Halálzóna

Szász Jánossal és Schilling Árpáddal beszélget Sándor L. István

Folytatódjon a kritikai párbeszéd – ez volt a célunk azzal, hogy az 1998/4. számunkban beszélgetésre kértük Szász Jánost és Schilling Árpádot, akik közel egyidőben rendezték meg Brecht Baalját. A Gyulán, illetve Zsámbékon bemutatott előadások kapcsán szerettünk volna dialógust folytatni a darab színreállításának problémáiról, a megvalósult előadások sajátosságairól.

Sándor L. István


A filmrendező Szász János és főiskolás Schilling Árpád egyaránt sikeres színházrendezőnek tekinthető, a napokban veszik át a színikritikusok díját: az elmúlt évad legjobb előadásának a Szász János rendezte nyíregyházi Ványa bácsi bizonyult, a legjobb alternatív előadás díját a Schilling Árpád rendezte Kicsi nyerte.

Sándor L. István: Merészségre vall, hogy megnéztétek egymás előadásait.
Szász János: Merészség? Mért gondolod merészségnek?
Sándor L. István: Te még alig voltál túl a bemutatón, Süsü pedig még alig kezdett el Zsámbékon dolgozni. Nyakig benne voltatok a saját munkátokban, s ekkor szembesültetek egy másfajta elképzeléssel.
Szász János: Nem veti vissza, inkább segíti az embert a gondolkodásban, hogy látja ugyanannak a darabnak másfajta feldolgozását is. Ez nem merészség. Ez természetes.
Schilling Árpád: Olyan darabból készült párhuzamos előadást még nem néztem meg, amin én is dolgoztam. De most nagyon érdekelt minden, ami a Baallal kapcsolatban történik. Utólag én is úgy gondolom, hogy ez így lenne természetes.
Sándor L. István: De Magyarországon nem így működik a színházi élet.
Szász János: Nekünk is olyanak kell lennünk, amilyen körülöttünk a világ?

A széthullásról

Sándor L. István: Milyennek láttátok egymás előadását?
Szász János: Remek volt Süsü előadásának első fele. Nagyon erős volt Baal nőkkel való létezése, elképesztően jók voltak a Baal-Ekart-Sophie hármasok. Az előadás második felében azonban éreztem némi bizonytalanságot. A barátjával, Ekarttal való elindulása után nem tudtam pontosan követni a címszereplő útját. Nem érzékeltem azt az örvénylést, amelybe belekerülnek. Remek srác a Baalt játszó Bodó Viktor, de nem éreztem, hogy mibe pusztul bele ez a figura.
Schilling Árpád: Az előadás második felével két probléma is adódott. Egyrészt nagyon kevés idő volt rá, mert Viktor forgatott, s így lényegében csak egy hetünk maradt rá, hogy megcsináljuk. De én is küszködtem ezzel a második résszel: a darab első felében – Baal nőkkel való kapcsolatában, a homoszexualitásra való rátalálásban – sokkal inkább érzékelem a folyamatokat. Úgy érezem, hogy a második részben alig mozdul előre a történet, mintha magukért a jelentekért írta volna meg őket Brecht. Ezért küszködtem annyit például az ispotályfogadó jelenetével, ahol különféle betegekkel találkoznak vagy a favágók jelenetével, ahol Teddy haláláról beszélgetnek.
Szász János: Itt ritmustörést is éreztem. Magából a darabból is kilóg ez a jelenet. Mintha egy polgári szomorújátékból keveredett volna ide.
Sándor L. István: Én inkább shakespeare-i bohóctréfának éreztem.
Szász János: Igen, mert a Süsü megpróbált valamit kezdeni vele. De szerintem nem nagyon lehet mit csinálni vele. Nem akarod kihagyni?
Schilling Árpád: Gondolkodtam rajta. De előbb szeretném kipróbálni, hogy mi történik, ha úgy jelenik meg a három favágó, hogy hónuk alatt hozzák a hullát, és rohangálnak vele össze-vissza, mert nem találják a helyét.
Szász János: Aha.
Schilling Árpád: Az ugyanis fontos számomra, hogy Baal találkozik egy hullával. És azt se szeretném elhagyni, hogy amikor kicsomagolja, akkor Johannát látja meg, aki miatta követett el öngyilkosságot. Ezt a találkozást nem akarom kikerülni.
Szász János: Csak áthelyezed egy ironikusabb közegbe, hogy annál szomorúbb legyen.
Schilling Árpád: Másrészt fontosnak érzem azt a romlott szívatást is, amit Baal csinál itt a többiekkel.
Szász János: Csak, tudod, megtörik az előadás tempója. Sodró lendületűek a kőtárban játszódó jelenetek, nagyon jó, hogy kijövünk a szabadba, játszik ez a hihetetlen zenekar, olyan eufórikusnak hat minden, de jön ez a jelenet, és megtörik a lendület, leül az egész. Innen már nagyon nehéz visszahozni a nézőket.
Sándor L. István: Azért is, mert nehéz meglelni azokat a kapcsolódásokat, amelyek egymáshoz fűzik a második rész jeleneteit.
Schilling Árpád: Én magamban úgy fogalmaztam, hogy a szétesésről, a halállal való szembenézés stációiról szólnak. A mi élettapasztalatainkkal azonban nehéz erről beszélni. De Viktort is, magamat is olyan embernek ismerem, aki szeret kutakodni, ismeretlen területeket felfedezni. Az utolsó előadásra talán meg is találtuk azt a hangot, amely képes érzékeltetni a széthullást.

