Das ewig Weibliche

Gaál Erzsi pályaképe helyett – merő szubjektivitás

Zala Szilárd Zoltánnal beszélget Farkas Virág

Negyvenhét éves korában meghalt Gaál Erzsébet, a hetvenes évek amatőr színházának kiemelkedő alakja, a kilencvenes évek hivatásos színházának egyik legsajátosabb hangú rendezője. Pályáját színészként kezdte az Orfeo együttesben, majd a Stúdió „K”-ban. 1980-ban a Gödöllői Amatőr Színészstúdió vezetője lett. 1985-től előbb színészként, majd rendezőként a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban folytatta pályáját. 1992-től a József Attila Színház, 1997 januárjától a Nemzeti Színház szerződtette. Közben dolgozott Debrecenben, Szolnokon, Szegeden is.
Farkas Virág


ZALA: Még jóval Gaál Erzsi halála előtt történt, persze nem is olyan régen, hogy tudós kolléganőm szemembe nevetett, amikor elmeséltem, mennyire vonz az a titok, amit nem értek, amihez nincs bejárásom, s mint bódult éji bogár a lámpa körül úgy keringek a Médeia, Béres Ilona hatalmas alakítása és Gaál rendezése körül. Küzdök a számomra taszító képekkel, az átrághatatlan kásaheggyel, ugyanakkor csodálom benne az élet nagy misztériumát, ahelyett, hogy – közel az ötvenhez – végre már megértenék belőle valamit. A nevetés emberi volt, szép és mélyen zengő, mondhatnám zsigerekből jövő. S Gabnai Kati azzal a mondattal kísérte, hogy férfi lévén minden erőfeszítésem hiábavaló. Ami nekem bonyolult és megfejthetetlen, az minden nő számára egyszerű, világos és magától értetődő.
FARKAS: Gaál Erzsi színész volt és rendező, meghatározó színházi személyiség. Furcsa, hogy ezzel a megközelítéssel mintegy ki akarod rekeszteni őt az univerzális alkotók közül, s azt állítod, hogy csak az egyik fél számára érdekes az, amit létrehozott.
ZALA: Épp ellenkezőleg! És ez nem pszichologizálás, hanem mentegetőzés. Nekem van egy képem Erzsiről, s úgy érzem, az enyém, mert megszenvedtem érte. Úgy vagyok ezzel, mint ama bibliabéli Veronika, aki a kereszt súlya alatt verejtékező, töviskoszorútól vérző Megváltó mellé sodródott a Golgota felé vezető úton, s egy furcsa véletlen során Jézus éppen az ő kendőjét fogadta el a sokszáz felkínált közül, hogy beletörölje a homlokát.
FARKAS: És ez feljogosít arra, úgy érzed, hogy most – a pálya lezárultával – magadat emeld piedesztálra.
ZALA: Kissé sértő a megfogalmazás, ám folytatom a példabeszédet, hisz nem rólam van szó, hanem Róla. Veronika mindig ügyesen helyezkedett, s tudta, mindig kéznél kell lenni valamilyen ötletnek, poénos csacskaságnak, amiből az idő, a történelem, a vak véletlen, a sors vagy akár maga az atyaúristen majd értéket teremt. Ezért szóltam én is magamhoz ifjúságom hajnalán, hogy legyen készenlétben mindig valami, mondjuk keszkenő, s legyek én ott, ahol a dolgok történnek.
FARKAS: Nem a hiéna magatartása ez, a paparazzóé, a szenzációra váró, azt hajhászó újságíróé, tollnoké, aki csak azért megy közel a tűzhöz, hátha rá is esik valami fény?
ZALA: Lehet. De szerintem kockáztat is az ember. Amikor az én képem „exponálódott”, a hetvenes évek végén, az amatőr színház nagy felfutásának már vége volt. Az évtized „húzóágazata”, az egyetemi színjátszás, egyfajta értelmiségi létforma begyakorlása, már nagyon csípte a hatóságok és a politikusok szemét. A fiatal, alternatív beállítottságú színházi alkotóknak egyre több akadállyal kellett szembenézni. Ebből is eredhetett, hogy igen kevés volt a jó színházi produkció. Fodor Tamás ma már klasszikusnak tartott Woyzeck-előadása olyan kivételnek számított, amit mindenki látni akart széles e hazában. És sokan szerették volna tudni, kik azok, akik nézik, s hogy viselkedünk az előadásokon.
