsítani a már a kezdéskor magas fordulatszámot. Baal vak monológja kifejezetten hosszú, és a legutolsó jelenetben már leginkább arra koncentrál a közönség, hogy sikerüljön befejeznie.        
Úgy látom, a két előadás közötti különbség leginkább generációs. Negyven évesen, egy művészi pálya derekán már lehet az elmúlásról gondolkodni, arról, hogy ki lehet-e lépni a társadalomból, mi megengedhető, bele kell-e halni a másságba. Természetesen miután az előadás, ha úgy tetszik, egy delírium története, szó van itt alkoholról is, de az is csak mint médium szerepel. És bár egy állapotot mutat be, eleve elrendeltetett halált, van folytatás. Baal gyereke, bár anyja meghal az erdőben, életben marad. Huszonévesen, úgy tűnik, még azokról a fiatal tehetségekről szól a történet, akik nem tudják használni, kontrollálni a bennük kirobbanni készülő energiát. Akik elvesznek az őket kategorizálni próbáló önjelölt ítészek értékítéleteinek hálójában, szeretetéhesen hajszolják az élvezeteket, amíg a csömörből már csak valami egészen más ránthatja ki őket, a halál pillanata, amikor végre „kezd érdekes lenni”...
Generációs kell legyen a különbség azért is, mert bár lenyűgözött Szász profizmusa, pontossága, az általa elgondolt és színre vitt történet nem az enyém. Zavarba is jöttem, hogy nem értem. A zsámbéki előadás az első perctől megfogott, iróniája jól esett, és még durvaságát is jobban értettem. Sajnos nem tartott végig ez a jó érzés, útközben gyengült a produkció, de az elkényeztetett, állítólagos tehetségétől megbénított figura önpusztításának ellentmondásos képe – ahogy egy fiatal ember félmeztelenül, szakadt női ruhában áll előttünk, s a romtemplom tornyára vetülő óriás árnya egy egyiptomi harcosra emlékeztet – sokáig megmarad bennem.
08. 08. 4. | Nyomtatás |