A történet eleje és vége

Sándor L. István: És neked hogy tetszett a gyulai előadás?
Schilling Árpád: Nagyon féltem tőle. Attól tartottam, hogy látom majd mindannak a megoldását, amiről gondolkodtam. Hogy értelmét veszti mindaz, ami miatt elkezdtünk foglalkozni a darabbal. És akkor majd mit mondok az embereknek? Megnyugtató volt, hogy gyökeresen más szemlélettel találkoztam, egy másik korosztály felfogásában láttam a darabot. Teljesen másfajta világ jelent meg előttem, mint ami a fejemben élt. Gyulán a Derzsi János megformálta Baal mintha elsősorban a tapasztalataival vetne számot. Ő már mindent tud: végigveszi magában mindazt, ami megtörtént vele. Ezzel szemben a Viktor Baalja mintha rácsodálkozna mindenre, ami megesik vele: hogy képes így bánni a barátjával, hogy képes tönkretenni ezeket a nőket. Mintha egy 20 éves fiatalember egyszer csak megértené: jé, ez így működik, így mennek a dolgok.
Sándor L. István: Süsü előadása mintha az elejéről, Jánosé pedig mintha a végéről mutatná meg a történetet. Hisz a gyulai keretjáték (a sírjából kel ki Baal, és az előadás végén a föld alá bújik vissza) arra utal, mintha Baal halála után idéződnének vissza életének eseményei. A zsámbéki előadás lineárisan halad, s a kulcsmondata ez: 25 éves korábban kezdődik az ember élete. Mintha Süsüék még előtte lennének mindannak, amiről beszélnek. Nem így látjátok?
Schilling Árpád: Most, hogy mondod.
Szász János: Én nem szoktam ilyen kategorikusan gondolkodni. Nem hiszem, hogy ellentétes pólusairól közelítettük meg a történetet. Ugyanis a Süsü előadása is nagyon pontosan láttatja a végéről is a darabot. És én sem vindikálom magamnak a jogot, hogy csak én láthatom át az egészet. Nyilván csak arról van szó, hogy a két megközelítésben máshová kerülnek a hangsúlyok.
Schilling Árpád: Érdekes, amit az István mond. A tegnap társulati ülésen (mert folytatjuk a munkát, készülünk az újabb bemutatóra a Kamrában) épp azt fogalmaztam meg, hogy azt szeretném elérni, hogy ne valamiféle lezárással fejeződjön be az előadás, inkább nyitott legyen a vége. Azt érezzük: most kezd csak érdekes lenni a dolog. Elhangzik ez a mondat a Brecht-darabban is, csak más helyen, mint az előadásban. Szeretném, ha azzal az érzéssel távoznának a nézők, hogy nagyon intenzíven keresgélünk valamit. Amikor a főiskolás vizsgára készülve elkezdtünk a Baallal foglalkozni, kipróbáltunk mindent, amit az iskolában tanultunk: leraktuk a hangsúlyos pontokat, megbeszéltük a szereplők szándékait, hogy ki mit akar, mért megy ide vagy oda. És egyszer csak elege lett mindenkinek ebből, rájöttünk, hogy ezzel a módszerrel nem megyünk semmire. Így nem lehet megfejteni a Baalt.