Úgyhogy a felmosóvíz rád loccsanása csak a kisebbik veszély volt, márpedig ebben a járkálós, egy színhelyen játszódó előadásban, ahol a nézők sétálva-rohanva követték a színészeket, s mindig mindenki igyekezett a lehető legközelebb helyezkedni az eseményekhez, gyakran rád löttyent valami, akár bele az arcodba. Testileg is megvolt az esélyed, hogy beszippantson a tér, holott nem tudhattad, hogy a következő percben szeretkezés lesz-e vagy gyilkosság, amibe belekeveredsz.


Az életveszélyes – ön- és közveszélyes – performanszok ideje volt ez. A BME építészkollégiumában, a Bercsényiben Hajas Tibor volt a képzőművészetet kedvelők bálványa, s vonzó volt az esemény, mint a tiltott gyümölcs általában. Ezen produkciók hivatkozási alapja a pár évvel korábbi lakásszínházi mozgalom volt, a politikai-ideológiai – rárakódott – máztól az emlékek tükrében még vonzóbbá vált Halász Péter és Najmányi-féle performanszok. Formailag ezek átmenetet jelentettek színház és képzőművészet között. Az egyetemi színházcsinálás tapasztalatai miatt akkoriban sokadmagammal úgy éreztem: jól megfürödtem már a forradalmi gyönyörök izzadság-levében, vadul rángtam magam is, táncolva-bukdácsolva a hatalmas, kollektív extázisban Szegeden, 1973-ban, a JATE auditorium maximumában a Petőfi rock szertartásán, s az elkövetkező néhány évben is gyakran jelen lehettem a Paál Isti-féle társulat előadásain: Gödöllőn, Pesten, Wroclawban. A darab nagy leegyszerűsítéssel elmesélve a forradalom születéséről, kiteljesedéséről, majd az eszmék kiürüléséről, ellaposodásáról szólt. Valamint a szükségszerű és elkerülhetetlen újjászületésről. Nézőként engem is robbanásig fűtött a szereplők lelkesedése, és akárhányadszor is voltam résztvevő, a „diadalszekér” banalitása, a hatalomra jutott forradalmárok barbarizmusa mindig hidegzuhanyként ért. Bevonódtam a játékba, mint szinte mindenki a nézőtéren, s mentem a színészekkel, akik hívtak játszani, vonulni, táncolni. Bevonódtam, és a megfelelő pillanatban kizuhantam, és újra meg újra így ment: jártam a Petőfi-rock örök vagy majdnem örök körforgását, s hittem: a részvétel a világ normalitása.
Egyéb estéken pedig ott húztam én is a gyászleplet a fent említett s mostanában melldöngetően gyászolt Paál Isti másik „forradalmi” rendezésében, Pesten, az Egyetemi Színpadon – persze értelemszerűen a Pesti Barnabás utcai exkápolnában –, ahol Katona Imre- Romain Rolland adaptációjának Kedd, július tizennegyedike volt a címe. Emlékszem én is, és szerintem emlékszik mindenki, akinek a fejét végigsimította-betakarta ez a 3oo-4oo személyes szemfedő, akkor 1974-ben.
Nem volt tehát ismeretlen az a színházi formanyelv, amellyel a Stúdió „K” Woyzeck-előadásában találkoztam 1979-ben. Volt már tapasztalatom életben, színházban egyaránt a megváltásról és elárultatásról, önpusztításról, keresztútról, apokalipszisről. Ha külföldön jártunk – egyedül nem lehetett, a csapattal mentünk, mondjuk fesztiválra –, megnéztem magamnak a nagyhírű Grotowskit. Ha meg itthon voltunk, a Csepeli Utcaszínházért rajongtunk: megélt politizáló színház volt ez, merész és vitriolos humorú. Volt tehát élmény, tapasztalat minden téren, tartalomban, formában.
S mindez ott kavargott bennem, mikor azon az estén érintésközelbe kerültem Büchner hősnőjével, Marie-val, akit Gaál Erzsi játszott a Lőrinc pap téri pincében. Furcsa leírni azt a szót, hogy ő játszotta: az az alakítás olyan mélyen átélt volt, olyan súlyú, intenzitású, olyan iszonyú erejű, hogy ma sem tudom hasonlítani semmi más színházi élményhez. Megvilágosodás részese voltam: mindaz, ami addig történt velem színházban, életben, iskolában, nem volt más, mint előtörténet. Egy emberi arccal szembesültem ott és akkor, mely a teljességet tükrözte, egy asszonyi sorssal, amelytől minden előzmény értelmet kapott. Hát ez lett az én saját, külön bejáratú képem Gaálról.
FARKAS: Lassítsunk csak egy kicsit! A nyájas olvasó nyilván semmit sem ért, mindenféle keresztútról beszélsz, Veronikáról és széttartó meg összetartó utakról. Nem azt mondod, amit a túlélőknek, a fiataloknak kell tudni Gaálról a művészről, az emberről.
ZALA: Veronikát csak hasonlatként hoztam elő, hisz mindkettőnknek van képe valakiről, aki fontosabb, mint mi magunk. S mihez kezdjek vele, nem tudom!
Én csak álltam az út mellett, színházba jártam, előadásokat néztem, mert szerettem, s közben történtek körülöttem a dolgok. Sokan elmentek mellettem, ahogy Gaál Erzsi is elment. Most már végleg. Legalább az a keszkenő valóságos lett volna, enyhet adó, fájdalmat enyhítő varázskendő, vagy egyszerű, természetes anyagból készült rongydarab, hogy csendesítette volna az ő kínját. De még azt sem tudom, mi történt valójában: csak álltam bénán, némán, tágra nyílt szemekkel a színházi keresztút mentén. A kendő, úgy érzem, ott volt, de nem volt szavam, gesztusom, s nem volt papírom, se cédulám, hogy jegyzeteljek, nem pörgött a magnetofon a mellényzsebemben, amely felvette volna, megörökítette volna, amit kiáltott, ha kiáltott fájdalmában. S nem volt fülem, hogy meghalljam, mit súgott, ha súgott, s nem volt semmiféle érzékelőm, hogy megkülönböztessem, mit nem mondott, és mit hallgatott el. Képzelj el magadnak egy Veronikát, kendővel vagy anélkül, kéz nélkül, fül nélkül, szem nélkül, egy teljesen fogyatékos Veronikát, aki csak úgy VAN a keresztút mellett, s minden hiányzó érzékét a színházra élezi, s akinek vak retináján kirajzolódik egy kép, bármily valószínűtlen is, de kép, amely Őt ábrázolja, Marie jelmezében. Árnyék inkább, kontúr, ami nem akar eltűnni az évek során, s érzed, egyre inkább beléd ég. Hiába próbálod pontosítani, csak a néven-nevezés varázsa van, a lényről, a dologról nem tudsz semmit. Reménytelenül semmit. És rohansz, láb nélkül, átvágva a tömegen, hogy ott legyél a következő stációnál, te legyél az első. Kezeket növesztesz, hogy fogni tudd a jegyzetfüzetet, golyóstollat. Mellényt izzadsz ki magadból, hogy zsebedben ott lapuljon a kis felvevőkészülék, s te legyél ott, ahol megfigyelésed tárgya keresztjének súlya alatt elesik, földre zuhan.
FARKAS: Stációk, igen ez az, mondhatnál végre valami konkrétabbat is!
ZALA: Ja, ami most következik teljesen konkrét, tényszerű és világos. Talán még pontos is, bár az időrend kissé megkavart, merthogy a képek zuhataga mindig jelen idejű.
Először is: Nádas Péter. Persze a Temetés, Lacával. Mindketten szerepet játszanak a szó igazi, színházi értelmében, amúgy isten igazából, amatőr színészként, „beledögölve”. Ez egy utolsó utáni próbálkozás, hogy a régi, az „igazi” Stúdió „K” eszményei alapján jöjjön létre színpadi előadás. Helyszín: Szkéné Színház. Rendező: Horváth Zsolt (akiről semmit sem tudunk, s akkor sem tudtunk). Az amatőrlét folytathatatlan, a munka színvonala profibb a legprofibbakénál: mániákusan perfekcionista. Az előadás során azt érzed, hogy hajszál választ el a tökéletességtől, a megváltástól. És ugyanakkor azt is, hogy vége, örökre, egyszer s mindenkorra vége mindannak, ami volt.
Majd, évek múlva lesz egy másik Nádas, egy nyíregyházi előadás vendégjátéka a Tháliában. Rendezője: Gaál Erzsébet. És én akkor, 1989-ben azt mondom neki, profi színházban dolgozó profi rendezőnek, ott, rögtön az előadás után, bele a szemébe, hogy nem lett volna szabad újra hozzányúlni ugyanahhoz az anyaghoz! Ami egyszer megvalósult, azt nem kell tovább piszkálni. Barbár kegyetlenség, meg is bántam ezerszer. Ráadásul szép, tiszta rendezés volt, tisztességes színészi munkával, Földi László és Varjú Olga kezdő lépéseivel a Gaál-féle színjátszásban. Én azonban kendő helyett, baráti kéz helyett tudálékos távolságtartással okoskodtam! Nem kellett volna!