Szabadvers

Szász János: Mert nem lehet úgy felfogni, mint egy polgári színművet, mert ez a halálát jelentené. Mindketten úgy dolgoztuk fel a Baalt, mintha egy szabadvers lenne. És ettől érzem úgy, hogy nagyon szabad előadás lett a Süsüé. És mi is ilyen szárnyalni vágyó előadást szerettünk volna létrehozni.
Schilling Árpád: Az volt a furcsa, hogy minél inkább belemélyedtünk a darabba, annál inkább kezdett kifogyni a színészek alól a szöveg. Már nem olyan szívesen mondták ezeket a szép mondatokat, mert belekerültek egy hangulatba, rátaláltak egy gesztusra, amivel el tudtak volna szállni, a szöveg meg visszatartotta őket. Sokszor ezt volt a benyomásom Derzsi játékát figyelve is. Például amikor húzta ki magát a földből, az a mozdulat, az a gesztus olyan erős volt, hogy ebből az állapotból nehéz volt visszatalálni a Brecht-mondatokhoz. Szerintem János is azt csinálta, én is, hogy elkezdtük húzni a darabot, csak úgy röpködtek kifelé a mondatok, hogy jusson másnak is tér, ne csak a költői szövegeknek.
Szász János: Ehhez azért tegyük hozzá, hogy olyan hihetetlen mondatok hangzanak el a darabban, ami maga a káprázat. Gondolom ti is úgy voltatok vele, hogy egy idő után elkezdtetek Baalul beszélni. Ülünk mondjuk Gyulán a Rondellában vagy Budapesten a Ráckertben, és el akarunk mondani valami nagyon mindennapi dolgot, és azt érezzük, hogy jönnek vissza a darabból a mondatok. Végül mindenki úgy érzi, hogy az élete minden egyes mondatához megtalálja a megfelelőt a Baalban. Ez egyrészt azt jelenti, hogy egy kicsit mindenki megőrült, másrészt azt, hogy hihetetlenül erősek Brecht mondatai. Nemcsak nagyon szépek, de sokértelműek is, kutakodásra kényszerítenek.
Schilling Árpád: Én is azt gondolom, hogy nagyon jó és nagyon bonyolult szövegek vannak benne. Egy fordítóval együtt megnéztem a német változatokat. Brecht 30 év alatt nyolcszor írta át a darabot, és eszméletlen, hogy milyen utakat járt be, kihúzott komplett szerepeket, visszahúzott egész jeleneteket, lerövidítette a felére, aztán földagasztotta a duplájára, ugyanazt a mondatot hol a jelenet elejére hol meg a végére rakta. Teljesen bele volt bolondulva a darabba. Ez az egyetlen műve – bár nem néztem utána, inkább csak érzem – hogy tényleg a halála pillanatáig foglalkozott vele. Az első darabja volt – és valahol az utolsó is. Megkérdeztem a Jékely-örökösöket, hogy melyik változatból dolgozott , mert egyik német verzióval sem egyezik a magyar fordítás. Kiderült, hogy rejtélyes módon eltűnt a kézirat. Úgyhogy tényleg valami misztikum veszi körül a darabot.
Sándor L. István: Mindketten önálló verziót készítettetek a darabból.
Szász János: A Baal – akárcsak a Woyzeck – valamiféle befejezetlen szimfónia. A töredékes darab mindig nagyon jó alapanyag, mert azt érzed, szabad a magad módján befejezned. Mint megírt darab hihetetlenül kusza a Baal. Néha nagyon jó, néha nagyon rossz – ettől ennyire izgalmas.
Prózai opera

Schilling Árpád: Ami engem lenyűgözött a gyulai előadásban, az a kezdő- és a zárókép volt: Baal földből való előmászása, illetve sírgödörbe való visszabújása. Én is sokat gondolkodtam rajta, hogy miképp lehetne megoldani azt, amikor a címszereplő a darab végén azt mondja: „ki akarok menni. Ki fogok menni.” Szerettem volna, hogy ne egy ajtót lásson a néző, amit Baal megpróbál elérni s így kijutni a szabadba. Ehelyett a gyulai Baal – miközben mondja a szöveget – eltűnik a föld alatt. Mi meg azt találtuk ki, hogy a két dobogó közti besüllyedésbe ragad bele Baal.
Sándor L. István: Mintha mindketten képekké fordítottátok volna át a szöveget. A gyulai előadásban alig figyeltem a nyelvre, mert azt éreztem, hogy a látvány olyan mértékig átvette a líra funkcióját, hogy a szereplőknek tulajdonképpen már nem is kellene az emelt, poétikus nyelven megszólalniuk. A színészek emberi-testi jelenléte ugyanakkor felerősítette az előadás látványvilágában is meghatározó érzékiséget. A föld-víz közegében megszülető képek a darab történetét is elemibb, elementárisabb történetté változtatták át. Mindez eleve másfajta színházi gondolkodást tételez fel, mint amit a kőszínházakban megszoktunk.
Szász János: Mert az előadás egészen más közegben zajlott. Ne felejtsd el, hogy lényegében egy medencében játszottunk.
Sándor L. István: Olyan előadást rendeztél, amelyben egyértelműen a látvány a legfontosabb.
Szász János: Azért a színész fontosabb benne. Hogy nincs látvány nélkül színház, az ugyanolyan evidencia, mint hogy nincs kép nélkül film. Hogy az előadásnak ennyire fontos összetevője a látvány, az a véletlenen is múlott. Hihetetlenül rossz akusztikája volt a teremnek, és ahogy elkezdtünk egyre hangosabban beszélni, kezdett afféle prózai operává dagadni az előadás. Ennek megörültem, és megpróbáltunk erényt kovácsolni a kényszerhelyzetből.
Sándor L. István: Ezek a képek igencsak átgondoltnak tűnnek, valamiféle moralitásjáték stációit idézik. Nem hiszem, hogy véletlenen múlott volna, hogy belekerültek az előadásba.
Szász János: Ezt nevezik improvizációnak, nem? A rendező nem mérnök, hogy magába mélyedve papírra rögzítse a terveit. A filmen is ezt csinálom – csak ott több pénzből –, hogy a helyszínen találom ki, hogy mi történjék. Az improvizáció akkor jó, ha színészek segítségével, rajtuk keresztül sikerül megtalálni a megoldásokat, megfejteni a problémákat. Ezért mondtam, hogy a színészek a legfontosabbak az előadásban. Nem a szélgép mozgatja meg a rendező fantáziáját, hanem az, hogy mit lát a színész szemében, hogy mit mutatnak meg a lelkükből.
Schilling Árpád: És nem érzed azt, hogy sokan vannak? Hogy rengetegen szerepelnek a produkcióban?
Szász János: Biztos, hogy nem mindenki kap megfelelő nagyságú feladatot, de én ezt jeleztem az olvasópróbán. Ennek ellenére szerintem azért vállalták a munkát, mert ők is – akárcsak én – keresgélünk valamit. Ugyanakkor miközben alig van néhány mondata például Gazsó Györgynek, Kerekes Lászlónak, nagyon fontos a jelenlétük. Avass Attila is kábé 15 sort mond el, de ez szerintem az előadás egyik kulcsa. Azt hiszem, mindenkinek sikerült megtalálni azt a feladatot, amitől úgy érezheti, hogy nem megy nélküle a dolog.

Kinagyított gesztusok

Sándor L. István: A Süsü előadásában egyértelmű, hogy színészi játékokból indult ki, nem a reálszituációt akarja kibontani, hanem gesztusokban, mozgásokban, játékokban megmutatni az emberi tartalmait.
Schilling Árpád: Amikor elkezdtük a munkát, én is úgy éreztem, hogy nagyon fontos lenne, hogy a darab költőisége ne csak a nyelvében jelenjen meg. És egy idő után – azáltal, hogy megpróbáltunk keresni olyan helyzeteket, ahol nemcsak a szövegekről van szó – valahogy nálunk is átvette a vezető szerepet a látvány. Mi azonban ezt nem képekben, inkább a színészi gesztusokban gondoltuk el – hiszen jóval egyszerűbb volt a díszletünk, a vizsgán például csak egy felfüggesztett ágy jelezte a helyszíneket. Érdekes módon a szándékainkat a zsámbéki előadás első és utolsó részében sikerült megvalósítanunk. A második részben – a János által kifogásolt, kőtár előtti jelenetekben –, valamiféle realista színjátszás került elő – Isten tudja honnan –, de amikor észrevettem, már késő volt. De a kőtár zárt terében meg tudtuk csinálni, hogy kinagyítsuk a pillanatokat, hogy a gesztusokat némileg elemeljük a szövegtől.
Sándor L. István: Ugyanazt a technikát érzem az előadás hátterében, mint amivel a Krétakörös produkcióid készültek.
Schilling Árpád: Most először próbáltuk ki, hogy a színészi improvizációkat lehet-e használni írott darab megközelítéséhez. Nagyon érdekes tanulságokkal járt a munka. Kiderült, hogy egyszerűbb helyzeteket fel lehet építeni improvizációkból, például azt a jelenetet, amikor Emilie-t széttépik a fiúk, és közben Baal közönyösen énekel. Összetettebb viszonyok vagy folyamatosan építkező történetek megjelenítésre azonban már nem alkalmas ez a módszer. Alapérzéseket lehet megkeresni vele. Ezeket tártuk fel az improvizációkkal, amelyeket aztán – ez külön nehézséget jelentett – egymáshoz, illetve az eredeti darab szövegeihez kellett illesztenünk. Kiderült, hogy a szövegelemzés sem kerülhető meg.