FARKAS: Tényleg, lehetett azt egyáltalán tudni, merre vitt Gaál Erzsi útja a Stúdió „K” után?
ZALA: Én évekig nem tudtam mi lesz vele, merre fog továbbindulni. Tanácstalan voltam és értetlen. Jártam továbbra is a színházakat, egyre kevesebb illúzióval egyébként, s egyszer csak megint zavarba ejtően furcsa, szokatlan színházban láttam viszont Erzsit. A társulatot is, a produkciót is úgy hívták, a Nagy Oklahomai Természeti Színház. Kafka regénytöredékének, az Amerikának volt ez a szabad feldolgozása, s madárhálók között játszották. Én Kazincbarcikán láttam 1982-ben, és azt mondtam magamnak: a színházcsinálásnak vége. Ifjúságom Marie-ja – a szabadság, a forradalom, az eszme egyszer s mindenkorra meghalt. Nem mintha a színésznő Gaál nem lett volna zseniális Lucza Gyula oldalán. Amit ott eljátszott, eszméletlen erővel szólt a vágyról, arról, hogy táncolni kell, akár az élet árán is, a halál után is. Láb nélkül, test nélkül, élet nélkül. A tánc, a játék, a színház erősebb mindennél.
FARKAS: Sok mindent nem értek: most a kilencvenes évek végén olyasmiről beszélsz nekem, amiről még én se hallottam, a legtöbb olvasónk pedig talán ha óvodába járt akkor. Ki az a Lucza Gyula? Mi az, hogy zseniális? Miért „halt meg” a színházcsinálás, ha zseniális színészi alakítások szerepelnek egy vidéki amatőrszínházi fesztivál programjában?
ZALA: Kazincbarcika szerette Gaált, szerette az Utcásokat, s a fesztiválközönség számára akkoriban Lucza Gyula neve fogalom volt, éppúgy, mint az Utcaszínházé, amelynek jogutódja volt sok szempontból ez az Oklahomát játszó társulat. Gaál feltűnése ebben a csapatban nagy meglepetést keltett, akkoriban nem volt szokásos az átjárás alternatív-amatőr csoportok között.
Én egyébként erről soha nem is beszéltem Erzsivel, igazat szólva abban az időben szinte egyáltalán nem váltottam szót vele. A szerep is kimerítette, meg el volt foglalva azzal, hogy az életét újrafogalmazza, átértelmezze, immár közösség nélkül, Stúdió „K” nélkül. Egyedül.
A színház pedig, a nagy, oklahomai, természeti odaköltözött, ahol én éltem-dolgoztam akkoriban, a Bercsényi kollégium ebédlőjébe, ahol egyéb estéken Hobo játszott és az Európa Kiadó, vagy ha kedve volt eljönni, Müller Péter (Sziámi), a Bizottság, meg ha nagyritkán-véletlenül engedélyezték: a Vágtázó Halottkémek. Ez volt a kulturális háttér. A színház vagy két évig maradt, ám Gaál néhány előadás után kitűnt belőle. Ennek ellenére létrejött két-három remek, a színházi paradigmát nem megváltoztató, de azon kívül, attól függetlenül működő előadás. Ezeknek szellemi öröksége ma búvópatakként van jelen színházi kultúránkban. Embereket-barátokat köszönhetek tehát Gaál Erzsinek: Hegedűs Tibort, (Deák) Varga Ritát és Lucza Gyulát. Meg Csányit, a mostani ügyes és diplomatikus Bárka-direktort: ki gondolta volna arról a szőke és vad kamaszról, aki a Hajnóczy Péter alapján koncipiált TTRI-ben játszott... és Erdősi Zsuzsit, aki már nincs közöttünk, de örökségét sokan vállaljuk. S ki tudná felsorolni, ki mindenkit, s kinek a rokonát, boldog ősét. Így alakult az én életem...
FARKAS: Stációkat ígértél, pillanatképeket Gaál életéből!
ZALA: Amikor Erzsi a Szkénében rendezett a nyolcvanas évek elején, én már otthon voltam a Műegyetemen. A Felütés nők, asszonyok, lányok története volt, etűdsor igazi emberi arcok felmutatásával. Színház – egy magamfajta férfi számára –, látnivaló. Arról szólt, hogy lám, az emberiség MÁSIK fele, a női nem így meg így él. Ilyenek ők. Nem szóltam, néztem, pedig tekintetemmel simogatni szerettem volna. Vajon Gaál vette az érintést? Nem tudom. De talán mégis, és ezért mert számítani rám, valamikor nem sokkal később. A Felütés sikerszériája után megint új dologba kezdett. Színészpalántákat tanított Gödöllőn. Hallottam, tudtam, s ha lehetett, megnéztem, mit csinálnak. Újabb arcok kerültek arcképtáramba.