Hiányérzetek

Sándor L. István: Ha fogalmazhatok kicsit sarkítva, akkor azt mondanám, hogy a két előadással kapcsolatos hiányérzeteim összefüggenek Szász János, illetve Schilling Árpád színházrendezői tevékenységének általánosabb problémáival.
Szász János: Azt gondolja, hogy mi milyen elégedettek vagyunk magunkkal.
Sándor L. István: Schilling Árpádnál azt érzem, hogy nagyon tud egy technikát, előhívni a színészekből valamit, személyesen érintetté tenni őket a munkában, és ezen személyes érintettség folytán hitelessé tenni azt, amit az előadásban csinálnak. Ezért tűnnek ennyire személyesnek, szenvedélyesnek az előadásai. A Baal esetében viszont felerősödött a hiányérzetem, hogy emellől hiányoznak a formateremtő rendezői megoldások, akár a díszletben, akár a térszervezésben, akár a motívumokban, mindabban, ami túlmutathatna az apró jelenteken és ezen jelentek füzérében való gondolkodásban. Tehát pontosan az hiányzik, ami szerintem a gyulai előadást jellemzi. Szász János előadásaiból viszont épp az hiányzik, ami a Schilling előadásokra jellemző...
Szász János: Mi a javaslatod? Váljunk eggyé?
Sándor L. István: A Ványa bácsival kapcsolatban is ez volt a hiányérzetem. Átgondolt rendezői vízió mozgatja, hihetetlenül erős atmoszférája van, de minthogyha redukált színészi feladatok lennének benne. Ismerve ezeket a színészeket...
Szász János: Ez nagyon rosszul esik.
Sándor L. István: Ismerve ezeket a színészeket, látva, hogy más előadásokban mennyire színes a játékuk, azt látom, mintha itt lemondtak volna erről. Belehelyezkednek egy erős atmoszférába, erős jelenlétre törekednek, lemondanak a profi színészi technikai alkalmazásáról...
Szász János: Mert a profi színészi technikáról én is nagy örömmel mondok le. Egyébként kicsit igazságtalannak érzem, amit a Süsünek mondasz.
Sándor L. István: És azt amit neked mondok, azt nem?
Szász János: Az nem olyan fontos. Azt mondod a Süsünek, hogy csak a színészekkel foglalkozik, a forma nem érdekli. Egyrészt iszonyúan fontos, hogy tud bánni a színészekkel. A színészekkel annyira nem tudnak bánni rendezők, hogy azt nem tudom elmondani. Azt mondod neki, hogy beleragad a játék örömébe, ezen nem akar túllépni, s nem akar formát teremteni. Dehát ez nem igaz erre az előadásra. Az, hogy berendez, bejátszik egy többhelyszínes teret, ez már forma. Hogy nagyon pontosan helyez el és mozgat figurákat, ez már forma.
Schilling Árpád: Én érzek némi igazságot abban, amit István mond. Ha láttad volna a korábbi, Krétakörös előadásaimat, akkor érzékelted volna, hogy azokban valóban nem a szervezettség volt a lényeg. Önironikusan azt mondhatnám: az volt a fontos, hogy ne ütközzenek össze a szereplők a térben, és azon belül igazából mindenki azt csinálta, amit az improvizációkban felfedezett. Bizonyos értelemben kivételt jelentett a kamrabeli Alulról az ibolyát!, de erről nem szívesen beszélnék, mert nem érzem igazán megoldott feladatnak. A Baal volt az első olyan előadásom, amelyben a színészi jelenlét mellé a formát is keresgélem. A kőtárban történtekből szerintem igenis kiderül a szervezettségre való igény. És szeretném így megcsinálni az egész darabot, hogy egyszerre legyen benne fontos az erős színészi jelenlét, illetve a „koreográfia”. Ha valamit problémának érzek a munkáimban az nem az, hogy nem akarok formát építeni, hanem az, hogy nem igazán sikerül bonyolultságukban megmutatni a dolgokat. Épp ezt keresem magam is, amit te hiányolsz: hogy a színészközpontú játékot hogyan lehetne összekapcsolni a szervezettséggel. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy engem kicsit mindig idegesít, amikor az előadásaimról elkezdenek pontosan, kimérten beszélni. Az egyetlen hely, ahol ezt el tudom fogadni, az a főiskola, mert az a helyzet erről szól. Emiatt távol is kerülök minden vizsgámtól, mert mindegyiket olyan részletesen és precízen elemzik – leginkább Székely Gábor –, mintha valamiféle precíziós műszerrel mérhető lenne az előadás. Ettől mintha értelmét is veszítené az egész. Viszont ha valaki csak egyszerűen azt mondja, hogy na itt van valami gáz, attól beindul a fantáziám, mert én kezdem el keresgélni, hogy mi is a probléma.

„Patikusdumák”

Szász János: Azt tudnod kell, hogy mi nem gondolkodunk úgy, ahogy ti kritikusok gondolkodtok. Nem dekázzuk ki patikamérlegen, hogy mi a jó és mi a rossz az előadásban. Amit mondtál, az is olyan patikusduma, hogy mi a Schilling hibája, mi a Szász erénye. Szerintem nem ez a fontos. Lehet, hogy amit a hibájának gondolsz, arról ő épp az ellenkezőjét gondolja. Én azt gondolom magamról, hogy sokkal több hibám van, mint amit te annak gondolsz. A gyulai előadásnak is sokkal több problémája van, mint amit észrevettél. És én ezzel együtt szeretem. Nem is törekedtem soha arra, hogy valami tökéleteset hozzak létre. Nincs ilyen szándékom.
Sándor L. István: Nem ítéleteket, csak problémákat fogalmaztam meg. És azért fogalmaztam élesebben, mert nem igazán mutattok hajlandóságot rá, hogy egymás előadásainak problémáiról beszéljetek.
Szász János: Ez természetes. Nem gondolod, hogy nem fogunk egymás előadásáról érdemben beszélgetni, de azt is tudhatod, hogy ezt nem hármasban fogjuk megtenni. Láthatod, neki is, nekem is megvannak a problémáink, örömeink. De azt nem fogjuk odaadni egy újságnak. Mégsem gondolom hazug dolognak azt, ahogy most beszélgetünk, és belenézünk egymás szemébe. Mint ahogy az is természetes volt, hogy ott zenéltünk a Ráckertben, hihetetlen jó állapotban, kimentünk a fűre, és az első a Süsü volt, aki odajött hozzánk, aztán jöttek mások is az ő csapatából. Ez jó, hogy tudunk beszélgetni. De a lényeget nem fogom elmondani egy magnetofonnak. Elmondom majd a Süsünek. De benne van abban is, amit eddig mondtam.
Schilling Árpád: Szerintem azért sem fogunk most itt vitába szállni egymással, hogy lám, lám, te ezt meg ezt nem oldottad meg az előadásából, mert mind a kettőnknek nagyon erős élményt jelentett a másik bemutatója. Ha van is problémánk egy-egy részlettel, vagy ezt vagy azt azért másképp csinálnánk meg, ez nem igazán fontos, mert összhatásukban érdekes produkciót láttunk.
Szász János: Igazából nincs vitánk egymással. Amikor a Woyzecket csináltam, az egyik kedvenc filmem Herzog adaptációja volt. És megnéztem a Zsótér miskolci Woyzeckjét is. Mert kíváncsi vagyok rá, hogy ők hogy gondolkodnak, és nem azért csinálom meg a saját verziómat, hogy vitatkozzam a Herzoggal vagy a Zsótérral.

Ki is ez a Baal?

Sándor L. István: Mindkét előadással problémám, hogy igazából nem tudom meg belőlük, hogy ki is ez a Baal, és mért ezt az utat járja végig. Azt látom, hogy mindenki mocskos lesz, aki vele érintkezik – ezt látom a gyulai előadás jelzéseiből – vélhetőleg maga is bemocskolódott – ezt érzem a zsámbéki előadás felütéséből –, de azt nem tudom, hogy ő miért ilyen.
Szász János: Mert ember, nem? Ember, ember, ember, ember. Ember, mint te meg én vagy bárki más. És az ember kiismerhetetlen, akárcsak Baal. A magam részéről soha nem akartam megtudni, hogy ki ez a Baal, erre ugyanis nincs válasz. Visszakérdezek: milyen választ vársz? Te milyen feleletet tudnál adni?
Sándor L. István: A következőt: mind a két előadás egészen más kiindulópontot választ, ezért gyökeresen másképp értelmezik a címszereplő alakját is. Süsü kiindulópontja Mechék ünnepsége. A kőtár oldalánál előadott jelenetben egy túlfinomult, mesterkélt, őszintétlen világot látunk, amire válaszként Baal elkezdi zabálni a szendvicseket, magába tömni a franciasalátát, aztán magára kenni a tortát. Hát jó – mondhatja magában –, ha ennyire hazug ez a közeg, amelybe belekerültem, akkor én az őszinteséget választom, és tényleg mocskos leszek. És ebből a felütésből adódóan azt látom, hogy az ő egész élete valójában provokáció, egy hazug világban a sors kihívása önmaga ellen. A gyulai előadásban másképp kezdődik a történet. Mielőtt beléphetnénk a Várfürdő lovardájába, ahol az előadás zajlik, egy roma halottsiratásba botlunk. Később is meg-megszólal az előadásban a cigányzene, songrészleteket, a helyszínbejelentéseket is ez kíséri. Azon lehet vitatkozni, hogy a cigányzene mennyire illik ahhoz a világhoz, ami az előadásban feltárul, de úgy érzem, ebben a jelzésben, hivatkozásban van benne Baal viselkedésének magyarázata: ugyanaz az evidens szabadságigény mozgatja, mint ami az európai művelődés interpretációja szerint a cigánykultúrának is a lényege. Számomra erről szólt a gyulai Baal, arról az olthatatlan és megmagyarázhatatlan szabadságigényről, amely ha formákkal találja magát szembe, nyers erővé, pusztító energiává rándul össze. Jó kulcsok ezek az előadásokhoz?
Szász János: Igen, ha annak gondolod őket.
Schilling Árpád: Azért nehéz a kérdésedre válaszolni, mert a darab kezdetén Baal már valamilyen. Én pedig azt is szerettem volna ebben az első jelenetben megmutatni, hogy hogyan válik ilyenné. Nagyon sok ötletet kipróbáltunk, de még nem sikerült teljesen megfognom azt a pillanatot, amikor történik vele valami: megfog egy darabka szendvicset, és amikor bekapná, rászólnak, hogy egészségére Baal úr. Tulajdonképpen szeretett volna eltűnni, de még ebben a piti helyzetben sem hagyják békén, mert azt akarják, hogy róla szóljon a szituáció. Ettől annyira földühödik, hogy elkezdi magára kenni a tortát. Nagyon sokat szenvedtem ezzel a jelenettel, mert tényleg nehéz volt megmagyarázni, hogy ki is ez a Baal
Szász János: A Derzsi meg a Viktor.
Schilling Árpád: Szerintem is abszolút a színésztől függ, hogy milyenné válik ez a figura. Mert hogy ki azaz Ivanov, az azért megfejthető a múltjából. Itt pedig nincs igazán magyarázat arra, hogy mért vált ilyenné. Nincs olyan kezdőpillanat, mint a III. Richárdban, amikor a címszereplő közli a nézőkkel: figyeljetek, én mostantól kezdve gazember leszek. Nem is igazán veszik össze Mechkel, nem is kezd ki igazán a feleségével, de a második jelenetben a fuvarosok között arról beszél, hogy megkettyintette a nőt, a férfi meg kiszúrt vele, de leszarja az egészet. Nem látjuk, de már rég azt az utat járja, mely a felfoghatatlan stációkon vezeti keresztül őt. Nekem mindvégig kérdés maradt, hogy Baal választotta ezt az utat vagy afféle sorsként szakadt rá. Ha a Derzsit nézem, akkor azt látom, hogy az által megformált Baalnak ez a sorsa. Ő nem választott, ő ilyen. Derzsi János is mindig ilyen marad. Vele egykorú és egyivású, hasonló utat bejárt emberek már egész máshol tartanak. Ő pedig anakronisztikus módon őriz magában egy teljesen romantikus attitűdöt, a szabadságvágyat, az igazságkeresés szenvedélyét. A kortársai kiröhögnék, ha hallanák, hogy még mindig ugyanezeket szövegeket mondja, és inkább rászólnának: gyere, inkább idd meg a sörödet.