FARKAS: Érveket mondj, időt, konkrétumokat. Nem passiójárás ez, hanem egy hullámzó karriertörténet. Hol itt a keresztfa?
ZALA: Mindig éreztem valahogy a jelenlétét. Mármint a fenyegető tragédiáét. Aztán következett mindkettőnk számára az R-klub, a Műszaki Egyetemen. Életem e szakaszának büszkesége lett az az előadás, amelyet az én birodalmamban, akarom mondani munkahelyemen rendezett Erzsi. Akkor már túl voltam a Bercsényiben töltött nehéz éveken. Elárulva, megfélemlítve, bedarálva és lehallgatva éppen leszállópályát kerestem, nyalogattam a sebeimet, amikor eljött hozzám. Attól kezdve új jelszó volt érvényben a Műegyetemen: „Mi szeretjük a Gaál Erzsit!” Ez a szeretés nem volt könnyű, s nemcsak azért, mert Erzsi a „nehéz emberek” fajtájához tartozott. Voltak objektív nehézségek is: a produkcióhoz félig át kellett építeni a klubot, le kellett állítani sok egyéb rendezvényt, meg kellett mérkőzni engedélyezőkkel és helyi hatalmasságokkal, de szeretés volt és maradt.
FARKAS: Ne ködösíts, mindenki tudta, hogy akkortájt a te legnagyobb bajod a Dió jelenléte volt a stábban. Éveken keresztül nem álltál szóba vele, sőt haragodnak gyakran adtál hangot mások előtt is. Gaál viszont ragaszkodott hozzá mint színészhez.
ZALA: És milyen jól tette. Nekem le kellett nyelnem a békát, egy fedél alatt kellett dolgoznom valakivel, akivel nem akartam, de a „szeretés” ennél is erősebb volt. A mi, Dióval közös történetünkre még visszatérek. Fontosabb az, hogy megszületett a Tájkép, sokan látták, szerették, sokan átélték nagyszerű rítusát. Az egyik szobában nők léteztek: súroltak, csavarták a rongyot, víz tapasztotta szépséges idomaikhoz a majdnem áttetszően redőző drapériát, a másikban fiúk élték, s harcolták végig a maguk férfias életét, a harmadikban videón nézték őket, a negyedikben egy végtelen bibliai történet-szekvencia a generációk sorát és időn kívüliségét adta az előbbiekhez kommentár gyanánt, az örökkévalóság aspektusát. A közönség szabadon járkált szobáról szobára, majd az előadás végén egy brutális születési aktus mintegy kilökött mindenkit, egyenként, a színházon kívüli térbe, a lépcsőházba, az utcára, a nagybetűs életbe. Az történt velem, ami egyszer mindenkivel megtörténik az életben: születés. Odabent viszont olyat tapasztaltam, amilyent férfi-életemben eddig soha: szültem is miután fogantam s fogantattam. Újjászülettem ebben a játékban, ám ez nem akkor és nem ott tudatosodott bennem, hanem két évvel később, amikor az élményt kénytelen voltam megfogalmazni. Ez volt első felnőttkori írásom. Az anya személye, mint mindig, biztos: Gaál Erzsi. Az apa talán Várszegi Tibor volt. Ő rendelte tőlem az írást, s ő segített kihordani, áldassék a neve.
FARKAS: Ezt azért nem kellett volna elmesélned. A nyájas olvasó nem kíváncsi arra, miért mikor és mit írsz, hiszen ezzel nem mindenkinek okozol örömet.
ZALA: Ez a lét csodálatos paradoxona: mert magamnak viszont igen. És Gaál Erzsi, amaz írás révén, az én saját személyes szabadságomnak is szülőanyja lett.
FARKAS: Semmi ömlengés, ez is egy stáció...