Szász János: Nem véletlenül dolgozunk mi ilyen pasikkal.
Schilling Árpád: A Viktor más, mint a Derzsi. Ő nem szereti igazából az embereket, tart tőlük, fél kommunikálni, tele van velük kapcsolatban előítéletekkel. Az ő Baalja tehát választja az útját, mert a lehetőségeivel perbe szállva a szabadságot kísérti.
Szász János: Ehhez egy dolgot tennék hozzá. Említettem, hogy nekem is lételemem az improvizáció, és volt egy próba, amikor a Johannest játszó elsöprő erejű Szabó Győző az utolsó kocsmajelenetben elkezdett röhögni azon, hogy még mindig úszik valahol a vízbefúlt Johanna, hisz nem találták meg a holttestét. Valahogy egyszerre kezdtek beszélni a Derzsivel, és a végén már röhögtek mindketten. Aznap este a Rondellában jöttem rá az éjjeli menedékhely-jelenetnek megoldására, amivel nagyon sokat küszködtem. Eszembe jutott, hogy olvastam egy könyvben, amely Hillary Mont Everest-expedíciójáról szólt, hogy van egy sáv 7 és 8 ezer méter magasban, amit halálzónának neveznek. A hegymászók oxigénpalackokkal mennek föl, és a fáradtságnak egy olyan fokára juthatnak el, hogy leülnek, levetik a maszkot, és hihetetlen eufóriába kerülve meghalnak. Arra jöttem rá, hogy erről szól a Baal is. Te azt mondod róla, hogy evidens szabadságtudat űzi a címszereplőt, én azt, hogy elemi vágy a boldogságra. És rájön arra, hogy ezt a halálban fogja megtalálni. Ezért volt fontos nekem a földből való előmászás. A kezdetektől tudtam, hogy ezzel a képel fogom indítani az előadást, de csak a bemutató előtt 3-4 nappal értettem meg, hogy erre tart a főszereplő útja: a boldog halált keresi. Az ő halála boldog, amikor odahúzza a favágó fülét, azt mondja neki, hogy nagyon szép volt. Ekkor már haldoklik, és amikor a Győző viszi a karjában, nem lehet tudni, hogy él-e, hal-e. A darab második felében mindvégig a lét és a nemlét peremén egyensúlyoz. És azt keresi, amit mindenki kutat a saját életében, hogy kicsit boldogabban, kicsit másképpen éljen. Amikor gondolkodni kezdtem az előadáson, az első ötletem az volt, hogy meg akarom csinálni a körmenetet, amiről szó van a Koldus Baal, illetve az Ekart Baal jelenetben. A címszereplő arról beszél, hogy ő nem akar beállni ide. Ugyanerről szól a Mech jelent is. Van egy pasi, aki nem akar ennek a társadalomnak a tagja lenni. És akkor azt mondja, elmegy, felmegy a hegyre. És akkor jöttem rá, hogy az egész éjjeli menedékhely-jelent erről szól, hogy ezek az emberek mennek fölfelé a hegyre, a 7-8 ezer méter magasság felé, mert valami hiány hajtja őket az életükben. Erre a színészek játékából, pl. a Győző és a Derzsi kettőséből jöttem rá. Ettől megoldódott az egész éjjeli menedékhely jelenet. Van egy körmenet, ami megy be a templomba, és van egy kisebb menet, a Derzsi és az Andorai, akik ezzel szemben haladnak. És egy pillanatban mindez megfordul.
Sándor L. István: Én nem a hegyre tartó menetet látom az előadásban. Lényegében egy mocsár szélén és egy földszigeten játszódik az előadás. Ha ide rálép az ember, bizonyosan besározódik. És aki vízbe hull, az sem tiszta lesz, hanem inkább a víz lesz piszkos tőle. Aki meg a vízből kimászik, az csatakos, ázott, hullakinézetű. Nem a fölfelé tartó utat mutatja meg az előadás, hanem a mélybehullást, a földbetapadást.
Szász János: Ez a kettő ugyanez. Volt is egy ilyen instrukció, amit idézgettek is a színészek, amikor lefelé mész, akkor is fölfele haladsz.
Sándor L. István: Az út fel és le egy?
Szász János: Igen.