ZALA: És már jön is a következő, amikor Gaálnak sikerült meggyőznie engem arról, hogy a profi színházban is képes megtalálni a saját útját. Hivatásos színészként szerződtették Nyíregyházára, s hála Léner Péternek, hamarosan rendezőként is bemutatkozhatott. Ez megint olyan mese, amit az alig serdült ifjúság kedvéért kell elmondanom. Rendezői diploma nélkül hivatásos színházban rendezni a nyolcvanas években még mindig elképzelhetetlen volt kis hazánkban. Gaál számára ez a lehetőség egyfajta „felszentelés” volt a hivatalosság részéről, a kivételezettség szentesítése. Miközben a ma alternatívnak nevezett társulatok és csoportok amatőrsorban tevékenykedtek, és a negyed- illetve félprofivá válásról álmodoztak, az „amatőrszínház királynője”, ha nem is fényes körülmények között, de dolgozhatott rendezőként. A nyolcvanas évek második felében elkezdődött Gaál hivatásos pályája Nyíregyházán, s ez teremtett lehetőséget számára ahhoz, hogy a későbbiekben vándor-rendezőként vagy szerződtetett tagként, sőt színházvezetőként is kipróbálja magát. A Danton nagy szakmai és közönségsiker volt. Megoldott egy olyan színházi problémát, amely azóta is megoldatlan: különböző képzettségű, különböző helyekről érkezett embereket állított egymás mellé egy professzionális produkcióban. Fiatal gimnazisták vették birtokukba a színház szénapadlássá alakított díszletraktárát, ám mellettük a helyi közönség kedvence, Csorba Ica operettprimadonna élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. A színház szerződtetett, hivatásos színészei pedig Büchner darabjában a politikusok, felnőtt forradalmárok szerepét játszották, szocializált, a társadalom normáihoz így vagy úgy alkalmazkodó egyéneket, akik tudják, hogyan kell megfelelni az elvárásoknak, alakoskodni s hazudni profi módon. A hagyományos kőszínházi játékmód tehát egyféle stilizációs szintet jelentett a fiatalok, a gyerekek natúr életerejével és őszinteségével szemben. S mindezt virtuóz módon kézben tudta tartani a rendező, hogy a kamaszkorból alig kinőtt szerző, a fiatalon meghalt Büchner szándékai – és szimpátiái – pontosan kiderüljenek. Itt tanultam meg Gaált profi rendezőként is becsülni. Amit eddig béna-néma leselkedőként, voyeurként figyeltem, azt ezután beavatottként szemléltem.
Ám az előadás – más okok miatt – bekerült az én saját legendáriumomba is. Magánéleti adalék, hogy a létezett szocializmus görcseitől, a preformált kapcsolatokat szimbolikusan megjelenítő Dió-gyűlölettől ezáltal sikerült megszabadulnom.
Jó sok éve már nem voltunk beszélő viszonyban, sokan kérdezik, miért. Népművelőként még a hetvenes évek közepén Dió punk-együttese, a boldogult miskolci években, sok bajt hozott rám, és ezt nem tudtam megbocsátani neki éveken át. Az egyik délutáni Danton-előadás alkalmából Dióssi Gáborral együtt utaztunk a vonaton Nyíregyházára. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem: állítsunk be Gaálhoz együtt, váll váll mellett, s nézzük meg, mit szól hozzá. Ránk mosolygott, hunyorított egyet, s engem azóta is baráti érzések kötnek Dióhoz. Örülök minden sikerének, s igen nagyra becsülöm a művészetét. Szerintem ő is azok közé tartozik, akik igen sokat köszönhetnek Erzsinek.
Ami a dolog színházi részét illeti, az előadás ismét közelebb vitt Gaálhoz, megértettem intencióiból valami fontosat, amitől Erzsinek ugyan nem lett jobb, de mégis, azzal hízelgek magamnak, hogy ezután tudta: a következő stációnál újra ott leszek, s számíthat rám akkor is, ha nem avatkozom be. A szeretés az R-klubban valamiféle biztonságot hozott a kapcsolatunkba, amely biztonságra nekem annál is nagyobb szükségem volt, mert rendezései sorra-rendre szembesítettek belső bizonytalanságaimmal.
Az ezután következő stációknál szinte előre tudtam: próbatétel következik. Szenvedni fogok: így változott nálam a színházba járás passziója szenvedélykorbácsolta passiójárássá. Azok a pillanatok, amelyeket felidézek, az én utamnak is megtisztító erejű nagy pillanatai.
FARKAS: Ahelyett, hogy Gaál történetét mesélnéd mint szemtanú, hitelesen, objektivitásra törekedve, s igyekeznél pontosan felidézni az időrendet, eseményeket, helyszíneket, szereposztásokat, beszélsz itt nekem a saját utadról, ami talán találkozott, talán pillanatokra párhuzamos volt az Erzsiével.
ZALA: Ez egy generációs azonosság. Ha Veronika kendőjén nincs is semmiféle kép, mégis tanúságtétel, hisz minden valamirevaló tudós megállapíthatja: ugyanabból a korból, történelmi pillanatból való – akkor szőtték –, amikor az események végbementek. A Danton színházi szövedékének minden szála ott van az én életem szövetében, sokszor a mintázat is azonos.
FARKAS: Hasonló.
ZALA: Azonos. Ideológia, illúziók, forradalom és kultúra, vezetők és vezetettek, felnőttek és gyerekek, amatőrök és profik különböző színei adják a figurákat. Egyébként éppen ennek az azonosságnak a katartikus felismerése késztet arra, hogy Gaál Erzsit ennek a 68 utáni színházi (generációs) történésnek reprezentatív személyiségeként, hőseként lássam, mint egy huszadik századvégi passió-történet központi figuráját.
FARKAS: Ezek szerint párhuzamos megváltás-történetek zajlottak. Szinte ugyanezeket a szavakat hallottam tőled az l998-as év másik nagy halottja, Paál István kapcsán.
ZALA: Érdekes volna a két – párhuzamos és egyidejű – pálya összehasonlító elemzése, s az utánunk jövő nemzedékek tudósai nyilván majd meg is teszik. Az én „egyedfejlődésemben” Isti a férfiminta, az apafigura. Gaál pedig a világ női oldaláról árult el titkokat. Mélységekkel szembesített, amelyeknek ismerete nélkül nem érezném felnőttnek, embernek magam.
A Danton főleg az ember „nyilvános szférájáról” szólt, történelmi-közéleti-gondolkodói-cselekvési lehetőségeinkről. Ám az ugyancsak Nyíregyházán rendezett Nádas-darabtól kezdve máshová került a hangsúly, Erzsi számára a nőiség megélése vált központi motívummá, egészen a várszínházbeli Médeiáig.
FARKAS: Kérlek, legalább az egyes stációkat ne keverd!
ZALA: Igaz, nem szabadna semmiféle egyszerűsítést alkalmazni. Dehát kavarog bennem Balkay Géza Tündareosz-alakítása az Egyetemi Színpadon
(1993-ban), és ugyanőt látom magam előtt mint a Don Carlos Fülöp királyát. És itt volt ez a szegény gyerek, Groszmann Péter, a Schiller-dráma krisztus-sovány infánsa, aki ugyancsak „jobb volt” a Szerb utcában, ama furcsa-vad Oresztész-előadásban.
Ugyanakkor fontos stációk Gaál útján a találkozások érett, nagy színészegyéniségekkel. Tordai Teri, Galambos Erzsi, Fekete Gizi, Béres Ilona – a névsor korántsem teljes – pályáján, szerintem, szakmai fordulópontot jelentett a Gaál-féle munkamódszerrel való találkozás.
FARKAS: Nocsak, önálló munkamódszer. Nyilván másképp próbált dolgozni, úgy, ahogyan az amatőrjeivel tehette. De a hivatásos színészek legtöbbjének megvan a maga jól bevált munkamódszere, s olyan nagy neveket soroltál, akik már évek, évtizedek óta bizonyítottak a pályán.
ZALA: Valószínűleg éppen a másság, a szokatlan intenzitás tette, hogy ők akartak Erzsivel dolgozni, talán az a koncentrált figyelem, amelyre pedagógusként és rendezőként képes volt, talán az, hogy nem fogadott el kompromisszumos megoldásokat. Ez a fajta igényesség az igazán nagyokat inspirálta, s kiváló teljesítményre késztette. Gaál módszerének csodájáról azokat kellene megkérdezni, akiknek abban a szerencsében volt részük, hogy dolgozhattak vele. Ám néző voltam és vagyok. Arról akarok beszélni, ami velem történt a nézőtéren, s ennek kapcsán magamról, az én „fordulópontjaimról”.
FARKAS: Nohát, nohát, Veronika! Végre kibújt a szög a zsákból, a kendő csak ürügy, hogy magadról beszélj.
ZALA: Ja. Arról, hogy állok egy-egy fordulóponton – az én életemnek így hívják a stációit – és, hogy, hogy nem, feltűnik mellettem Gaál, például a József Attila Színház aluljárójának rózsaszín-műpatkányaival körítve. Magánügy, s nyilván senkit nem érdekel, ám én azt az előadást, úgy ahogy volt, végigbőgtem. Ismét tudatosult bennem, hol állok: a keresztút mellett, s hogy rólam van szó, az én éjjeli menedékhelyemről, a színházról. Galambos Erzsi Luka alakításában az én énekbeszédbe stilizált, anakronisztikus illúzióimról, az európai kultúra elveszett-sosemvolt édenéről s a keresztút fizikailag gyötrő, kegyetlen realitásáról.