Komorság és szemtelenség

Sándor L. István: Alapvető különbséget érezek azonban a két előadás hangulata között. A gyulai előadás egységesen erős atmoszférájú, de nagyon komor kiábrándult világot tár fel, a zsámbéki előadás szélsőséges hangulatok közt hullámzik, de összességében mintha játékosabban közelítene a témához. Tele van pimasznak minősíthető gesztusokkal, mondjuk amikor a egyszercsak megjelenik a Sophie-Baal jelenet kellős közepén a meztelen Ekart egy fáklyával, és azt mondja a barátjának: vigyázz! Vagy mikor a három fiú megerőszakolja Emilie-t, a helyzettel mit sem törődve Baal ironikus dalra fakad. De ilyen az a megértő mosolyú néma fiú, aki furcsa gesztusokkal végigkíséri a történetet. Össze nem illő hangulatok torlódnak itt össze, mintha egy 20 éves fiatalember kedélyhullámzásának amplitúdóit követné az előadás: egyszer a mélyben, egyszer a topon. És a két szélsőség között nincs igazi átmenet. Bár rengeteg groteszk elem található a gyulai előadásban is, ilyen pimaszul játékos pillanatok nincsenek benne. Jóval sötétebb az a kép, ami egy élet lezárásaként itt föltárul. Amíg Süsü előadását lezáratlanak érzem, te épp a tragikus vége felől zárod le és foglalod keretbe a történetet.
Szász János: Valóban nem látom túl vidámnak a helyzetet. Amit megmutatok, az picit hasonlít arra, amilyen a világ. Azzal nincs mit kezdeni, azt nem lehet megváltoztatni. Sötét a kép, de hogy belül mennyire van világos, az már magán az emberen is múlik. Hogy elérkezik-e a saját boldogságodhoz, keresi-e azt a másikban, a szerelemben, családban. Nem hiszem, hogy ne lenne lehetőség arra, hogy az ember más úton járjon, mint ami a darabban megjelenik. Én sem úgy élek, mint Baal. Az ember egy életutat nem azért mutat meg, hogy mások is ezen járjanak. Inkább azért, hogy mást válasszanak. Te azt mondod, hogy víz, én azt mondom, hogy abszint tenger. Az alkohol maga, hogy ez is egy út. És hogy ez micsoda, azt látni kell mindenkinek. Hogy hova vezet. Pokoli...

Együttlét

Sándor L. István: Az a furcsa, hogy miközben lehangoló világképet ábrázol az előadás, van valami felemelő is benne. Az érződik benne, hogy mennyire jól dolgozhatott együtt a társulat.
Szász János: Szerintem egyikünk sem tudod kitérni a darab szellem elől. Ebben nagyon hasonlít egymásra a két előadás. Erről érdemes lenne beszélgetni. De talán erről nem is lehet igazán beszélni. Hogy a darabban van valami ördögi és angyali. Ez a darab mindenkit megőrjít. Ahogy ez a két társulat együtt bolygott, az valami hihetetlenül érdekes. Mi egy hónapig próbáltunk és – a darab, az emberek jóvoltából – olyan minőségű munka és együttlét alakult ki, ami kivételes, furcsa, erős. És azt éreztem, hogy ti is hasonlóképpen éltetek együtt. Szerintem nem is lehet másképp dolgozni. Én azért csinálok színházat, hogy létrejöjjenek ilyen igazi együttlétek. Sokszor nyers, nehéz együttlétek, amely időnként kikészíti ugyan az embert, de eszméletlen intenzitású munkára is ösztökéli. Valami ilyesmire utalt az Andorai is, amikor elvállalta a szerepet. Azt mondta: ha pokolra kell mennünk, hát menjünk. És én is azt mondtam, hogy legyen viviszekció. Biztos tudod, hogy az igazi színészek mennyire szégyellősek. Ahhoz, hogy valamit belülről mélyen meg tudjanak mutatni, végig kell menniük egy úton. Sok mindennek kell történnie, hogy három olyan egyszerű mondatot el tudjanak mondani – amire te is utaltál –, hogy látom az arcodon, amikor jön a delírium. Ezek nem könnyű mondatok. De a Derzsi meg az Andorai a sok rossz tapasztalat után is vágyik rá, hogy valami történjék velük, és én is vágyom rá, hogy a sok rossz tapasztalat után velem is történjen valami. Hogy a munka valóban felfedezés legyen. Ebben az értelemben nagyon sok jó történt velem ezen a nyáron, és ehhez hozzátartozik az is, hogy láttam a Süsü előadását is.
Schilling Árpád: Ezt a nyarat én is hasonlóképpen éltem meg. Ezért is van, hogy most megint igyekszünk életben tartani az előadást, mert azt hisszük, hogy még megtudhatunk valamit – talán nem is a darabból, lehet, hogy az együttlétből. Ezért akarjuk, hogy ne essen szét. De ugyanezt az igényt éreztem akkor is, amikor ott ülünk a Ráckertben, és véletlenül összetalálkozunk a gyulai csapattal, jönnek a zenészek, leülünk a fűbe, és a Derzsi még mindig a Baal szövegeit mondja.

08. 08. 4. | Nyomtatás |