FARKAS: Csak azt tudnám, miért nem jártál gyakrabban az Aluljáróban, miért nem ültél ott minden előadáson, ha annyira fontos volt neked, mint mondod. Ha jól tudom, Szegedre is azért mentél le megnézni a Bernarda Alba házát, mert küldtek.
ZALA: Sokszor eszembe jut ez a nap. Ez volt Szegeden Szikora János – ugyancsak kultikus poszthatvannyolcas személyiség – első munkanapja művészeti vezetőként. És este láttam a Lorca-előadást, főszerepben az intenzíven villódzó, remek Fekete Gizivel. Nagy élmény volt. Zarnóczai Gizella (prózai szerepben), Müller Juli, Jancsó Sári, Cziffra Kriszta és a többiek még egyszer annak a magasfeszültségű, kollektív színjátszásnak illúziójával ajándékoztak meg, amely elhitette velem, hogy Erzsi a helyén van. Megtalálta a csapatot, akikkel együtt szebbnél szebb dolgok következhetnek. Hányadszor, istenkém, hányadszor estem csapdába?
Ilyen hülye az ember, hinni akar. Hát lehet, el lehet-e képzelni, hogy az ideális együttműködés – melynek abszurditásáról, lehetetlenségéről és tragikus hősiességéről oly fontos dokumentumokat olvashatunk Dévényi Éva könyvében –, tehát: a Stúdió „K” után még lehetséges egy demokratikus-antidemokratikus társulati modell, amely egy-két pillanatnál, egy-két produkciónál tovább is funkcionálna?
Gaál Erzsi maga vállalta, maga vette vállára a keresztjét: ingázott, járt a színházi világ szélső pontjai között, marginális, stúdiózó kiscsoport és Nemzeti Színház között, valami ideálisat kergetve. Én meg – kendőm sarkát tépkedve – úgy éreztem, mindez életveszélyes. Nevetséges – ma nevetségesnek ható – jótanácsaimmal bosszantottam. Miközben láttam, hogy a választás hiper-alternatív és szuper-profi között számára lehetetlen, s semmiféle kompromisszum nem adatott meg. Pedig milyen jó lett volna őt boldognak látni, legalább egy icipici, rövid időre. Mert elégedett soha sem volt, talán egy pillanatra sem.
FARKAS: Te meg, rendes macsóként, azt szereted, ha a nő boldog, elégedett, kiegyensúlyozott, s a világ, ebben a tükörben láttatva, rendben van.
ZALA: Ja, persze. Férfi-illúzió. Ám én szerencsés voltam az életben, ott álltam, épp arra jártam, ahol a nagy passió-történet lejátszódott. A színház világában néha közel sodródtam Gaál Erzsihez. Utoljára a Médeia kapcsán tapasztaltam – kaptam a pofámba, telibe –, hogy a világ másképpen működik, mint mi, férfiak elképzeljük. Tragikusan működik, vagy talán egyáltalán nem működik... Erzsi Csehov-parafrázisát nem láttam. Felhívott a tavasszal, üzent, hogy elmarad az aznap esti előadás. Majd a másnap esti is.
FARKAS: Tehát az utolsónál nem is voltál ott.
ZALKA: Lekéstem. És most itt állok a Golgota alatt, távol, s megint tépkedem a kendőm szélét. Nem merek ránézni, hisz nem tudom, van-e rajta valami kép, arckép, tájkép. Attól, hogy egy pillanatra valakinek az arcához ért – de szívesen mondanám, ha igaz lenne: a szívéhez –, még nem biztos, hogy maradt rajta nyom, lenyomat. Lehet, hogy drága keretbe kellene foglalni ezt az egykorú, autentikus textildarabkát, üveg alá tenni, légkondicionálni, páramentesíteni, hogy konzerválódjék az örökkévalóság számára!
FARKAS: Nem kell a dolgot túldimenzionálni. A tiéd is egy dokumentum a sok közül. A te sajátod, egyetlen élmény sok száz, sok ezer közül. Nyugodj meg, te mondtad: Gaál színháza generációs determináltságú. Rátok, a mai középgenerációra hatott a legjobban. Lesznek közületek, akik átörökítik gondolatait, stílusjegyeit. Megy ez, ahogy kell. A világ amúgy férfimódra, rendben van. S fel fogja dolgozni Gaál Erzsi emlékét, még akkor is, ha ő maga volt a megtestesült alternativitás: a női paradigma.

08. 08. 4. | Nyomtatás |